Isten és a császár – 2005. október 5.

Hazai – 2005. október 5., szerda | 0:07

„Adjátok meg Istennek, ami az Istené, és a császárnak, ami a császáré” – mondja Jézus. Ez a gyakorlatban úgy jelenik meg, hogy nem ütjük az orrunkat a politikába, mondván, hogy az csúnya dolog, befizetjük az adót, és vasárnap elmegyünk a templomba. Ez azonban nagyon szegényes megoldás.

Jézus fenti mondását nem szoktuk összekötni a főparanccsal, pedig a szerkezete hasonló. Szeresd Istent teljes szívedből, lelkedből, s utána jön a második rész; szeresd embertársadat, mint önmagadat.

Valójában mindenféle szeretet alapja az, hogy Istent istennek valljuk-e vagy valami másnak. S ezért megadjuk-e neki a tiszteletet, vagy csak csekélyebb tiszteletet adunk neki, és pl. egy embernek adunk meg olyan tiszteletet, mint amely Istennek járna. Ha Istent nem helyesen szeretjük, akkor a másikat se tudjuk helyesen szeretni, és önmagunkat se. Összekeverjük Istent a császárral, vagy önmagunkat Istennel, vagy még számos forma lehetséges.

Mit kell Istennek adnunk? Nem mást, mint egész életünket, hiszen tőle kaptuk, és az a célunk, hogy életünket szabadon alakítva Isten befogadjon örök országába. Amit viszont a császárnak kell adnunk, ez nem válhat el az elsőtől. Császár mindaz, aki bármi módon is felelős másokért. Alacsonyabb vagy magasabb poszton. Társas lények vagyunk, s amennyire rászorulunk vezetőinkre, oly mértékben le kell mondanunk szellemi és anyagi javaink egy részéről. Pénzünkről és szabadságunkról.

Istent nem választhatunk másikat, de vezetőt választhatunk másikat, ha nem jól látja el feladatát.

Sánta János