Isten szeretete tesz szabaddá minket

Virágvasárnap a jeruzsálemi szentély felé vezető úton kísérjük Jézust; e napon évszázadok óta világszerte fiatalok és idősek ujjongva kiáltják: „Hozsanna Dávid fiának! Áldott, aki az Úr nevében jön!”. Mit teszünk valójában, amikor mi is beállunk a körmenetbe azok közé, akik elkísérik Jézust és Izrael királyának kiáltják ki? Mit jelent ez számunkra valódi életünkben? – vetette fel a kérdést szentbeszédében XVI. Benedek pápa.

Jézus a húsvét közeledtével zarándokként a szent város felé indul. Jézus tudta, hogy egy új húsvét vár rá, Ő maga lép az áldozati bárányok helyébe, életét áldozva a kereszten. Tudja, hogy a kenyérben és borban örökre átadja magát övéinek, és ezzel megnyitja az utat számukra egy új szabadulás, az élő Istennel való közösség felé. Jézus a kereszt, a szeretet pillanatának beteljesedése felé halad. Zarándoklatának utolsó állomása maga az Isten, akihez Jézus fel akarja emelni az embert. A virágvasárnapi körmenet egy mélyebb valóság jelképe, Jézussal együtt zarándoklatra indulunk az Élő Isten felé. Vajon lépést tudunk-e tartani Jézussal? Vajon nem haladja-e meg erőnket e vállalkozás?

Az embert mindig nagy vágyakozás töltötte el, hogy Istenhez hasonuljon. Az emberi értelem találmányaival arra törekedett, hogy szárnyakra leljen, repülni tudjon, a magasba emelje magát azért, hogy függetlenné, teljesen szabaddá váljon, úgy mint Isten. Az emberiség számos álmát valóra váltotta, képessé váltunk arra, hogy repüljünk, hogy a világ másik végén lévő embertársunkkal kapcsolatot teremtsünk, beszéljünk vele és lássuk őt.

Ám a gravitáció ereje, amely a földhöz vonz bennünket, erős. Képességeinkkel nem csak a jó dolgokat fejlesztettük; a rossz lehetőségei is kiszélesedtek és fenyegetésként jelentkeznek a történelemben. Korlátaink is megmaradtak, elég csak a természeti katasztrófákra gondolni, amelyek az elmúlt hónapokban pusztítottak és megsebezték az emberiséget.

Az egyházatyák szerint a gravitáció két irányból hat az emberre. Létezik a lefelé húzó erő, amely az egoizmus, a hazugság, a rossz irányába vonz bennünket. A gravitáció, amely a mélybe visz, eltávolít bennünket Istentől. Másrészről jelen van Isten szeretetének gravitációs ereje. E két erő között feszülünk, és minden attól függ, hogy el tudunk e menekülni a rossztól a szabadságot elnyerve s átadva magunkat Isten szeretetének, amely igazzá tesz bennünket, felemel, és szabadságot ad.

„Sursum corda” – Emeljük fel szívünket! Az egyházatyák és a biblikus szemlélet szerint a szív az ember középpontja, ahol egyesül az értelem, az akarat és az érzelem, a test és a lélek. A középpont, ahol a lélek testet ölt és a test lélekké válik, ahol az akarat, érzelem és értelem egyesülnek Istennel és az iránta érzett szeretettel. A szív a magasba vágyik. Viszont mi egyedül gyengék vagyunk ahhoz, hogy felemeljük szívünket Istenhez. A gőg, miszerint egyedül is képesek vagyunk erre, a mélybe húz bennünket, és eltávolít Istentől. Isten maga kell, hogy a magasba emeljen bennünket, és ez az, amit Krisztus elkezdett a kereszten. Alázatossá vált, és ezáltal legyőzte büszkeségünket: Isten alázatossága végtelen szeretetének formája, és ez a szeretet az, amely a magasba emel.

A virágvasárnapi liturgiában szereplő 24. zsoltár, a „Bevonulás a szentélybe” megjelöl néhány dolgot azok közül, amelyek nélkül nem emelkedhetünk a magasba: „akinek a keze tiszta és ártatlan a szíve, akinek az esze nem csaláson jár, s aki nem esküszik hamisan… aki a te arcodat keresi”. A technikai találmányok szabaddá tesznek minket, viszont csak akkor válnak valóban az emberi fejlődés részévé, ha e tulajdonságok jegyében születnek meg, vagyis ha kezünk és szívünk ártatlan és tiszta, ha az igazságot, Istent keressük, és engedjük, hogy szeretete átöleljen bennünket.

A kérdés, miszerint az ember képes-e arra, hogy önmaga legyen és Istenhez hasonlóvá váljon, mindig is foglalkoztatta az emberiséget. A platóni filozófia követői arra keresték a megoldást, hogy milyen eszközökkel lehet elérni a megtisztulást, amely által az ember megszabadulhat a mélybe húzó nehéz súlyoktól. Szent Ágoston szerint a megfogalmazott módszerekkel sem lehet igazán eljutni Istenhez; Jézus Krisztus az, aki Istentől leszállt közénk, szeretete által kézen fog bennünket és a magasba emel.

Zarándokként mi is az Úrral tartunk a felfelé vezető úton, a tiszta szív és kezek, az igazság keresésének ösvényein járunk, Isten arcát kutatjuk. Vágyunk az, hogy igazakká váljunk, ezért így imádkozzunk: Emelj minket a magasba! Tisztíts meg bennünket! Add Urunk, hogy mi is azok között legyünk, akik a Te arcodat keresik – zárta virágvasárnapi homíliáját XVI. Benedek pápa.

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír