Jean Vanier: Az élet nagy kérdései

A könyv írójának alapgondolata, hogy le kell bontanunk az emberek közötti válaszfalakat. A valóság szempontjából az a fontos, hogy mindent befogadjunk, ami körülöttünk van, s nyitottak legyünk egymás tapasztalatára. Vanier szerint azért van annyi szenvedés a földön, mert megosztottság uralkodik a valóságban, amelyben élünk, mert falak mögé rejtőzünk, és gátak választanak el bennünket egymástól. Ha válaszfalak magasodnak előttünk, nem látjuk azokat, akik az utca másik oldalán élnek. A Bárka Közösség vezetője a gazdag ember és a szegény Lázár evangéliumi történetét (Lk 17,19-31) említi példaként: Lázár éhes volt. A gazdag embernek bőségesen volt ennivalója. Ám ha az emberek elzárkóznak egymástól, „felüti a fejét a szenvedés.” Az elkülönülésnek nagyon sokféle formája létezik. A gazdagokat határ választja el a szegényektől, a „normálisakat” az „abnormálisaktól”, a fiatalokat az idősektől, a sikereseket a sikertelenektől. A valóságot egyszerre alkotják „a gazdagok és a szegények, a fogyatékkal élők és az egészségesek, a nyomornegyedek és a kertvárosok, az öröm és a szenvedés, a bánat és az ünneplés.” Ha meg akarjuk ismerni a valóságot, késznek kell lennünk átmenni az út másik oldalára, „ledönteni a falakat s félretolni azokat az akadályokat, amelyek közöttünk húzódnak és bennünk is jelen vannak.”

Jean Vanier emlékeztet rá, hogy Jézus Krisztus rengeteg határt átlép. A szegényekkel együtt eszik kenyeret és halat a hegyoldalon. Barátságot köt a vámszedőkkel. Még farizeusokkal is együtt étkezik, vagyis azokkal, akik igencsak ferde szemmel néznek rá. Egészen szokatlan módon azt kéri az őt meghívó személytől, hogy ne a barátait és rokonait vendégelje meg, hanem a „szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. Így boldog leszel, mert ők nem tudják azt viszonozni neked” (Lk 14,12-14). Fontos látnunk: Jézus nem ígéri, hogy a meghívottaknak jobbra fordul a sorsa, hanem azt mondja: „te, a jómódú”, „boldog leszel.” Vanier több évtizedes tapasztalat alapján állítja: ha „asztalunkhoz engedjük”, meghívjuk magunkhoz azokat, akiknek a legtöbb elutasításban van részük, akkor csodálatos dolgokat élhetünk át. „Ha szembenézünk a félelmeinkkel, ha leleplezzük azokat az önvédelem céljából emelt belső falainkat, amelyek még azt sem engedik, hogy egyáltalán észrevegyük a testvéreinket, akkor lassan megváltozik a szívünk. Nemcsak az emberiség kezd gyógyulni, de a saját szívünk is.”

A könyv szerzője nyomatékosítja: figyelnünk kell a körülöttünk élő emberekre, különösen azokra, akik egészen másnak tűnnek, mint mi, akik megkérdőjelezik és kitágítják a valóságról szerzett megfigyelésünket. Meg kell hallgatnunk a nálunk idősebbeket, akiknek sokévnyi tapasztalataik bölcsességgé értek. Figyelnünk kell Isten igéjére, „s engednünk kell, hogy megkérdőjelezze és megerősítse a saját világunkat mindaz, amit hallunk.” Meg kell hallgatnunk az egyházunkat, „és különösen figyelnünk kell arra a lelkünkben megszólaló szelíd hangra, amely az igazság, a szeretet, az igazságosság, a belső szabadság felé irányít minket…” Ez a szelíd hang nem más, mint a lelkiismeret: olyan érzés, amelyet nem tudunk pontosan megmagyarázni, „de mintha oda juttatna el bennünket, ahol lennünk kell… Figyelnünk kell Isten bennünk élő jelenlétére – a lelkiismeretünkre.” Legmélyebb önazonosságunk jelentős mértékben maga a lelkiismeretünk, amely úgy vezet minket, hogy növekedjünk a békében, az igazságban és a szeretetben. „Ha az a feladatunk, hogy növekedjünk az igazságban és a szeretetben, akkor a legmélyebb önazonosságunk bizonyos mértékben is csak igazság és szeretet lehet. Az igazság és a szeretet kincse rejlik bennünk: emberségünk kincse.” A szeretet pedig nem szab feltételeket, ha szeretjük az embereket, arra ébred vágy bennünk, hogy segítsünk nekik teljesen önmagukká válni.

Vanier arra a kérdésre is válaszol, honnan tudhatjuk, hogy Isten létezik? János evangélista leírta, hogy „Istent soha nem látta senki” (1Jn 4,12-21), a szeretetet viszont ismerjük. Tudjuk, hogy a szeretet jobb, mint a gyűlölet, a szeretet változtatja meg a világot, nagyobb és hatalmasabb nálunk, olyasmi, amiben növekednünk kell, „bennünk munkálkodó erő, amely mindent megtehet bőségesen azon túl is, amit mi kérünk vagy megértünk” (Ef 3,20). „Most már tehát tudjuk, hogy ha ismerjük a szeretetet, ismerjük Istent. Következésképpen a szeretet olyan, mint Isten” – szögezi le a Bárka Közösség alapítója.

Jean Vanier vallja, hogy a közösségben fedezhetjük fel a szabadság és az elköteleződés alapvető és életadó feszültségét. „A közösségben segítünk egymásnak annak felfedezésében, hogy csak akkor tartozhatunk egymáshoz, ha mindannyian Istenhez tartozunk – ami pedig az elképzelhető legnagyobb szabadság”.

(Ursus Libris 2016.)

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír