Johannes B. Brantschen: Miért van szenvedés? – A nagy kérdés Istenhez

Johannes B. Brantschen megkülönbözteti a gonoszságot és a szenvedést, a természeti rosszat és az erkölcsi rosszat. A szenvedés és az erkölcsi rossz megkülönböztetése Szent Ágostontól ered, aki szerint a rossz kifejezést két értelemben használhatjuk: egyrészt azt jelölhetjük vele, amit az ember tesz, másrészt pedig azt, amit elszenved. A szenvedés és az erkölcsi rossz között különbséget kell tennünk, bár sokrétű összefüggés van köztük. Az erkölcsi rossz – keresztény szóhasználattal élve a bűn – a rossznak az a formája, amely a szabadság téves használatából fakad, és rengeteg szenvedés forrása, nevezhetjük „igazságtalanságnak, gyűlöletnek, terrornak, kínzásnak, kapzsiságnak, hazugságnak, árulásnak, gőgnek, irigységnek, önzésnek, közömbösségnek” és még sok másnak. Az ördögnek az embert rosszra csábító kísértéseivel szemben a könyv szerzője figyelmeztet, hogy semmiképpen sem menthetjük fel magunkat bűnös cselekedeteink miatt, nem háríthatjuk el magunktól a személyes felelősséget, másrészt a keresztényeknek nem szabad feladniuk azt a meggyőződésüket, hogy Jézus Krisztus „minden hatalmasságtól és erősségtől megszabadított minket”, még az ördögtől is.

A dominikánus teológus szenvedésnek nevez minden olyan rosszat, amelyet az ember kénytelen elszenvedni, ezekben az esetekben olyan folyamatokról, állapotokról, eseményekről és tapasztalatokról van szó, „amelyek kikezdik, csökkentik vagy felőrlik az ember fizikai, pszichikai vagy társadalmi integritását.” A könyv szerzője felhívja a figyelmet arra a különös ellentmondásra, hogy a modern korban az európai ember a világban tapasztalható szenvedés miatt hiteltelennek minősítette, sőt, megtagadta Istent, ám nem hajlandó elismerni saját felelősségét az emberi szenvedéstörténet jelentős hányadával kapcsolatban. „A modern európai embert ijesztő mértékben tartja igézetben saját képzelt ártatlansága… A modern ember áldozatnak tartja magát. A hibásak mindig csak a többiek: az öröklött tulajdonságok, a környezet, a nevelés, a külső kényszerek, az ördög. Ami valóban betudható az egyénnek, az mindig csak jó.”   

Johannes B. Brantschen öt fogódzópontot ajánl nekünk, melyekben megkapaszkodhatunk, ha súlyosabb szenvedések érnek bennünket, s melyek segítségünkre lehetnek, hogy ne szakadjunk el Istentől, „a szeretet erejétől és erőtlenségétől.”

Az első fogódzópont Jób története az Ószövetségből, amely minden korban időszerű. A szerző kifejti: gyakran tudatosan vagy öntudatlanul bűnösnek érzik magukat azok, akiknek súlyos szenvedést kell kiállniuk. Jób könyve azonban mentesít minket ettől az önpusztító bűntudattól, mert felszámolja a bűn és a szenvedés hagyományos összekapcsolását, s így értésünkre adja: Isten nem olyan bíró, aki büntetést mér arra, aki szenved, Isten nem ellensége annak, akinek rosszul megy a sora. Isten mindig a barátunk, aki szótlanul együtt halad velünk, még a szenvedés éjszakájában is. Ezért aztán nyugodtan panaszkodhatunk Istennek a nyomorúságunk miatt, „nyugodtan kifakadhatunk, nyugodtan vádolhatjuk kilátástalannak tűnő helyzetünk miatt (akárcsak Jób), bűntudattal azonban nem érdemes gyötörnünk magunkat.”

A második fogódzópont az a mindennapi tapasztalat, hogy a súlyos szenvedéseknek hosszú távon pozitív következményei is lehetnek. Elképzelhető, hogy a keresztút végén olyan mélységeket látott meg a szenvedő lélek, és olyan tapasztalatok nyíltak meg előtte, melyektől örökre meg lett volna fosztva, ha életútja sima lett volna. A szenvedés érettebbé és bölcsebbé teheti az embert. Ezzel kapcsolatban azonban a szerző tényként szögezi le, hogy korunkban az ifjúság kultuszát ápoló élvezeti nyugati társadalom elutasítja, hogy pozitív lehetőséget lásson a szenvedésben, s ennek látható jeleként „retusáljuk, kozmetikumokkal borítjuk és műtéti úton távolítjuk el az öregedés és a leépülés minden jelét”.

A harmadik fogódzópont vigaszt nyújtani egymásnak a szenvedésben. Ennek újszövetségi előzményei is vannak. Az egyik Jézus utolsó ítéletről szóló példabeszéde: „Éhes voltam – adtál-e ennem? Szomjas voltam – adtál-e innom? Beteg voltam – meglátogattál-e? Menekült voltam a gazdag országban, ahol élsz – befogadtál-e? Börtönben voltam – eljöttél-e hozzám?” (Mt 25,35-36). A másik pedig Pál apostolnak a galátabeliekhez ebben a szellemben írt levele: „Hordozzátok egymás terhét, s így teljesíteni fogjátok Krisztus törvényét” (Gal 6,2). Vagyis ha vigaszt nyújtunk a legkisebbeknek és a legszegényebbeknek, valóban Jézus tanítványai vagyunk. A vigasznyújtás pedig kölcsönös is lehet, nem biztos, hogy csak az egészséges ember tud reményt adni a szenvedőnek. Ha ugyanis egy beteg elfogadja a szenvedését, olyan békét, nyugalmat és elégedettséget sugározhat, amely bátorságot és vigaszt önt az egészségesekbe is.

A negyedik fogódzópontot Jézus egyik ismert kijelentése nyújtja számunkra: „Aki a tanítványom akar lenni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem” (Mk 8,34). A szerző figyelmeztet: ha komolyan vesszük keresztény hitünket, és valóban krisztusi lelkiséggel igyekszünk élni az életünket, akkor óhatatlanul szembekerülünk az egészen más elveket követő világgal, törvényszerűen szenvedésben lesz részünk, s ugyanúgy keresztre kerülünk, mint Jézus. Krisztus feltámadása nem tette érvénytelenné a keresztet, ellenkezőleg: „Azt kell megtanulnunk, hogy Isten hatalma az erőtlen szeretet útján akar járni a világban. Aki tehát Jézus tanítványa akar lenni, annak Jézushoz hasonlóan az erőtlen szeretetet kell gyakorolnia, még akkor is, ha ezen az úton járva a keresztre jut.” Ám a feltámadás reménye azzal a bizonyossággal ruházza fel Jézus követőit, hogy a kudarc sohasem lehet az utolsó szó, „még akkor sem, ha Isten ma még hallgat, miközben a testvéreinket a világ számos pontján a kereszt várja, ahogyan akkor is hallgatott, amikor Jézust keresztre feszítették.”

Az ötödik fogódzópont a panasz és a vád szerepe az imádságban. A szerző itt visszatér Jób történetéhez, hangsúlyozva, hogy szenvedései idején panaszaival és vádjaival Isten ellen fordul, de nem fordul el Istentől, „hangos kiáltásokkal ostromolja Istent, de nem szakad el tőle. Mivel szereti Istent, nem tud kibékülni azzal az arccal, amelyet Isten éppen most mutat neki. Így hát az Isten ellen lázadó indulat – talán éppen a hit legintimebb pillanata Isten előtt” – írja a szerző, emlékeztetve rá, hogy Jézus is így kiáltott fel a kereszten: „Istenem, Istenem, miért hagytál el?” (Mt 27,46). A kötet szerzője szerint a teológusok ma arra törekednek, hogy újra teret adjanak a panasznak és a vádnak az imádságban, tudják ugyanis, hogy „az Istenhez forduló kiáltás nélkül senki sem tud helyt állni a szenvedés idején.”

Johannes B. Brantschen egyetért Karl Rahner jezsuita szerzetes teológussal, aki élete végén a következő megállapításra jutott: „A szenvedés felfoghatatlansága hozzátartozik Isten felfoghatatlanságához.” A dominikánus teológus is úgy véli, hogy az emberi szenvedéstörténettel szemben minden válaszunk csak töredékes lehet, választ egyedül csak Isten tud adni, s adott is, mégpedig a húsvéttal. Bár az egyén élete és az emberiség története is tele van rettenetes szenvedésekkel, „Nem a szégyenletes kereszthalál az utolsó szó. Létezik új kezdet, a szenvedésen és a halálon keresztül csodálatos újjáteremtés megy végbe. Jézus feltámasztásával Isten kezdetet adott ennek az új teremtésnek, s ezért azt a reményt táplálhatjuk, hogy a mi életünkben is ’új ég és új föld’ valósul meg”.

(Vigilia Kiadó, 2013)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír