Isten kezébe tették életüket – Örökfogadalom-tétel Tihanyban

Az ünnepi szertartás kezdetén Korzenszky Richárd tihanyi perjel köszöntötte a többek között Pannonhalmáról, Győrből, Bakonybélből érkezett bencés szerzetestestvéreket, a premontrei, ciszterci közösségek tagjait;  Radó Tamást és Horváth Istvánt, akik a fogadalmas testvérek útját egyengették a közösségbe; a Bágyaszovátról érkezett gyalogos zarándokokat, bencés öregdiákokat s valamennyi megjelentet. Köszönetet mondott a fogadalmas testvérek szüleinek, hogy megbíztak, megbíznak a bencés közösségben, s támogatták a fiatalok útját a szerzetesi elköteleződésben.

Miként az ország történelme, úgy a szerzetesrendek, köztük a bencések története is meglehetősen viharos volt – emlékeztetett a liturgia kezdetén Korzenszky Richárd. Kétszer teljesen megszűnt a szerzetesi élet Tihanyban: II. József idején s a kommunizmus időszakában. Ma hálát adnak azért, hogy ismét újraéledt közösségük, s hogy most új tagokkal gyarapodhat.

Várszegi Asztrik főapát kiemelte: ugyan augusztus van és nyári hőség, ez a nap mégis húsvét a magyar bencések számára; ezt a napot az Úr ajándékozta a közösségnek. Az alkalom igazi családi ünnep is, mert az ünnepélyes fogadalom azt jelenti, hogy Isten szereti a bencés közösséget, s mindig előhív újabb hajtásokat, akik elkötelezetten akarnak élni-szolgálni Szent Benedek rendjében.

A pannonhalmi főapát utalt arra, hogy a szertartás egybeesik Boldog XI. Ince pápa névünnepével, akinek sokat köszönhet közösségük is, hiszen a főpásztor teljes energiáját, törekvését latba vetette, hogy Magyarország felszabaduljon az oszmán elnyomás alól. S ennek eredményeként szabadult fel Pannonhalma is, és megtörténhetett Tihany újjáépítése, hogy azután 1704-ben testvérek már fogadalmat tehessenek ott. A rendtörténet megemlékezik róla, hogy Turnay Ányos Reyser Amand tihanyi apát kezébe ekkor tette le a szerzetesi fogadalmat Tihanyban.

Az ünnepi evangéliumra utalva – „Aki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét, és kövessen engem. Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja” – a főpásztor hangsúlyozta: világunk úgy van megteremtve, hogy az ember életösztönével folytonosan törekszik arra, hogy az életből minél többet megszerezzen, s miközben mindent elkövet, hogy vágyait beteljesítse, folyamatosan el is veszíti azt, amit megnyerni látszik, s végül mindennek a vesztese lesz. De azok, akik Istenért áldozzák magukat, Isten kezébe teszik az életüket radikálisan papi, szerzetesi vagy világi hívőként, megnyerik az igazi életet, az örök életet, az örök boldogságot. Titeket Isten meghívott a szerzetesi hivatásba, s azt kéri tőletek, hogy az életetek benne teljesedjék ki – mondta a fogadalmasoknak. Tudja, hogy törékenyek és sérülékenyek vagytok, de nem engedi, hogy megszégyenüljetek. Amikor fogadalmat tesztek, Isten túlcsorduló szeretetét, meghívását, befogadó szeretetét ünnepeljük. De Isten nem csupán befogadást kér tőletek, hanem közvetítést is, szeretetének közvetítését a világba.

Miután a fogadalmasok igennel válaszoltak a főapát kérdéseire – akarják-e Istennek és Isten népének szentelni életüket, szolgálatukat, s akarják-e vállalni a tiszta, engedelmes és szegény életet, Krisztus és a Szűzanya példáját követve, törekedve az Úr és embertársaik iránti tökéletes és tiszta emberszeretetre, az evangélium buzgó követésére a szerzetesközösség szabályainak megtartásával –, a főpásztor áldását adta eltökélt szándékukra.

Ezt követte a közösség könyörgése a testvérek elköteleződéséért a Mindenszentek litániájával. Végül a testvérek szóban is fogadalmat tettek a befogadó főapátnak, s ígéretüket írással is megpecsételték, majd a főpásztor áldását és a Szentlélek megszentelő kegyelmét kérte hivatásukra, megáldotta őket, és átadta nekik szolgálatuk jelképeként a szerzetesi kórusruhát, melyet magukra öltve, békecsókkal, öleléssel  fogadták be őket Szent Benedek közösségébe.

Az ünnepi szertartás szeretetvendégséggel zárult.

Toldi Éva/Magyar Kurír