Jelenits István: „Ha valaki beszél…”

A kérdezők sok mindenről faggatták őt, a tanítványok tiszteletével vagy éppen az egyházat kritikusan szemlélő alapállásból, földi témákról, illetve az örök élet távlatairól, a keresztény vallás ünnepeiről, az egyház hivatásáról, társadalomban betöltött szerepéről, a szerzetestanár pedagógiai módszereiről, költőkről, írókról, filmről, színházról. Õ pedig mindenkinek ugyanazzal az odaadással, az egyes kérdéseket sokrétűen megközelítve válaszolt, amellyel írói, tanári munkáját végzi, csaknem ötven esztendeje, mellőzve a hangzatos közhelyeket, az igazán bölcs tanítók széleskörű áttekintésével, türelmével.

Ezek a beszélgetések azért is különösen érdekesek, mert mint említettük, több mint huszonöt esztendőt ívelnek át, s 1981 óta gyökeresen megváltozott a magyar valóság, de sok megoldatlan probléma, kérdéskör változatlanul itt maradt velünk. Így például a kötetben szereplő első interjúban, 1981-ben Jelenits István a Magyar Nemzetben a boldogság mikéntjéről beszélt, s így fogalmazott: „A gyerekek, beleértve a mi tanítványainkat is, sokszor azért nem ismerik fel a boldogságot, mert igazából el sem jutnak a meglevő örömök átéléséig. Ennek okát abban látom, hogy a jelenlegi társadalmi közhangulat újabb és újabb dolgok megszerzésére, kipróbálására ingerli az embereket, és mesterségesen felfokozott állandó kielégítetlenségben, izgalomban tartja őket. Ilyen alapállással pedig nem lehet semminek a mélyére jutni, nem lehet önfeledten örülni. E szemlélet ellen a gyermek sokáig védve van, de a felnőtt lét eléggé hamar betör az ő életükbe is… a mostani világban, amikor a rádió, televízió bizonyos életformát szinte egyedül lehetségesnek, kötelező érvényűnek tüntet fel, nagyon sokan válnak elégedetlenné a saját életformájukkal szemben. Régen a maga helyén mindenki értelmesnek érezhette az életét, fontosnak tudhatta magát, eljuthatott az emberi lét alapvető megbecsüléséig.”

Nem sokkal a rendszerváltozás után, 1992-ben pedig arról beszélt a Kurír című bulvárlapnak, hogy az elmúlt negyven év „nemcsak gazdasági, intézményes örökséget hagyott hátra, de rengeteg ember személyisége is sérült lett, és ez az oka annak, hogy a fordulat óta elemi erővel törnek ki belőlük az indulatok. Bízom abban, hogy csak idő kérdése, és felismerik: az új kibontakozó világ törvénye szerint nem a többiek rovására tudnak érvényesülni, és belátják, hogy minél jobb lesz másoknak, annál jobb lesz nekik is… Tendenciájában nem irracionális remény, hogy megtanuljuk gyanakvás nélkül tisztelni a másikat és szót érteni egymással”.

Még tizenhét évvel a rendszerváltozás után is gyakran robban ki vita arról, hogyan viselkedett az egyház a szocializmus négy évtizede alatt, menyire alkudott meg az akkori viszonyokkal. Jelenits István erről így nyilatkozott 2002-ben a Népszabadság Online-nak: „Divat például arról beszélni, hogy az egyház kiszolgálta a diktatúrát, s egyházon természetesen nemcsak az intézményt, hanem a közösséget is értem. Valójában az egyház, a kereszténység a szocializmus idejének legnagyobb vesztese, vagy legnagyobb veszteseinek egyike. Nem csoda, hiszen a diktatúra a legkeményebb ellenfelének érezte. Most pedig azt mondják neki: levágták ugyan kezed, lábad, de indulj el a futóversenyen! Légy ott és állj helyt, ahol cselekvőképes hagyományra, tapasztalatokra, a világban való eligazodási képességre van szükség, noha neked ebből vajmi kevés maradt, s nem is pótolhatod máról holnapra. És tudja, mi a különös? Hogy valamiképpen mégis ott van, és helytáll. Akkor is, ha ezt nem valós értéke szerint méltányolják a vélekedések és megítélések piacán.”

Kapcsolódik némiképp ehhez a gondolatkörhöz a Heti Válaszban 2005-ben megjelent interjú, amelyben Jelenits István az ügynökkérdésről fogalmazta meg gondolatait. Hangsúlyozta, hogy a hősök példájából „mindannyian okulhatunk, de az egyház legfontosabb tagjai nem a hősök, hanem a szentek. A hősök nem mind és nem föltétlenül szentek, s a szentek talán nem mind és nem föltétlenül hősök. A szentség emberi szemmel sokkal kevésbé vehető észre, mint a hősiesség – ez valami mélyen evangéliumi vonása. Aki pedig mindenáron ’elszámolást’ szorgalmaz az egyházban, azt fenyegeti a veszedelem, hogy az ítélkezésnek e világi és rövidlátó diktatúráját szolgálja.”

Az interjúkban a szerzetestanár természetesen többször beszél Jézus Krisztus személyéről, megváltói küldetéséről. A Nők Lapjában 2006-ban hangsúlyozta, hogy Krisztus „Nemcsak emberré lett, hanem az emberi létnek egy olyan szegénységi fokát fogadta el, amelyet mi már nehezen tudnánk elviselni… Akinek televíziója van, az bejárja az egész világot – a tekintetével. Õ meg a tekintetével egy megyényi területet járt be. És mégis azt mondta: ’Nézzétek az ég madarait, nem szántanak, nem vetnek, csűrökbe se gyűjtenek, mégis van mit enniük. Mennyei Atyátok gondoskodik róluk… Nem értek-e többet ezeknél…?’ Nézte a madarakat. És azok elkezdtek neki tanúskodni minderről. Erre tanított minket is. Hogy vannak olyan értékei az emberi életnek, amelyeket a szegény ember is hálásan fogadhat, és azt mondhatja, hogy érdemes élni. Nemcsak annak érdemes élnie, akinek remek autója van, ide-oda utazik, milliókat tékozolhat el, hanem annak is, akinek kevesebb jut. Ez a Jézus ebből a kevésből annyit fakasztott, hogy máig élünk belőle.”

A kötet végén a Szent István Társulat igazi kuriózummal szolgált: megjelentette Jelenits István 1951 és 1967 között írt verseit, amelyek a Vigília és a Jelenkor hasábjain jelentek meg, Tótfalusy István írói álnév alatt. (Szent István Társulat, 2007)

Magyar Kurír