Isten jelenléte folyamatos az életemben

A Magyar Kurírnak Varga László atya, a váci székesegyház Szent Cecília Kórusának karnagya, az Országos Magyar Cecília Egyesület igazgatója beszélt arról, hogyan jelenik meg Isten az ő életében, emberi és hivatásbeli kapcsolataiban.

Az Úristen akarata volt, hogy megszülessek

Ha az életem regényét megírnám, ennek a regénynek az lenne a címe, hogy Gondviselés. Mindennap megtapasztalom az Istennel való találkozás örömét, egész eddigi életemet végigkísérik az Úrral való személyes találkozásaim. Apai nagyszüleimet 1948-ban a felvidéki Ipolyságról, Tesmag községből telepítették át az anyaországba, több mint kétszázezer magyar emberrel együtt. Marhavagonokban szállították őket a Zirc melletti Bakonynánára, ahonnan viszont a sváb lakosságot telepítették ki Németországba. A mi családunk közvetlenül a templom szomszédságában lévő, szalmatetős, földes kis parasztházban lelt otthonra. A házat csupán egy orgonasövény választotta el a templomtól, az úttest másik oldalán, szemben volt a plébánia, ahol egy ciszterci plébános, Antalffy Lestár szolgálta a híveket. Édesanyám bakonynánai leány volt, ott ismerkedtek meg édesapámmal. Megszerették egymást, házasságot kötöttek. Én voltam az első gyermekük. Amikor édesanyám már a szíve alatt hordozott, az orvos megállapította, hogy farfekvéses vagyok, s egyéb problémák is vannak, ezért vagy szellemileg, vagy testileg fogyatékos leszek. Azt javasolta tehát a szüleimnek, gondolják meg, hogy vállalják-e így a megszületésemet. Õk azonban mélyen hívő vallásos emberekként elfogadtak az Isten kezéből. Beszéltek Antalffy Lestár plébánossal is, aki teljesen egyetértett velük, hogy ezt egyedül az Istenre kell bízni. A zirci kórházban születtem meg. Szüleim mesélték később, hogy édesanyám már a szülőszobában vajúdott, amikor a folyosón az orvos még mindig azt kérdezte édesapámtól, hogy ha komplikáció lép fel, akkor ki maradjon életben, a felesége, vagy a gyermek? Édesapám azt mondta, hogy mindkettő. S valóban, megszülettem, ellentétben az orvosi előrejelzéssel, teljesen egészségesen, s hála Istennek, édesanyámnak sem lett semmi baja. Most már tudom, hogy az Úristen akarata volt mindez, hiszen később abban a megtiszteltetésben részesített, hogy bár méltatlanul, de mégis az Õ szolgálatába hívott engem. Egész eddigi életem során folyamatosan tapasztaltam, hogy Istennek konkrét terve van velem. Mélyen hívő katolikusok a szüleim és a nagyszüleim is azok voltak. Az esti közös imádkozás teljesen természetes volt a családunkban, egészen kicsi koromtól kezdve, csakúgy, mint a vasárnapi szentmiséken való részvétel. Nagyszüleimnek és a szüleimnek is rendkívül nehéz, küzdelmes életük volt, s mindvégig Istenbe kapaszkodtak, belőle merítettek erőt.

Megtapasztaltam a gyakorlatban, mit jelent az apostoli lelkület

Egészen kisgyermek voltam még, amikor a szüleim úgy döntöttek, hogy Felsőgödre költöznek. Lestár atya tanácsolta ezt, akinek itt volt háza. A Bakonyban alig volt munkalehetőség, csak a téesz, az erdészet, meg a dudari bánya, ahol édesapám hat évig dolgozott. Felsőgöd közel van Budapesthez, ezért a szüleim abban reménykedtek, hogy könnyebben találnak majd munkát. Felsőgödön olyan emberekkel találkoztam, akiknek az életében állandóan jelen volt az Isten. Megismerkedtem Halász Mária Hermina salvator nővérrel, aki a szerzetesrendek szétszóratása és üldözése miatt kántor volt Felsőgödön. Az ő tevékenységét és életét megismerve értettem meg először, hogy mit jelent a gyakorlatban az apostoli lelkület, mit jelent lelkeket menteni, és milyen nagyszerű az Isten iránti szeretet. Milyen jó jót tenni másokkal és örömmel segíteni azoknak, akik rászorulnak erre.

Nagyszerű emberek voltak a lelkipásztoraink is, akik közül többen politikai okokból kerültek Felsőgödre. Közülük kettőt szeretnék kiemelni. Az egyik Németh Tibor jezsuita atya volt, aki először ültetett oda a harmóniumhoz, s a zenei talentumokat fölfedezte bennem. Õ kérdezte meg tőlem először azt is, Laci, nem akarsz te pap lenni? Kiváló lelkipásztor volt, már a hetvenes években is rengeteg fiatal gyűlt köré, köztük én is, sokat ministráltam a miséin. Nem csupán a fiatalokkal foglalkozott illegálisan, de a házasokat is ellátta lelki tanácsokkal, s többszáz fontos, de akkoriban tiltott könyvet kölcsönzött ki a híveknek. Ministránsként gyakran kézbesítettem ezeket a könyveit, a leveleivel együtt, a postát ugyanis nem használta, mert azt ellenőrizték az ÁEH emberei.

A másik ilyen rendkívüli személyiség az életemben Rumi Tamás kármelita atya volt, aki a szerzetesrendek feloszlatását követően Felsőgödre költözött a szülei családi házába, a testvérével együtt, aki szatmári irgalmas rendi nővér volt. A szüleik meghaltak, ezért ketten éltek ott, a kert hatalmas volt, mint egy rezervátum. Tamás atya dolgozott kubikusként, villanyszerelőként, még most is él, a székesfehérvári szociális otthon lakója. Kezdetben csak illegálisan misézhetett, zárt ajtók mögött, majd legálisan is, de még nem prédikálhatott, végül engedélyt kapott mindkettőre. Velem együtt sok fiatal járt hozzá, ültünk a hatalmas kertben, s hallgattuk, amint Tamás atya beszél a papi hivatásról, a kármelitákról, a Mária-tiszteletről, a gregoriánról, a szerzetesi életről, az Oltáriszentség csodájáról. Számomra felért ez egy szemináriummal, rendszeres lelkigyakorlatok voltak ezek a több éven át ismétlődő beszélgetések. Ismét csak hálát adhatok a Gondviselésnek, hogy megtapasztalhattam Istennek nemcsak a jelenlétét, de a szeretetét is Tamás atya személye által. Mindketten kiválasztott emberek voltak és nagyszerű papok. Munkájuk gyümölcse most érik be. Felsőgödről és voltam az első, aki pap lettem, azután pedig megindult a sor és 25 év alatt eddig nyolcan vállaltuk boldogan a papi hivatást. Egyéni, de együttes életutunk is azt mutatja, hogy vajon mi más lehetne ez, ha nem a Gondviselés csodája Felsőgödön a közelmúlt nehéz évtizedeiben?

Már ketten is segítenek odaátról a hivatásomban

Vácott az első főnököm Lengyel Antal atya, a székesegyház plébánosa volt. Élő emberre soha nem szoktam használni a szent jelzőt, de őrá igen, mert az volt. Hét évig laktam vele egy fedél alatt, így nagyon jól megismertem, ezért a tévedés kockázata nélkül nevezhetem őt szent életűnek. Szelíd volt és türelmes, alázatos, mindenkit szeretett, személyválogatás nélkül, soha senkire gonoszat nem szólt, a hivatását a papi és keresztény lelkület legmagasabb fokán végezte, az erények láncolata jelen volt az életében. Amikor Lengyel atya már haldoklott, sűrűn látogattam, és egyik alkalommal felvetődött bennem, hogy megkérem őt: ha már a másvilágon lesz, majd gondoljon rám, és kérje az Úr segítségét a számomra. A lakása ajtajában azonban elbátortalanodtam, s el is szégyelltem magam, micsoda dolog ilyesmivel előhozakodni! Ezért úgy döntöttem, nem szólok erről semmit. Lenyomtam a kilincset, beléptem a szobába, köszöntem. Lengyel atya feküdt az ágyában, és az első mondata ez volt: Lacikám, én érzem, talán néhány órám, legfeljebb egy-két napom van már csak hátra, de ha a Jóisten színe elé kerülök, nyugodt lehetsz, mindig foglak téged segíteni, és a rádbízottakat, ha erre csak egy kis lehetőségem is lesz. Földbe gyökerezett a lábam, megdöbbenve azon, hogy azzal fogadott engem, amit kérni szerettem volna tőle, csak nem mertem megmondani.

