„Isten igéjét vallásos tisztelettel hallgatva” – XVI. Benedek beszéde az Úrangyala előtt

Vatikán: Az eső ellenére összegyűlt több ezer hívőhöz szólva XVI. Benedek pápa hangsúlyozta, hogy Isten Igéje maga Krisztus, és „nem kell más nyilvános kinyilatkoztatást várnunk”. Rámutatott a püspökök szerepére, akik az Evangélium üzenetének „letéteményesei”, s annak az egyházi hagyománynak a hordozói, amely a Szentlélek irányítása alatt minden kor számára feltárja az Evangélium értékét, értelmét, és hathatóssá teszi azt.

Legfőképpen azonban – mutatott rá a pápa – a Dei Verbumnak köszönhetően „bibliai tavasz” köszöntött az egyházra, amely tanítása, hitoktatása és közösségei életének középpontjába Isten igéjét, Krisztust állította. XVI. Benedek Mária példájának követésére buzdította a híveket, aki mindig „vallásos figyelemmel hallgatta Isten Szavát”, amely reményt és szeretetet tud adni a világnak.

A Szentatya beszéde:

Kedves testvéreim!

1965. november 18-án a II. Vatikáni Zsinat elfogadta a Dei Verbum kezdetű dogmatikus konstitúciót a Kinyilatkoztatásról, amely az egész zsinati építmény egyik alappillére. A dokumentum a Kinyilat­koztatásról és annak továbbadásáról szól, a Szentírás sugalmazásáról és értelmezéséről, s az egyház életében betöltött alapvető fontosságáról.

Az előzetes teológiai megújulás gyümölcseit befogadva a II. Vatikáni Zsinat Krisztust állítja a középpontba, aki „az egész kinyilatkoztatás közvetítője és teljessége” (2). Az Úr Jézus ugyanis, aki a megtestesült Ige, aki meghalt és föltámadt, tetteiben és szavaiban beteljesítette üdvözítő művét, és teljességgel megmutatta Isten arcát és akaratát, úgy hogy dicsőséges visszatéréséig már semmiféle új nyilvános kinyilatkoztatást nem kell várnunk (vö. 4).

Az apostolok és utódaik, a püspökök a letéteményesei annak az üzenetnek, amelyet Krisztus egyházára bízott, hogy teljes egészében továbbadják minden nemzedéknek. Az ó- és az újszövetségi Szentírás és a szent Hagyomány tartalmazzák ezt az üzenetet, amelynek megértése a Szentlélek segítségével egyre teljesebb lesz az egyházban. E szent hagyomány által ismeri meg az egyház a szent könyvek teljes kánonját, benne érti meg mélyebben és hatékonyabban a Szentírást, hogy Isten, aki szólt az ősatyákhoz és a prófétákhoz, nem szűnik meg beszélni az egyházhoz, s általa a világhoz (vö. 8).

Az egyház nem önmagából él, hanem az Evangéliumból, s mindig az Evangéliumból merít útmutatást. A Dei Verbum zsinati konstitúció nagy lendületet adott Isten Igéje értékének megbecsüléséhez, amelyből az egyház közösségének életében gyökeres megújulás fakadt, mindenek előtt a tanításban, a hitoktatásban, a teológia, a lelkiség és az ökumenikus kapcsolatok terén. Isten Igéje vezeti ugyanis a hívőket a Szentlélek működése által az igazság teljessége felé (vö. Jn 16,13).

Ennek a biblikus tavasznak a sokféle gyümölcse közül szeretném megemlíteni a lectio divina, a Szentírás „lelki olvasásának” ősi gyakorlatát, amelynek során sokáig elidőzünk egy bibliai szövegen, újra és újra elolvassuk, szinte – ahogy az egyházatyák mondják – „átrágjuk”, eltöprengünk rajta, s minden „nedvet” kipréselünk belőle, hogy táplálja elmélkedésünket és szemlélődésünket, és éltető nedvként öntözze konkrét életünket.

A lectio divina feltétele, hogy az értelmünket és szívünket megvilágosítsa a Szentlélek, vagyis maga a Szentírás sugalmazója, és ezért „vallásos figyelemmel kell hallgatnunk”. Ez a figyelem jellemezte a Szentséges Szűz Máriát, ahogy azt az angyali üdvözlet ikonja is emblematikusan kifejezi: az égi követ érkezésekor a Szűz éppen a Szentíráson elmélkedik, amelyet általában egy könyv formájában ábrázolnak, amit Mária vagy a kezében, vagy az ölében tart, vagy egy olvasóállványon. Az egyházról is ezt a képet állítja elénk a II. Vatikáni Zsinat, a Dei Verbum konstitúcióban: „Isten Igéjét vallásos tisztelettel hallgatva” (1). Imádkozzunk, hogy Máriához hasonlóan az egyház is figyelmes szolgáló leánya legyen az isteni Igének, és mindig szilárd bizalommal hirdesse, hogy az „egész világ hallván higgye, a hitben remélje, és remélvén szeresse” (uo.).

CTV/AsiaNews/MK