JANUÁR 23.: ÉVKÖZI 3. VASÁRNAP „A”-ÉV

„Az Úr Jézus Krisztus nevére kérlek titeket, testvérek, legyetek mindannyian egyetértők... és ne legyenek szakadások köztetek!” (1Kor 1,10)
1. Ismerjük Jézus életének azt az epizódját, amikor Jeruzsálem felé haladva egy szamarai faluban akart szállást kérni, de azok, mivel nem egyeztek a szent város vallási felfogásával, nem fogadták be Jézust és tanítványait. Jakab és János indulatosan fölháborodva mondta: „Uram, hívjuk le rájuk az istennyilát, hogy föleméssze őket!” Jézus ellenben megfeddte őket és így magyarázta a helyzetet: „Nem tudjátok, milyen lelkület van bennetek. Az Emberfia nem azért jött, hogy lelkeket pusztítson, hanem, hogy megmentsen” (Lk 9,51-56). - Valahol itt lelhető fel az a krisztusi szellem, amit mi, immár 2000 évvel utána, ökumenizmusnak, vallási türelemnek, toleranciának, mi több egységtörekvésnek nevezünk. Még jó, hogy Jakab meg János indulatára megszületett a hiteles felelet, sőt, az utolsó vacsorán félreérthetetlenül elhangzott: „nektek is mosnotok kell egymás lábát!” (Jn 13,15), miközben Jézus a tanítványaiét mosta. Ugyanekkor beszélt legnyíltabban arról, mennyire fontos, hogy „mindnyájan egy legyenek!” (Jn 17,21), hiszen csak így fogja a világ elhinni a Szentháromság egységét.
2. „Az Úr Jézus Krisztus nevére kérlek titeket, testvérek, legyetek mindannyian egyetértők... és ne legyenek szakadások köztetek!” (1Kor 1,10) Szent Pál apostol hangsúlyos szavait ahhoz a korinthusi gyülekezethez, egyházközséghez intézi, amelyben leghamarább kezdődik a viszály, a szakadás, a széthúzás. Péter apostol harmadik utóda, Római Szent Kelemen is csitítja őket az I. század végén, békét teremtve köztük. Nem sokkal később megjelennek a különféle tévtanok: a gnosztikusok a valós világból menekültek egy képzelt „isteni szférába”, felsőbbrendű tudáshoz, nekik válaszol már Szent János apostol a leveleiben, majd Szent Iraeneus lyoni püspök a II. század vége felé. Az egyház szabadságával együtt, a 313-ban bekövetkezett fordulat után számtalan szellemi irányzat hozott felszínre a jézusi eredetitől és az apostolok által megőrzöttől eltérő nézeteket. Ezért kellett határoznia a nikaiai zsinatnak (325-ben) az arianizmus ellen (amely tagadta Jézus istenségét, csak az Atya legkiválóbb teremtményének tartotta a Logoszt); a kalkedoni zsinatnak (451-ben) a monofiziták eretneksége ellen, (amely Jézus emberségét tagadta, amely mint egy csepp eloszlik a tengerben), még akkor is, ha ez végül is Bizánc és Róma eltávolodását eredményezte. A szakadások, törések két szégyenletes évszámmal pecsételődtek meg: 1054-ben a kelet-nyugati egyházszakadással, 1521-ben pedig a nyugati egyházszakadással.
Úgy tűnik, igaza van Pascalnak, nem négy passió van (a négy evangélista leírásában), hanem öt, az ötödiket az egyháztörténelem írja. Tény, hogy az utolsó vacsorán együtt ünneplő apostolok szeretetegysége a másnapi kereszthalállal szintén halálos sebet kapott, Jézus halála az egység halálát jelentette, még akkor is, ha a Szentlélek pünkösdi kiáradása az egy és egyetemes Egyház megalakulását jelentette. A későbbi hitszakadások nem mások, mint az egység mérges sebeinek sokasodása, amit felfoghatunk úgy is, hogy Jézus szenvedésének, halálának, sebeinek jelenvalósága a mindenkori egyházban.
3. „Az Úr Jézus Krisztus nevére kérlek titeket, testvérek, legyetek mindannyian egyetértők... és ne legyenek szakadások köztetek!” (1Kor 1,10) – hangzik azóta is az apostoli felhívás. Nem elég siránkozni, jajveszékelni, botránkozni a meglévő különbözőségeken. Ezeket a sebeket nem pusztán elviselni, de gondozni, bekötözni, ápolni, gyógyítani is kell! S ez az igazi ökumenizmus feladata korunkban! Akkor is, ha a mindenkori világi hatalmak számára a keresztényekkel való „bánás” első és mindig bevált szabálya a „divide et impera” (oszd meg és uralkodj rajta): minél több felé oszlik a kereszténység, annál erőtlenebb, - gondolják. Akkoris, ha reménytelennek és eredménytelennek látszana az egység munkálása, a mi feladatunk az irgalmas szamaritánusé: bekötözni, olajjal, borral öntözni a sebeket, segíteni, gyógyítani... Mennyire vigasztaló Tamás apostol példája: őt Jézus sebhelyeinek látványa, az érintésre való felszólítás gyógyította meg hitetlenségéből. Hát mégis igaz Izajás próféta jövendölése, amire Péter apostol is utal levelében: „Ti az ő sajgó sebei által gyógyultatok meg” (Iz 53,9; 1 Pt 2,25)?
Mit tegyünk? Vegyük észre és értékeljük azokat a tényeket, amelyek közös gyökereinket képezik, ami közös örökségünk: a Szentírás tiszteletét, az imádság (közös imádság) erejét, a 10 parancs és a főparancs erkölcsét, valamint a közösen is gyakorolható karitatív szeretet nagy lehetőségeit, ezek korunk egységtörekvéseinek közös támpontjai. Mennyire fontos, hogy ezek határozzák meg ne csak a teológiai, egyházfegyelmi téren elméletileg munkálkodó tudósok lépéseit, hanem a vegyes házasságban élők mindennapjait és a különféle ökumenikus mozgalmak fáradozásait. Közösen kell munkálkodnunk a világ megszentelésén, nemesítésén, felemelésén!
A ma elhangzott evangéliumi részlet szerint Jézus nem vadásznak, hanem halásznak, emberhalásznak küldi apostolait, akik ott is hagyják a hálót és csatlakoznak hozzá (vö. Mt 4,19). Ekkor még teljes az egyetértés, a bizalom, a pártatlanság. Segítsen minket e hét minden imádsága, találkozása, ünneplése, hogy egyetértők legyünk: az „ajtó előtt állót, a kopogtatót” be tudjuk ereszteni (vö. Jel 3,20), és osztatlan szeretettel tudjuk az Egyház egységét szolgálni! Ámen. Pákozdi István/MK