Élt Vácott két vértanú pap, Szél József és Szél Kálmán, akiket meghurcoltak, bebörtönöztek. Egyiküket agyonverték és ismeretlen sírba temették. Az ő családi házukat az alsóvárosi egyházközség megörökölte. Akkoriban még Marosi Izidor volt a váci püspök, elmentem hozzá, azzal a kéréssel, hogy ezt a házat kapja meg valamelyik női szerzetesrend. Hat rend tartományfőnökeit jártam végig, míg végül az Örökimádó Nővérek vállalkoztak arra, hogy Vácra költöznek, és elfoglalják ezt a házat. Évekig miséztem a kápolnájukban. Volt közöttük egy kedves nővér, súlyos, rákos beteg, rendszeresen látogattam. Rendkívül szoros lelki kapcsolat alakult ki közöttünk, sok mindent megbeszéltünk, teljesen nyíltan, őszintén. Halála előtt megígértem, hogy imádkozom érte, ő pedig azt, hogy ha teheti, akkor a Mennyek Országából segíti a munkámat, a váci székesegyház Cecília kórusának tagjait, és az Országos Magyar Cecília Egyesület működését. Így most már ketten segítenek odaátról a hivatásom gyakorlásában.

A lélekre ható zene gyógyító ereje

Több mint két évtizede vagyok a váci székesegyház karnagya, a katedrális nagymúltú Cecília Kórusának a vezetője. Huszár Dezső kapucinus atyától vettem át ezt a szolgálatot, aki 1955-ben alapította az énekkart. Évente átlagosan ötven-ötvenöt alkalommal éneklünk, ebből csupán tíz hangversenyt adunk, a többi pedig liturgikus szolgálat, aktív egyházzenei részvétel a szentmiséken. Szívügyem az, hogy minél több személyt összegyűjtsek, és őket lelkileg és zeneileg is segítsem, a lehető legmagasabb szintre fejlesszem. S bár a kórusunk százhúsz tagból áll, egyénileg is figyelemmel kísérem az életüket. Jelenléti ívet vezetünk a próbákon, s ha valaki hiányzik kétszer-háromszor, akkor utánamegyek, rátelefonálok, vagy személyesen meglátogatom, nem történt-e vele valami baj az életében? A Cecília Kórus tagjainak életkora tizennégy és hetvenöt éves kor között mozog. Más probléma foglalkoztatja a fiatalkorú, más a középkorú, a családos, és megint más az idősebb kórustagokat. Nagyon odafigyelek, hogy imádságos szellemben legyünk együtt, nem csupán a megszólalásaink során, hanem a próbáinkon is. Rendszeresen imádkozunk a kórusunk elhunyt tagjaiért, tartjuk velük a lelki kapcsolatot. Olyan légkör uralkodik nálunk, hogy valóban érezzük az Isten jelenlétét. Ez azonban nem jelenti azt, hogy bennünket elkerülnének a testi, vagy lelki betegségek. Ugyanakkor itt is vannak csodálatos dolgok.

Az egyik énekkarosunk egész életében súlyos pszichés problémákkal küzdött, kórházból kórházba utalták, emellett mindenféle fiziológiai bajok is gyötörték. Amikor azonban a kórusban énekelt, nagyon sokszor megszűntek nála ezek a tünetek, regenerálódott a szervezete, új erőre kapott, legalább egy időre. S mindig alig várta a következő próbát, vagy hangversenyt, a fellépések siker-és lelki élményét. S ez olyan jó hatással volt rá, hogy az orvosai is javasolták neki, vegyen minél intenzívebben részt a kórus munkájában, mert nálunk sokszor többet gyógyul, mint a kórházban. Valószínűleg megvan ennek a természetes magyarázata is, és e mellett vitathatatlan a zene lélekre ható gyógyító ereje, de talán mégis leginkább a kegyelmi légkör erőtere a leglényegesebb. Ennek a hatásnak nemcsak az ő, hanem az egészséges kórustagok életében is nap mint nap tanúja vagyok. Amikor valaki egy kicsit jobbá válik, az élete jó irányba változik – ezt folyamatosan tapasztaljuk. Az is Isten kegyelmet sugárzó jelenlétét bizonyítja, hogy az elmúlt húsz évben tizenhét keresztény házasságot kötöttek a kórusunk tagjai, és mindegyikben három-, négy-, öt- hat-, hét gyerek született. Együtt imádkozunk, hasonlóan gondolkozunk a különböző dolgokról, ugyanazokat az értékeket valljuk, mindez csodálatos megtapasztalása az Isten jelenlétének és működésének, az én szeretett Cecília Kórusomon belül.

Nemcsak énekelünk, hanem énekelve imádkozunk

Nem tagadom azt sem, hogy papként nekem ez egy lelkipásztori eszköz. A kántorképzőre Budapesten jártam. Felsőfokú egyházzenei tanulmányaim során pedig elvégeztem először is az OMCE egyházkarnagy képzőt a budai Várban, utána pedig újabb öt év tanulással a Zeneakadémiát is, ezért a legmagasabb szintre igyekeztem fejleszteni szakmailag is a kórust, mégis, a főmotiváció számomra az apostoli tevékenység a kóruson belül, és énekeseim által minél szélesebb körben az Úr Jézus szavainak szellemében élni „ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, én ott vagyok közöttük.” Számtalanszor megtapasztalom ezt, nagyon sokszor kapok visszajelzést a hívektől és másoktól is egy-egy hangversenyt követően, hogy valami többlet-élményben volt részük. S erről a többletről van szó. A zene testet és lelket gyógyító erejéről, amelyben Isten szól az emberhez, illetve az egyházi zene kommunikációs erejéről, ember és ember, valamint ember és Isten között, az Õ jelenlétének légkörében. Mindez a liturgián belül valósul meg a legtökéletesebben, de amit a liturgiában rendszeresen megélünk, azt a hangversenyeinkre is kisugározzuk, mert szinte már nem is tudunk másként énekelni, csak imádkozva. S valószínűleg ezt a hitelességet érezhetik meg azok, akik hallgatnak minket, amikor nemcsak a zeneművészeti színvonalat értékelik, hanem ezen túlmenően a lelki hatást és főként a manapság lassan már sajnos hiánycikknek számító hitelességet.

Az egyik legkiemelkedőbb eseménye volt a kórusunk életének, amikor a párizsi Notre Dame-ban énekeltünk egy misén, majd egy önálló egyházzenei hangversenyt adtunk a katedrálisban. A koncert után botjára támaszkodva odajött hozzám a Notre Dame plébánosa, egy idős kanonok, és csak ennyit mondott: „ide hozzánk a legtöbben csak fellépni jönnek, de az önök éneklése valóban imádság volt.” A zenei színvonal is magas volt, mégis úgy gondolom, hogy az idős francia pap kijelentése nem akármilyen elismerés. Az ottani zeneigazgató pedig, aki újabb koncertre hívott meg bennünket, azt mondta, hogy ez bizony nem megszokott dolog, s ez számomra egyértelműen az Isten üzenete volt és azóta is az maradt. Az idős Notre Dame-i paptestvér által Isten szólt hozzánk és ezt igyekszem nagy tudatossággal elmélyíteni az énekeseim szívében is. Mi tehát sohasem „fellépünk”, nem csak egyszerűen énekelünk, hanem igyekszünk mindig énekelve imádkozni.

Werner Alajos életszentsége és a csokor ibolya

Az eddigiekben elmondottak összefüggnek a mi mély ceciliánus lelkiségünkkel is. Ennek a képviselője volt többek között Bárdos Lajos és Werner Alajos is. Werner atyát középiskolás koromban ismertem meg, a váci kántortovábbképző kurzusok alkalmával. Életemben először Kármelhegyi Boldogasszony ünnepén találkoztam vele itt Vácott. A Passiójának turbáit tanította, illetve a Mercedes-miséjét, melyet Fogolykiváltó Boldogasszony tiszteletére komponált a börtönből való szabadulása után. Werner atyának a sugárzó egyénisége, tiszta lelkülete maga volt a csoda. Az életszentség hírében halt meg, és remélem, hogy hamarosan megkezdődik boldoggáavatásának az eljárása. Emlékszem, hogy 1978-ban bekövetkezett halálát követően néhány fiatal énekesemmel bejártuk a működési helyeit. Lementünk Szombathelyre, találkoztunk a régi kórusának még élő tagjaival. Odaültünk az íróasztalához, és hallgattuk, ahogy a régi Werner-énekesek meséltek az ő lelki-szellemi atyjukról. Werner atya szívügyének tekintette az ifjúsági pasztorációt, ő volt a Regnum Marianum igazgatója Pesten, ahol nyolcvantagú fiú vegyeskart működtetett, a szombathelyi székesegyházban pedig száztagút. A régi kántorképző kurzusokon elmondott nekünk egy tanmesét. Egyszer az Úristen színe elé került egy ember, aki a halála előtt becsomagolta egy nagy bőröndbe mindazt, amit az életében értéknek tartott. Az autóját, a házát, a személyes kapcsolatait, a takarékbetétekönyveit. Az Úristen azt mondta neki, na, mutasd meg, mit hoztál át az életedből. Az ember kinyitja a bőröndöt, s megdöbbenve látja, hogy szinte teljesen üres, mindössze egy csokor ibolya hervadozik a bőrönd sarkában. Kérdezi az ember az Úristentől, hol vannak az értékeim, mindent át akartam hozni, nem értem, hová tűntek, és hogy kerültek ide ezek a hervadozó ibolyák? Nem emlékszel erre a kis virágcsokorra? – kérdezi az Úristen. – Nem emlékszem. – Hát tudd meg, hogy ez volt az egyetlen igazán önzetlen cselekedeted egész életedben, amelyért nem vártál viszonzást vagy köszönetet, amikor ezt a csokor ibolyát egy kirándulás alkalmával egy ismeretlen katona sírjára tetted.

Én ezt a történetet akkor elmeséltem a fiatal énekeseimnek Szombathelyen, amikor Werner atya életének eseményei után kutattunk. Eltelt tíz év, s egyszer találkoztam egyikükkel, Kornéllal, aki megkérdezte tőlem: Laci atya, emlékszel-e a csokor ibolyás történetre, és könnybe lábadt a szeme ennek az akkor már felnőtt embernek. Hogyne emlékeznék, válaszoltam, azzal elköszöntünk. Ezt követően megint eltelt hat év. Az egyik szombat délután itthon dolgoztam, s egyszer csak valaki becsöngetett hozzám, hogy Kornélnak most van az esküvője a székesegyházban, tudok-e róla? Nem tudtam, de már el is kezdődött a szertartás. Gyorsan levettem a polcról egy könyvet, belerajzoltam egy bőröndöt, a csokor ibolyával, átvittem a székesegyházba, és az esküvő végén Kornél kezébe adtam ezt a szerény kis ajándékot. Gratuláltam és sok boldogságot kívántam, Werner atyának a csokor ibolyájával. Megfordultam és lehajtott fejjel Werner Alajos tiszta lelkéről és nagy szívéről gondolkodva elindultam hazafelé. Amikor a ház elé értem, látom, hogy a járdán jön felém egy szakállas ember. Reverendában voltam, ezért az ember rám köszönt, Dicsértessék a Jézus Krisztus! Atya kérem, nem ismeri maga véletlenül Werner Alajost? Megdöbbentem, mert soha életemben nem láttam ezt az embert, ő sem ismert engem, nem hozzám jött, csak éppen arra ment a járdán, fogalma sem volt arról, hogy én egyházzenész vagyok, s hogy van közöm Werner Alajoshoz. Igen, ismerem őt, feleltem, hiszen utódja vagyok az Országos Magyar Cecília Egyesületben s én is egyházzenész vagyok. Felcsillant erre a szakállas ember szeme, s már újságolta is boldogan: „én meg énekese voltam, tizenkét éves koromban, a Regnum Marianumban. S emlékszem rá, hogy amikor a kommunisták le akarták rombolni a templomot, Werner atya ott ült a gyóntatószékben, nem volt hajlandó elhagyni a templomot, erőszakkal távolították el onnan. Még előtte, érte aggódó gyermekként beszaladtam hozzá, atya, kérem, nagy baj van, le akarják bontani a templomunkat. Werner atya azt válaszolta: nem baj, fiacskám, a templom bennünk van. Utána a kezembe nyomott egy hatalmas őszibarackot, de én nem ettem meg, mert arra gondoltam, Werner atya sem ette volna meg egyedül. Odaadtam édesanyámnak, aki kettévágta, és együtt fogyasztottuk el.”

Az, hogy találkoztam ezzel az emberrel, szintén nem véletlen. Kiderült, hogy ez a szakállas ember egy budapesti főiskolán tanít. Egyik tanúja Werner atya életszentségének, és a Jóisten úgy rendelte, hogy összetalálkozzunk, noha nem is ismert engem. Hiszem, hogy az Úristentől érkezett ez a jelzés. Ezt követően a püspöki konferencia épületében Erdő Péter bíboros úr egy magas kitüntetést adott át a gregorián ének híres professzorának, Béres György atyának, aki szintén Werner Alajos tanítványa volt. Itt alkalmam volt beszélni azokkal a püspökökkel, akiknek a segítsége szükséges ahhoz, hogy Werner atya boldoggáavatásának az ügyét el tudjuk indítani. Nekem ez szívügyem és azt is tudom, hogy még nagyon sokaknak rajtam kívül. Remélem, számítok rá, hogy ezt a szent ügyet a Gondviselés is támogatja majd.

Magyar Kurír