Isten pedagógiája sohasem kényszerít minket

– Az Isteni Ige Társasága (verbiták) – amelynek Ön magyarországi tartományfőnöke – missziós rend. Hogyan határozhatjuk meg ma, a XXI. században a misszió fogalmát? Miben más a misszió, mint századokkal korábban?
– A II. Vatikáni Zsinat máshová helyezte a régi hangsúlyokat. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a földrajzi értelemben vett missziók szerepe ma már nem annyira fontos, mint régebben. Eltűnt. Ma az emberekhez megyünk el, ők a fontosak.

A missziós munka már nem pusztán azt jelenti, hogy Európából megyünk más földrészekre, hanem azt is, hogy Európába is jönnek missziósok: nekem is van sok rendtársam Indonéziából, Indiából, most várunk két társat Afrikából, Ghánából. A földrajzi értelmezés ma már kevésbe helytálló, azért is, mert vannak nagy kultúrák, nemzetek, amelyek elzárkóznak a vallási missziós munkától, mint a Kínai Népköztársaság vagy az arab világ legtöbb országa. Indiába sem lehet már missziósként beutazni, legfeljebb tanárként, előadóként, kisebb, féléves utakra. A protestáns egyházak ezért sokszor világiakat küldenek missziós munkára. Nekünk is vannak missziósaink különböző államokban, akik nem katolikus szerzetesként, hanem például egyetemi tanárként vannak kint. Ettől függetlenül az a küldetésünk továbbra is megmarad, hogy menjünk el azokhoz, akik nem ismerik Krisztust, nem ismerik az egyházat, tehát az ad gentes (a népekhez) misszió, ahogy ma nevezzük.

Megváltozott a misszió és a pogány kifejezések jelentése, tartalma is. A II. Vatikáni Zsinat után 25 éves párbeszéd- és vitatéma a katolikus egyházban, hogy egyáltalán szabad-e még használni e szavakat. A misszió szó használata megmaradt, a misszionálás fogalma azonban átalakult. A pogány szót korábban ’nem keresztény’ vagy ’vallás nélküli’ értelemben használták; a II. Vatikáni Zsinat óta azonban másképpen tekintünk a nemkeresztény vallásokra is: a Zsinat tanítása szerint Isten mindenkinek megadja az üdvözülés lehetőségét – ha őszintén hallgat lelkiismeretére, és aszerint él. Élete végén nem az alapján ítéltetik meg az ember, hogy melyik valláshoz tartozott. A zsinati tanítás szerint tehát felértékelődtek a más vallások. Ma már nem mondjuk azt, hogy a pogányokhoz megyünk, és nem azért megyünk, hogy megmentsük a lelkeket, hanem hogy Krisztus gazdagságát, az isteni kinyilatkoztatás gazdagságát és szeretetét vigyük el másokhoz.

– Sokan sokszor megfogalmazták már, hogy Európa – annak ellenére, hogy mélyen a kereszténységben gyökerezik – mára erősen elvallástalanodott, a szekularizáció csaknem minden országban érezteti hatását. Lehetséges, hogy a missziós rendek tevékenysége éppen földrészünkre tevődik át?
– Ma már Európába is jönnek missziósok, ami szerintem nagyon jó dolog. Ha egy egész kontinens, vagy egy helyi egyház bezárkózik, csak önmagával foglalkozik, és nem képes fogadni kívülről érkező embereket és gondolatokat, akkor lassan, de biztosan leépül. A katolikus jelző nemcsak azt jelenti, hogy mindenhol jelen vagyunk, hanem méginkább azt, hogy az egyházban meglévő gazdagságot mindenki számára hozzáférhetővé kívánjuk tenni. Számomra tehát az a tény, hogy földrészünkre más kontinensekről is jönnek papok, szerzetesek, szükségszerűen hozzátartozik az egyház életéhez. Van ennek gyakorlati oka is: mivel Európában mind kevesebb és kevesebb a – szerzetesi, papi – hivatás, a mindennapi lelkipásztori munka végzésére vagy a szerzetesi intézmények vezetésére is érkeznek hozzánk missziósok. Európa tehát ebben az értelemben missziós terület.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy itt mindenkit meg kell téríteni, és ezt a harmadik világ misszionáriusai fogják véghezvinni. Ez egy természetes folyamat, ami az egyház lényegéből, felépítéséből adódik. Az egyház struktúrája valójában Szent Pál missziós utazásainak során jött létre, és addig marad fenn, amíg teljesíti a küldetést, amelyet Jézus adott neki. Európában a kereszténység 2000 éves múltra tekint vissza: mint vallás és mint kultúra igen nagy hatással volt a nemzetek történelmére és kultúrájára. Ebből a szemszögből mindenképpen igaz, hogy egyre kevésbé van jelen a közéletben egy bizonyos keresztény kultúra, ahogy II. János Pál mondta. Én azonban kritikusabban nézem ezt, mivel sokat foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Doktori disszertációmat is a kultúra és a hit kapcsolatáról írtam Rómában. Szerintem nincs olyan korszak Európa történelmében, amelyről egy az egyben elmondhattuk volna, hogy tisztán keresztény kultúra volt. A középkorban, amikor az egyház befolyása a legerősebb volt, és az egyházi struktúrák közhatalommal is együtt jártak, a társadalom élete nagyon távol volt attól, amit mi most keresztény kultúrának nevezünk. Nézzük az oktatást: csak a szerzetesházak és a plébániák körül volt iskola; a nép 80%-a írástudatlan volt. Azt sem mondhatjuk, hogy nem voltak problémák például a családfelfogásban, hiszen a Tridenti Zsinatnak kellett döntenie az egynejűségről, a monogám házasság fontosságáról, és ekkor véglegesítették jogilag is a tételt, hogy katolikusok között nem lehet szó válásról. Szerencsésebb dolog keresztény értékekről beszélni, a keresztény kultúra fogalma összetettebb és nehezebben megfogható kérdés.

Azt elmondhatjuk, hogy a keresztény értékek korábban sokkal inkább jelen voltak Európa kultúrájában, mint most. Ma meg kell szoknunk, hogy missziósként ott folytatunk párbeszédet, ahol lehet. Hogy ki mit akar elfogadni, az a pluralista, multikulturális Európában már más lapra tartozik. Úgy van ez, mint egy családban, ahol élhet az apa és anya vallásos életet, de amikor a gyermekek elérkeznek a kamaszkorba, a barátok, az utca, az iskola hatására teljesen saját útjukra térhetnek. Eldobják a vallás gyakorlását. Titok előttünk, vajon hogyan lehetséges, hogy a legvallásosabb családban is vannak olyanok, akik felnőtt korukban nem gyakorolják a vallásukat. Európa éppen ezért hihetetlenül nagy kihívás.

Ez talán pesszimistán hangzik, én azonban optimista vagyok. Isten pedagógiája sohasem kényszerít minket. Kinyilatkoztatta magát, elküldte Fiát, elénk állította a keresztény tanítást és életformát: ha akarjuk, elfogadjuk. Én is azt szeretném, ha mindenki katolikus lenne vagy keresztény, de ilyen nem volt soha és nem is lesz soha. Jézus nem azt mondta, hogy mindenki meg fog térni, hanem azt mondta, hogy az Isten országát építjük. Ez pedig sokkal többet jelent a puszta térítésnél.

– A misszió, a hit tanainak terjesztése a történelem során sokszor ellenállást váltott ki a hatalom, a politika, és természetesen az emberek körében is. Ma olyankor látunk hasonlót, amikor támadások érik az Egyházat, ha véleményt nyilvánít egy-egy kérdésben. Úgy tűnik, a vélemények ütközése, a konfliktushelyzet elkerülhetetlen. Sokszor próbálják száműzni az egyházi megnyilatkozásokat azzal, hogy az Egyház feladata a hitélet, a lelkek gondozása. De elválasztható-e ez manapság a közélettől? Missziós munkája során találkozott-e ilyen jellegű ellenállással?
– Vannak olyan pontok, amelyek mindenképpen konfliktushoz vezetnek, mert a vitában álló feleknek más a vallásról vallott felfogása, és másképp határozzák meg a vallás szerepét. Ma Európára és az Európai Unióra is az individualizmus jellemző: az egyházat, a vallást mindenképpen ki akarják szorítani a közéletből, a magánszférába akarják száműzni.

Szerintem ez idejétmúlt gondolat. 2001. szeptember 11-én az Amerikát, illetve bizonyos szimbolikus célpontokat ért terrortámadás után nem lehet már megkerülni a vallás kérdését, függetlenül attól, hogy ezekben a terrorcselekményekben mennyire volt jelen a vallási indíttatás. Ezek terrortámadások voltak, de olyan célpontok – a pénz, a gazdasági és a katonai erő – ellen irányultak, amelyekről a vallásoknak is van mondanivalójuk, amely nem hagyható figyelmen kívül. 2001. szeptember 11. óta a vallás hihetetlen erővel tört be a politikai, diplomáciai életbe, a közéletbe, a társadalomba. Ezt követően ugrásszerűen megnőtt a diplomaták érdeklődése a vallások iránt. Különböző szemináriumokat szerveztek számukra, és hosszútávon az Európai Unió sem tudja kivédeni, hogy ne foglalkozzon behatóbban a vallásokkal, a vallások pozitív és destruktív erejével.

Konfliktusok vannak és lesznek, de szerintem a vallás mindinkább jelen lesz, és nemcsak a magánszférában, hanem a politikai és közéletben is – ha nem is mint politikai tényező, de mint véleményformáló erő. A Herder Kiadónál jelenik meg október közepén egy füzet Vallási tavasz címmel, amely pontosan ezzel a témával foglalkozik. Én úgy fogalmaznék, hogy sokan keresik, mi az élet értelme. Ez örök kérdés, amelyre lehet úgy is választ adni, hogy az ember utazik egész életében, pénzt gyűjt, hírnevet szerez vagy karriert épít, és vannak olyanok is, akik megpróbálnak nem anyagi, hanem lelki, szellemi választ adni erre. A vallások pontosan ezt szolgálják.

– A misszió klasszikus kérdése, illetve dilemmája: Krisztust elvinni az emberekhez és ugyanakkor tiszteletben tartani más vallásokat, kultúrákat. Az igazi misszió hogyan oldja fel ezt a feloldhatatlannak látszó ellentmondást?
– A legfontosabb a jelenlét. Együtt kell élni, együtt kell érezni azokkal az emberekkel, akikhez megyünk. Ahol szükséges, ott segíteni kell. A missziós munka nem mindig hoz gyors, látványos eredményeket. Van egy rendtársam, aki három éven keresztül tevékenykedett úgy állomáshelyén, hogy egyetlen gyermeket vagy felnőttet sem keresztelt meg. Szentmiséket mondott, amelyre el is jöttek az emberek, de éveken keresztül nem történt semmi, csak azután kezdtek beérni a munkája gyümölcsei. Türelem, szívósság, segíteni akarás, részvétel az emberek életében – ezek a legfontosabb tulajdonságok és feladatok egy missziós számára.

– László atya hosszabb időt töltött a Fülöp-szigeteken, ahol ha tartalmában nem is, de formájában másképpen mutatkozik meg a kereszténység. Gondoljunk csak egyes szokásokra, a népi liturgia és jámborság különböző, Európában szokatlannak számító megnyilatkozásaira. Van-e olyan, amely különösen kedves az Ön számára?
– A Fülöp-szigeteken ismerem az egyházat, és Ázsiában is volt lehetőségem bepillantani az egyház életébe. Az európai kereszténység szerintem egy kicsit szomorú. Nemcsak abban, hogy azt mondjuk, nehéz kereszténynek lenni, és harcolni kell a kereszténységért, hanem abban is, hogy liturgikus ünnepeink formája hihetetlenül merev, szabályokhoz tartó és szabályokat tisztelő. Ennek vannak előnyei, és sok szempontból érthető is. De hiányzik belőle az emberibb, melegebb légkör, hogy az emberek érezzék: ez örömteli esemény, a szentmise például a feltámadás ünnepe, amikor arra emlékezünk, hogy meg vagyunk váltva. Mégis nagyon sokszor egész mise alatt egyetlen egy mosolyt nem látok az arcokon. Számomra nagyon is fontos lenne, hogy több örömet vigyünk az ünnepekbe, hogy az emberek érezzék: az ünnep a mindennapok nehézségeiben egy napos sziget, ahol az ember feltöltődik energiával, emberbaráti szeretettel, figyelmességgel. Sokszor hiányzik az öröm, az a kisugárzás, hogy jó kereszténynek lenni, hogy meg vagyunk már váltva. Nem azon kell már dolgoznunk. Mi dolgozunk Krisztus országának építésén, de nem tőlünk függ az egész, a Jóisten bizonyos dolgokat már elintézett és továbbra is intéz.

Magyar Kurír

Kép: Fehér János