Josef Ernst: János – Egy teológus portréja

A német professzor egyetért azokkal, akik a János-evangélium szerzőjét teológusnak nevezik az evangélisták között. „A gondolatok magas röpte, a mélyenszántó meditációk, nyelvének szimbolikus ereje és az a képessége, hogy előtérbe állítsa a háttérben meghúzódót is, megengedik az összehasonlítást Pállal, a nagy gondolkodóval… Pál mellett ő az, aki Jézus örömhírét… teológiailag dolgozta föl, és találkozva korának szellemi áramlataival új módon fogalmazta meg.”

Josef Ernst szerint János az a teológus, aki szellemileg megvilágítja és megfelelő formában fejezi ki Jézus Krisztus misztériumának mélységeit. Tipikus, szemléltető példaként Jézus és Nikodémus beszélgetését (3,1–13) nevezi meg, amikor Jézus kifejti: aki be akar jutni Isten országába, annak újjá kell születnie vízből és Szentlélekből. A német teológus leszögezi: az egész evangéliumnak ehhez hasonló lelki felhangja van, ez pedig azt jelenti, hogy „ez az ember – távol minden realizmustól – szellemi, lelki teológiát képvisel… Mint keresztény teológus evangéliumával valami egészen újat alkotott: a kinyilatkoztatás közvetítését, amely tanúságot tesz a hit mélységes tapasztalatáról, és meghívja hallgatóját/olvasóját is a misztikum elsajátítására. Ez az ember betekint az isteni élet mélységébe, és intuitív módon felismeri a megváltás ama titkát, amelyek Jézusban jutottak napvilágra.” Ahogy az evangéliumban olvasható: „Az örök élet pedig az, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust” (17,3.o.).

Josef Ernst elemzésében rámutat: az evangélista teológiai portréjának kiemelten jelentős vonása a hit, az ismeret és a szeretet hangsúlyozottan kidolgozott egysége. Az, hogy mi a keresztény közösség és mit jelent a valóságban, az evangélium szerzője abban a jelenetben mutatja be, amikor Jézus megmossa tanítványai lábát (13,1–20). Ernst valószínűsíti, hogy az evangélium írójának „… a konkrét magatartási hibák adhatták a külső lökést ahhoz, hogy ilyen felrázó módon figyelmeztessen a gyengeségre. Önmagában véve azonban ez mégsem elegendő. A szeretet ugyanis, amely a kölcsönös hívő ismereten nyugszik, csak azt tükrözi vissza, ami az Atya és a Lélek között már öröktől fogva adott, és konkrétan meg is valósul a Lélekben.”

Részletesen elemzi a kötet írója Krisztus és a közösség kapcsolatát, amit a „Krisztus barátsága” kifejezéssel jelöl. Kifejti: „A szeretett tanítvány ideális alakja… a szerző egyfajta öntudatlan önábrázolása is. A tanítványság most már többé nem a szolgai engedelmességen nyugszik, hanem a barát szeretetén. A Jézus keblén nyugvó tanítvány a Krisztushoz fűződő szép barátság ősképe, amely a jánosi közösség vallásos alapérzését szimbolizálja. Felismerhető a szerző írásából, hogy ezek a képek szívéből jönnek, s így az evangélista portréja világosabb vonásokat kap: ez a férfi, aki Krisztus személyesen megtapasztalt közelségéből él, és teológusként gondolkodik, olyan barát, aki közösségének vallásossága számára jeleket is állít.”

Josef Ernst elemzésében rámutat arra is, hogy a negyedik evangélium szerzője az örök élet örömét hirdeti és kínálja egy olyan világban, amelyet az élettől való félelem jellemez. „A keresők a Jézussal való találkozáskor, amikor hallgatnak szavára, s vele szentségileg egyesülnek, az élet értelmének végső beteljesedését találják meg.” Ernst valószínűsíti, hogy a jánosi közösség Szíriában élt, s több oldalról is támadásnak és szorongattatásnak volt kitéve, így a zsidóság képviselőivel, a farizeusokkal, azok hangadóival. Kitaszítottak voltak szellemileg és vallásilag, de fizikai létükben is súlyosan veszélyeztetettek. A kötet szerzője figyelmeztet: a negyedik evangélium zsidókkal szembeni vitáját, amely némelykor ijesztő formát ölt – „Ti az ördögatyától vagytok, és atyátok kívánságait akarjátok cselekedni. Ő gyilkos volt kezdet óta és az igazságban meg nem állt, mert nincs benne igazság” (8,44) –, ebből a konkrét tapasztalati háttérből kell szemlélnünk. „Az elhamarkodott s differenciálatlan beszéd a ’zsidókról’ részben megmagyarázható a korporatív gondolkodási struktúrákkal, amelyek egyesek hibáit a csoportra, a közösségre vagy a zsidó népre ruházzák fel. Az egyház elhatárolta magát különböző megnyilatkozásaiban az ilyen megtévesztő kijelentésektől” – írja Ernst, történelmi tényként szögezve le: a szorongattatások és üldöztetések azonban nemcsak kívülről jöttek, hanem belülről is. Tévtanítók léptek föl, akik a hit alapvető tartalmait tagadták vagy hamisították meg, s ezek összeomlással fenyegették a Jézusba vetett hit épületét. Az evangélistának bátorítania kellett a hívőket, erősítenie hitüket. „Mindezt a spirituális hívő misztika mélységeivel tette. Az Úr Lélekben velük van, s ebben a szellemi zűrzavarban mint jó Pásztor mutatja nekik az utat.” S az is történelmi tény, hogy János egyháza él és növekszik a legsúlyosabb szorongattatás idején is: „A dicsőség így nem más, mint Krisztus megtapasztalt jelenléte, szellemi, misztikus összetartozás a felmagasztaló Úrral.” Ennek illusztrálására Josef Ernst az evangéliumot idézi: „Maradjatok bennem, én pedig bennetek maradok” (15,4).

Elemzésének végén a német teológus fölteszi a kérdést: „Ki volt a negyedik evangélium szerzője? A Zebedus fiú, János? A hasonló nevű presbiter? A nagy ismeretlen, vagy csak a közösség tükörképe?” Josef Ernst szerint azonban nem ez a lényeg, „… fontosabb a történeti azonosításnál a teológiai portré. Az evangélista él, ha elszánjuk magunkat a vele való beszélgetésre. Mi meg mertük tenni ezt a kísérletet, hogy ezzel is ösztönzést adjunk” (Kairosz Kiadó, 2011).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír