Johann Baptist Metz: Memoria passionis – Veszélyes emlékezet a pluralista társadalomban

 Az új politikai teológia arra törekszik, hogy az időről, közelebbről a mindenkori történelmi-társadalmi és kulturális helyzetről beszéljen, kiemelten hangsúlyozva, hogy benne jövője van annak az Istenre való emlékezésnek, amelyet a bibliai hagyományok hordoznak. Az új politikai teológia a világ – korunk világa – felé fordulva próbál beszélni Istenről, s vallja: egységes történelem, „az igazság megragadására képes nagyelbeszélés csak egyféle van: az emberiség szenvedéstörténete.”
Könyvében a világhírű német teológus arra figyelmeztet, hogy az európai kereszténység válsága nem elsődlegesen vagy nem kizárólag az egyház válsága. Első hallásra meghökkentő megállapítása, hogy ez a válság nem csak az egyházak állapotán mérhető le, „… a válság ma már Isten válsága.

Éppen ezért nem kötődik valamely konkrét földrajzi területhez vagy felekezethez, nem csak az egyházakat, nem csak a keresztényeket, nem csak az európaiakat érinti. Az emberiség válságával állunk szemben, mert Isten vagy az egész emberiséget érintő téma, vagy egyáltalán nem is téma.”
Johann Baptist Metz idézi Friedrich Nietzsche híres megállapítását: „Isten halott”, de arra is emlékeztet, hogy a német filozófus azt is megjövendölte, Isten halálának következtében „egész európai morálunk” össze fog omlani, innen pedig egyenes út vezet az ember – a történelemből megismert ember – halálához. A kötet szerzője fölteszi a kérdést: „És vajon nem volt-e igaza? Nem lehetünk-e tanúi Európa erkölcsi kimerülésének? Nem cserélte-e le szellemi kultúránk a világ erkölcsi megközelítését már régóta esztétikai szemléletre?” Johann Baptist Metz szerint a morális gondolkodás Európában „valahol az erkölcs teljes felfüggesztésének kifejezett szándéka és a posztmodern paradigmájú kis erkölcs között ingadozik. A kis erkölcs lekicsinyített és könnyen váltogatható mértékekkel operál; lemond a túlságosan hosszú távú, akár az egész élet során fenntartott lojalitásokról, minden kockázat ellenére fenntartja az önmegvalósítás szabadságát, az elköteleződés minden formájánál ragaszkodik a változtatás jogához… olyan erkölcs, amely individualista síkra helyezi az összes konfliktust, közömbös az átfogó konszenzusok iránt, és minden univerzalista fogalmat gyanús szemmel néz… Az európai kis erkölcs a kielégített többség erkölcse, azé a többségé, amelyet szinte egyáltalán nem érdekelnek az elégedetlen kisebbségek, a többiek szenvedései.”

A könyv szerzőjének meggyőződése, hogy az erkölcsi kiüresedésből és relativizmusból egyetlen kiút lehetséges: ha visszatérünk a bibliai hagyományokban felkínált pátoszhoz, az igazságosság pátoszához, „amelynek gyökere, hogy összefonódik egymással és egymásra irányul Isten emlékezete és az emberi szenvedés emlékezete. Az „eddig ismert” ember halálában mitikus talajon már kiegyező modernitásnak… pedig a zsidó-keresztény hagyományokból fakadó memoria passionis provokációjával kellene szembenéznie. A szenvedés emlékezete továbbra is arra késztet és képesít bennünket, hogy humanitásról és szolidaritásról, elnyomásról és felszabadításról beszéljünk, tiltakozzunk az égbekiáltó igazságtalanság ellen, s felvegyük a harcot az elszegényedéssel és a pusztító nyomorral.” A tudós teológus szerint: a keresztényeknek észre kellene venniük, hogy „a vallások nagy nyelvi formáikban – kivált ami a Bibliát illeti – a szenvedés és a válság nyelvén szólalnak meg.” Egyúttal arra is figyelmeztet, hogy „az az Isten, aki mentesít minket az alól, hogy szenvednünk kelljen transzcendenciája miatt – az az Isten nem létezik…” és az a keresztény, aki szerint „a húsvéti öröm miatt már nem hallható és el is feledhető a Megfeszített Fiúnak a kereszten feljajduló kiáltása, az nem Isten eseményét ünnepli: legfeljebb valamilyen ókori diadalmítoszt. Isten eseményének jelenét a kiáltás jelzi… A kiáltás a kereszténység belső lényegéhez is hozzátartozik, része az együttszenvedés meghatározta kereszténység misztikus hátterének.”

Johann Baptist Metz Isten és ember misztikus szövetségét elemezve rámutat: ez különösen abban tapasztalható meg, és abban igazolódik, ahogyan mások szenvedéseihez viszonyulunk. A szerző compassiónak – szánalom, részvét, könyörület – nevezi azt, ahogyan saját életünk és cselekvésünk összefüggésében fokozott érzékenységgel észleljük és vesszük észre mások szenvedéseit, megtanulunk az ő szemükkel látni, akár annak az árán is, hogy ennek hatására radikálisan megváltoztatjuk saját, addigi, helyesnek tartott látásmódunkat. Emlékeztet rá, hogy a „compassio talaján Isten tekintélye a szenvedők tekintélyében nyilvánul meg, abban a tekintélyben, amelynek Jézus az emberiség egész történelmét alárendelte az ítéletről mondott példázatában” – ahogy azt Máté evangéliumában olvashatjuk. A szenvedőket ettől még nem tartjuk Isten földi megfelelőinek, de ott láthatjuk bennük Isten közelségének földi előrevetülését: „Uram, mikor láttunk téged éhezni, és tápláltunk téged, vagy szomjazni, és enni adtunk neked? Mikor láttunk mint idegent, és befogadtunk, vagy mezítelenül, felöltöztettünk téged? Mikor láttunk betegen, vagy fogságban, és meglátogattunk téged? A király így válaszol majd nekik: ’Bizony, mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek’.” (25,37-40)

A német teológus emlékeztet rá, hogy az idegen szenvedés iránti érzékenységet tanító, a mások szenvedését – még az ellenség szenvedését is – figyelembe vevő cselekvés a legmélyebben részét képezi annak az „újfajta életmódnak” amely Jézussal jelent meg. Johann Baptist Metz szerint „ez az életalakítás egyben a legmeggyőzőbb kifejeződése annak a szeretetnek, amelyet Jézus ránk bízott és követelményként állított elénk, amikor – mindenestül zsidó örökségének irányultságát követve – kiemelte az Isten és a felebarát iránti szeretet egységét.” A könyv szerzője felhívja az olvasó figyelmét arra is, hogy Jézus az emberiség teljes történetét alárendelte a szenvedők tekintélyének, amely „az egyetlen olyan tekintély, amelyben az ítélő Isten tekintélye a világban minden ember számára megmutatkozik. A vele szemben tanúsított engedelmességben képződik meg a morális lelkiismeret; és amit e lelkiismeret hangjának nevezünk, az az idegen szenvedés szerencsétlensége kiváltotta reakció bennünk.” Aki Jézus szelleme szerint azt mondja, hogy „Isten”, az „vállalja, hogy korábban rögzített bizonyosságait megsérti a másik szerencsétlensége. Aki erről az Istenről beszél, az az idegen szenvedést fogalmazza meg és vétekként rója fel a felelősségvállalás elutasítását, a szolidaritás megtagadását.” Mindezek szellemében a memoria passionis „úgy emlékszik a szenvedésre, hogy mindenkor tekintetbe veszi a másik, az idegen – és tökéletesen bibliai szellemben – az ellenség szenvedését is, és ezt a memoria alanya akkor is igyekszik emlékezetében tartani, amikor tulajdon szenvedéstörténetét ítéli meg. Ekképpen pedig – az idegen szenvedésre való emlékezés formájában – a mai világban jelentkező politikai, társadalmi és kulturális konfliktusok frontjára állít bennünket. Az idegen szenvedés kifejezés ugyanis elengedhetetlen feltétele minden jövőbeli békepolitikának, a szegények és a gazdagok között egyre mélyülő szakadékra tekintettel vállalt társadalmi szolidaritás minden formájának és a kulturális és vallási világok közötti minden gyümölcsöző kommunikációnak.”

A német teológus meggyőződése, hogy újra közel kell kerülnünk bibliai örökségünk egyik eleméhez, az apokaliptika örökségéhez, amelyet sokan vagy háttérbe szorítanak, vagy pedig félreértelmezik. Johann Baptist Metz emlékeztet rá: „Az apokaliptika egyrészt nem csupán katasztrófát hirdet, hanem az időről közöl üzenetet…, másrészt az apokaliptika… ’feltárást’ végez, az áldozatok arcát tárja fel a győztesek részvéttelen amnéziájával szemben; az apokaliptika… azt fedi fel, ami ’van’: szembeszegülve az emberi szenvedéstörténetet elfedő mitikus stratégiákkal vagy azokkal a világban létező boldogtalanságot elhomályosító metafizikai eljárásokkal, amelyek megakadályozzák, hogy láthatók legyenek az áldozatok, és hallhatók a kilátások.” A szerző figyelmeztet: „A kereszténységnek akkor van apokaliptikus lelkiismerete, ha egyesíti magában, amire öröksége iránt megtartott hűsége kötelezi: ha úgy emlékszik Istenre, hogy megemlékezik az emberek szenvedéstörténetéről.”

Johann Baptist Metz tényként állapítja meg, hogy a szenvedés iránt érzékeny bibliai vallás elsősorban nem erkölcsi üzenetet képvisel, hanem meghatározott reményről beszél. Az általa Istenről mondottak alapja nem az etika, hanem az eszkatológia. Ám mindkettőre igaz, hogy sem a vallás, sem az erkölcs világával nem egyeztethető össze az eseményeken kívül maradó megfigyelő perspektívája. Csak a cselekvő, segítő szeretet, a mások szenvedése iránt érzékeny lelkek sokasága teheti jobbá és újíthatja meg a világot. (Vigília Kiadó, 2008.)

Magyar Kurír