Jan Dobraczynski: A szent kard

A szerző az Apostolok cselekedeteinek történéseit hűen követve mutatja be Szent Pál életét, kiegészítve az ott leírtakat írói fantáziájával és a világtörténelem őskeresztények korában játszódó eseményeivel.

A regény címében szereplő szent kard Nagy Heródes király kardja, ami még ősapjáé, Júdás Makkabeusé volt. A Júdeát meghódító Rómával engesztelhetetlenül szembenálló zsidók vallják: aki ezt a kardot a kezében tartja, az lesz Izrael vezére, ő szabadítja fel népét a római iga alól. Ennek az eszmének képviselői a sikkariszták, vagyis a szikáriusok (tőrviselők, a latin sica – kis tőr szóból). Ez egy fanatikus zsidó szekta volt, melynek tagjai ruhájuk alatt kis tőrt hordtak magukkal. Miután a rómaiak végeztek a zelótákkal, a szikáriusok folytatták a harcot. Attól sem riadtak vissza, hogy zsidó ellenségeiket meggyilkolják. Az ApCsel 21,38 leírja, hogy Félix prokurátor idejében négyezer szikáriust kivégeztek. Nem kizárt, hogy a szintén az Apostolok cselekedeteiben (17,12-15) említett, Szent Pál elleni összeesküvés is az ő művük volt.

Jan Dobraczynski regényében az ifjú Saul rokonszenvezik a sikkarisztákkal, és annak vezetőjével, Manahemmel együtt elrejtik a szent kardot. Manahem azonban később nem találja a kardot, Saul pedig időközben Krisztus követője lesz, elvetve az erőszakot, a mindenkire kiterjedő szeretetet hirdeti. A mű egyik vonulata, hogy Manahem megbízza egyik fanatikus, a gyilkosságot bárkivel szemben lelkiismeret nélkül alkalmazó tanítványát, Ariét, hogy ölje meg a Krisztus-hitre tért, és így árulónak tekintett Pált. Ettől kezdve Arie végig követi az apostolt, Rómába is. Beáll a gyűlölt keresztények közé, hogy Pál közelébe kerülhessen, s így könnyebben ledöfhesse. Arie egész lényét betölti a keresztények iránti gyűlölet, s ezt az érzést szinte minden emberre kivetíti: „Nem az az ember volt ő, akit a bosszú vágyán kívül bármi más érdekelt volna. Mindenáron el akarta kapni Pált, s ez a vágy vak gyűlöletté vált benne. Pál volt a bűnös, ő volt a felelős mindenért, meg azok, akik körülvették őt!... Ezért az egy életért akár ezret is feláldozott volna! Csaknem minden ember gyűlölt lénnyé vált a szemében.”

A bosszúvágy és a gyűlölet határozza meg Arie minden cselekedetét. Nem csupán Pált gyűlöli azonban, hanem a rómaiakat is. Egyik alkalommal azt hiszi, megtalálta a szent kardot, de kiderül: ez a kard az, amit ő és az apósa, Chalafta, a gazdag aranyműves készítettek Tigellinusnak, Néró császár nagyhatalmú prefektusának a parancsára. Arie el akarja lopni a kardot, hogy aztán Róma ellen fordítsa, de lefogják. Megkínozzák, s ennek hatására azt hazudja, hogy a keresztények gyújtották fel Rómát. Ezzel veszélybe sodorja az őt tiszta szerelemmel szerető, időközben kereszténnyé lett feleségét, Aksát. Tigellinus börtönbe veti Ariét, aki egy cellába kerül az elfogott keresztényekkel, köztük Aksával és Pállal. Ekkor rádöbben, hogy minden hiábavaló volt: „Nem szerezte meg a kardot, nem ölte meg Pált, Aksa szerelmére azzal válaszolt, hogy kiadta őt a gyilkosainak.”

Arie teste csupa vér és fájdalom, de még jobban szenved lelkileg, rádöbben, hogy esztelen, mértéket nem ismerő gyűlölete nem csupán önmagát taszította pusztulásba, hanem ártatlan emberek sokaságát, köztük Aksát is. Ekkor ismeri fel a szeretet erejét. Nyilvánosan meggyónja bűneit, de úgy érzi, számára nincs bocsánat. Pál azonban a krisztusi irgalom szellemében önt lelket belé: „Gyűlöltél minket… De ez már elmúlt… Önmagadhoz is irgalommal kell lenned… Hisz minden megváltozott. Az pedig elmúlt… Velünk vagy.” A lelkileg Krisztusban újjászületett Arie, noha a rómaiak szabadon bocsátanák, visszautasítja a menekülés lehetőségét. Ehelyett vállalja a vértanúhalált, megtalált szerelmével, Aksával és a többi kereszténnyel együtt.

A regény másik vonulata Néró császár és a már említett Tigellinus története. Dobraczynski nem kegyetlen zsarnoknak ábrázolja Nérót, hanem őrültnek. A regényben Tigellinus a főgonosz, Róma felgyújtására is ő ad parancsot. Néró önmagát tekinti a világ megváltójának, s ezért kezdetben rokonszenvezik a keresztényekkel. Az ismeretlen származású Tigellinust viszont izgatja a jóslat, hogy a világot egy Júdea földjéről származó ember hódítja majd meg. Tigellinus célja, hogy ő legyen a Római Birodalom vezére. A keresztények üldözésével a Krisztus Messiás voltát tagadó zsidó vezetők és közemberek jóindulatát szeretné kivívni. Így ábrándozik: „Egyetlenegy ember jöhet csak: az, aki keletről nagy rangot hoz. Miért ne lehetne ennek a zsidó Jahvénak is temploma a Capitoliumon vagy a Palatinuson?... Fontos, hogy Jeruzsálemben különbséget tegyenek Néró és Tigellinus között.”

A regény harmadik vonulata azt a lelki folyamatot mutatja be, amelynek során az ifjú írástudóból, Saulból Pál, a népek apostola lesz. Saul a bölcs Gamáliel rabbi legtehetségesebb tanítványa, nagy jövő előtt áll. Emellett – mint már említettük – titokban a sikkariszták híve. Kezdetben politikai vezért lát Jézusban, s a keresztre feszítését követően arra gondol: „Ha ezt az embert nem feszítik keresztre, ki tudja, nem tekintettem volna-e Tanítómnak?” Saul számára Jézus halála annak bizonyítéka, hogy nem ő volt a Messiás. Feltámadásának hirdetése pedig mélységesen megbotránkoztatja, a Magasságbeli elleni merényletnek tekinti, ezért szívében haraggal és gyűlölettel eltelve üldözi Jézus követőit. Saul ott van István diakónus megkövezésénél, bár követ nem dob rá. A lelki fordulat hűen az Apostolok cselekedeteiben (9,1-22) leírtakhoz, a damaszkuszi úton következik be. Ekkor kihullik a kard Saul kezéből, s életét az evangélium hirdetésének szenteli. A regény bemutatja az őskeresztények életét, hű képet fest az üldöztetésekről. A római hívők időnként megbotránkoznak Pál tanításán, így a mindenkire kiterjedő kegyelem kérdésében, vagy azon, hogy mi az elsődleges, a hit vagy a Törvény? Sokan el is fordulnak tőle. Mindez súlyos lelki gyötrelmet okoz Pálnak, „Hisz az, amit mond, az Igazság. Az Igazság, amelyet maga Jézus nyilatkoztatott ki neki. De ez az igazság úgy látszik, szétszóródott az ő ajkán, nem értették. Megbotránkoztak. Mivé lett hát ő itt, akit egykor éppúgy apostolnak tekintettek, mint a többieket? Olyan emberré, aki kiforgatja az Úr szavait…” Pál azonban hajlandó az önkritikára, és tudja, hogy a kétségek idején Mesteréhez kell fordulnia: „De rögtön le is rázta magáról ezeket a gondolatokat, mint kutya a vizet. Ha gyenge volt, magára vessen. Ha rosszul gondolkodott, szintén… Isten sok mindennel elhalmozhatja, erőt, beszélőkészséget, tiszta látást adhat. Ám ő maga magából csak a gyengeséget és törékenységet merítheti. Csak a test nyomorúsága és a lélek rokkantsága lehet az ő büszkesége. Minden más – az Jézus. És elemelve kezét az arca elől, újra mosolyt kényszerített magára.”

Külön epizód a regényben a két apostolfejedelem, Péter és Pál kapcsolata, amely nem mentes a súrlódásoktól. A döntő pillanatokban azonban mindig egymásra találnak, a feszültségek békévé oldódnak. Az idősebb, tapasztaltabb és Jézust személyesen is ismerő, ezért kezdettől nagy tekintéllyel rendelkező Péter, a „kőszikla”, megvédi Pált az igaztalan támadásoktól. A központi kérdést illetően pedig tökéletesen egyetértenek, amit Pál így fogalmaz meg: „A világ, Kéfás… ma római! Lehet, hogy holnap perzsa lesz, lehet, hogy gall, lehet, hogy germán. De akármilyen, jézusinak kell maradnia!” Péter pedig – akit azért hívott el az Úr, hogy „Legeltesd bárányaimat”… (Jn 21,25) – így oldja fel véglegesen a köztük meglévő feszültséget: „Tudom én, hogy te jól tanítasz. A bölcsesség nagyobb ajándékát kaptad, mint bármelyikünk… Az Úr mindannyiunkat valami másra hívott. Neked megengedte, hogy az Igazságot tárd fel. A régi, a változatlan Igazságot, nehogy a sátán, aki körbejár, mint az üvöltő oroszlán, belopakodjék a bárányok közé.”

Jan Dobraczynski Szent Pál apostolról írt, fordulatokban gazdag történelmi kalandregénye hitelesen mutatja be az őskeresztények mozgalmas korát, amelyben egyrészt folyamatosan üldözik Jézus követőit, életük állandóan veszélyben forog, másrészt viszont az egész világot szeretetével átölelő Krisztus a legváratlanabb pillanatokban ejti rabul a legkülönbözőbb rangú és rendű emberek – üldözők, üldözöttek, kémek, árulók, katonák, kereskedők – szívét.

(Szent István Társulat, 2009)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír