Jakubinyi György érsek újévi gondolatai

Krisztusban Kedves Testvéreim és Híveim!

Szent Szilveszter pápa emléknapján este búcsúztunk az óévtől. Keresztény ember számára azonban már Advent I. vasárnapja a liturgikus új év kezdetét jelentette. Megkezdtük az utolsó, a negyedik előkészületi évet, amely elvezet főegyházmegyénk szentistváni alapításának ezredik évfordulójához, a 2009–es millenniumhoz. Az emlékévet hivatalosan Csíksomlyón a Szűzanya lábánál fogjuk megnyitni 2008. szeptember 13-án, a Szűzanya névnapján, és Gyulafehérváron zárjuk majd be az ősi székesegyházban 2009. szeptember 29-én, Szent Mihály főünnepén, a búcsún.

Az Egyházmegyei Pasztorális Terv szerint a negyedik előkészületi év témája: Életünk a szenvedő Jézus Krisztussal. A Gyulafehérvári Főegyházmegyei Pasztorációs Iroda (GYEPI) gondozásában megjelent füzetben elegendő segédanyagot lehet találni a téma megvilágításához, megéléshez. A kiadványt ismételten a Paptestvérek figyelmébe ajánlom. Ebben az újévéi körlevélben nem akarom a programfüzetet ismételni, de kitérek az évi témára: a szenvedésre.

Az emberiség nagy kérdése nem Isten léte, mert az észigazság. Az I. Vatikáni Zsinat (DS 3026) hittétel rangra emelte Szent Pál kijelentését: a józan ember felismeri a teremtett világból a Teremetőt. Aki nem ismeri fel a Teremtőt, az vagy nem használja józan eszét, vagy pedig erkölcsi akadály tartja távol a felismeréstől. Az ilyennek Szent Pál apostol szerint nincs mentsége (Róm 1,19-21). Híveinknek nem is jelent problémát Isten léte. De minden hivő ember szembesül életében a létkérdéssel: Ha Isten a mi szerető Mennyei Atyánk, hogyan tűrhette el Szent Fia kínszenvedését és kereszthalálát, hogyan tűri el a földön tapasztalható nyomort, gonoszságot?

Az Ószövetségben Jób könyve foglalkozik az ártatlanul szenvedő kérdésével. A türelmes Jóbot próbára teszi Isten. Mindenét elveszíti, súlyos beteg, de bűnről nem vádolja lelkiismerete. Végül perbe száll Istennel. Felszólítja, hogy igazolja magát eljárása miatt. Az isteni válasz így figyelmezteti Jóbot: Ha át tudná venni a Gondviselés munkáját, a világ fenntartását, akkor egyenlő félként vonhatná felelősségre Istent eljárása miatt. Jób belátja, hogy mint teremtmény csak meghódolhat az ember számára felfoghatatlan Isten előtt.

Az Úr Jézus ugyanígy tesz tanító körútján. Megmagyarázza, hogy a szerencsétlenségek, a katasztrófák (a vakon született Jn 9, a zarándokok, akiket Pilátus legyilkoltatott, és akikre rádőlt Siloám tornya Lk 13,4) nem isteni büntetés, de figyelmeztető jel, hogy idejében megtérjünk: „Azt hiszitek, hogy bűnösebbek voltak, mint Jeruzsálem lakói közül bárki? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.” (Lk 13,4-5)

A Szentatyák is foglalkoztak a kérdéssel. Megállapítják, hogy végeredményben hittitokról van szó. Az apologetika (hitvédelem) arra hivatkozik, hogy Isten gyermekei vagyunk. Gyermeki bizalommal kell elfogadnunk Isten döntéseit, még akkor is, amikor nem értjük. A gyermek sírva kéri a gyufát és a kést, hogy játszadozzék, de nem kapja meg. Csak felnőttként érti meg jó szülei bölcs viselkedését.
Szent Ágoston szerint Isten megtehette volna, hogy az Õsszülők bűnbeesése után mindent megbocsát, hiszen először fordult elő a bűn, a lázadás. Miért kellett akkor mégis lejátszatni a több ezer éves üdvtörténetet, az Istenember megtestesülését és szenvedését, kereszthalálával és feltámadásával, megváltásunkkal? Erre csak a hit szavával válaszolhatunk: Ha Isten így látta jónak, el kell fogadnunk, hogy nem a mi emberi elgondolásunk lett volna a jó megoldás, hanem Istené. Ezért olyan megható a hivő emberek magatartása. A berdicsevi Lévi Jichák haszíd rabbi (+1809) esténként így imádkozott: „Világ Ura, ó, nem, nem azt akarom tudni, hogy miért szenvedek, csak hogy vajon a Te rendelésed-e, hogy szenvedjek.” (Martin Buber, Haszíd történetek, Bp 2006,320)

Szent Ferenc atyánk az első stigmatizált, aki részesedett az Úr Jézus szenvedésében, szent sebhelyeit örömmel hordozta. De gondoljunk főegyházmegyénk papjaira és híveire, élen Isten Szolgája Márton Áron püspökkel, akik börtönt, kényszerlakhelyt, üldöztetést viseltek el Jézus Krisztusért, mert a hivő emberek, a vértanúk nem tekintették szenvedésüket és halálukat tragédiának, hanem Isten kitüntető kegyelemének.

Az 1989. decemberi változások óta úgy tűnik, a demokrácia szabadságában vallhatjuk meg hitünket. Gyakorlatilag azonban ebben a globalizálódó világban azt tapasztaljuk, hogy a vallásos tanúságtevő élet a társadalom peremére szorul. Karácsony és Újév fényében vállaljuk továbbra is a hitvalló, a tanúságtevő keresztény életet, úgy, ahogy azt a keresztségi fogadásban tettük, s ahogy öntudatosan megismételtük bérmáláskor és megismételjük felnőttként minden Húsvét éjszaka hitünket jelképező égő gyertyával a kezünkben.

Áldott boldog új esztendőt kívánok Tisztelendő Testvéreimnek, kedves Hívemnek és minden jóakaratú embernek!

Gyulafehérvár, 2008. január 1-én, Szűz Mária Istenanyaságának főünnepén

+ György sk
érsek