Joseph Ratzinger bíboros homíliája a Szentatya temetési szentmiséjén

A Magyar Kurír nem hivatalos fordítása

„Kövess engem!” – mondta a feltámadt Krisztus Péternek. Ezek voltak utolsó szavai tanítványához, akit nyája pásztorává választott. „Kövess engem!” – Krisztusnak ez a tömör felszólítása a kulcs ahhoz, hogy megértsük szeretett II. János Pál pápánk üzenetét, amely életéből fakadt. Ma eltemetjük földi maradványait a földbe, mint a halhatatlanság magját – szívünk tele szomorúsággal, ugyanakkor reménnyel és mély hálával.

Ezek azok az érzések, Testvéreim Krisztusban, akik jelen vagytok a Szent Péter téren, a szomszédos utcákban, és Róma különböző pontjain, ahol a hatalmas tömeg csendben imádkozik, amelyek növekedtek bennünk az elmúlt napokban. Szeretettel üdvözöllek mindnyájatokat. A Bíborosok Kollégiumának nevében, szeretném hálámat kifejezni az állami vezetőknek, a kormányok képviselőinek, és a különböző országok delegációinak. Köszöntöm a különböző egyházak és keresztény közösségek képviselőit. Köszöntöm a bíborosokat, püspököket, papokat, szerzeteseket és a hívőket, akik a világ kontinenseiről eljöttek, különösképp a fiatalokat, akiket II. János Pál pápa az egyház jövőjének és reménységének nevezett. Köszöntöm továbbá mindazokat, akik rádión vagy televízión keresztül csatlakoznak hozzánk Szentatyánk ünnepi temetési szentmiséjén.

„Kövess engem!” – fiatal diákként Karol Wojtyla lelkesedett az irodalomért, a színházért és a költészetért. Miközben egy vegyipari gyárban dolgozott, a náci terrorral körülvéve és megfélemlítve, meghallotta Isten hangját: Kövess engem! Ebben a különleges helyzetben kezdett filozófiát és teológiát tanulni, majd titokban belépett a Sapieha bíboros által alapított szemináriumba. A háború után befejezte teológiai tanulmányait a krakkói Jagelló Egyetem teológia karán. Paptestvéreinek írt leveleiben és önéletrajzi könyvében gyakran említi szemináriumi éveit, amelyek után 1946. november 1-én szentelték pappá. Ezekben elmondja, hogy növendék éveit Isten három mondata határozta meg: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt” (Jn 15,16); a második: „A jó pásztor életét adja juhaiért.” (Jn 10,11); és a harmadik: „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben” (Jn 15,9). Ebben a három részben Szentatyánk szívét és lelkét látjuk. Fáradhatatlanul ment mindenhová, hogy maradandó gyümölcsöt teremjen. „Keljetek fel, menjünk!” – ez a címe utolsó előtti könyvének. „Keljetek fel, menjünk!” – ezekkel a szavakkal ráz fel minket fásult hitünkből, a múlt és a jelen tanítványainak alvásából. „Keljetek fel, menjünk!” – mondja nekünk ma is. A Szentatya pap volt élete utolsó pillanatáig, életét Istennek ajánlotta nyájáért és az egész emberi családért, napi önfeláldozásában az egyházért, különösen az utolsó hónapok szenvedésiben. És ezen az úton eggyé vált Krisztussal, a Jópásztorral, aki szereti nyáját. Végül, „maradjatok meg szeretetemben”: a Pápa, aki mindenkivel találkozni akart, aki képes volt megbocsátani és teljesen kitárni szívét, ma még egyszer elmondja nekünk Isten szavaival, hogy Isten szeretetében megmaradva megtanuljuk, Krisztus iskolájában, az igaz szeretet művészetét.

Kövess engem! – 1958 júliusában, Karol Wojtyla a fiatal pap új állomáshoz érkezett Istennel közös és Õt követő utazásában. Szokásos vakációjára ment a Mazsuri-tavakhoz kenus fiatalok egy csoportjával. De magával vitt egy levelet, amelyben Wyszynksi bíboros, Lengyelország prímásának meghívása volt. Sejthette a találkozó célját: Krakkó segédpüspökévé nevezték ki. Elhagyni az egyetemi világot, a fiatalok lelkes közösségét, elhagyni a törekvést megérteni az emberi teremtmény titkát és létünk keresztény értelmezését hirdetni a mai világban – mindez úgy tűnhetett neki, mint saját magának elvesztése, annak, amivé ez a fiatal pap vált. Kövess engem – Karol Wojtyla elfogadta a meghívást, mert az Egyház hívásában meghallotta Krisztus hangját. Majd megértette, milyen igazak Isten szavai: „Aki folyvást azon fáradozik, hogy életét megmentse, elveszíti, aki ellenben elveszíti, az megmenti.”(Lk17,33) Pápánk – és mi mindannyian tudjuk ezt – sohasem akarta megmenteni életét, megtartani magának; őszintén odaadta magát Krisztusnak és ezáltal nekünk. Így megtapasztalta, hogy minden, amit az Isten kezébe tett, visszakerült hozzá egy új formában. Szavai a szeretetről, a költészetről, az irodalomról lelkipásztori missziójának részévé váltak, új erőt, új vonzást adva az evangélium tanításának, még az ellentmondások esetében is.

Kövess engem! – 1978 októberében Wojty³a bíboros még egyszer hallotta az Úr hangját. Még egyszer lejátszódott az a párbeszéd Péterrel, amit a szentmise evangéliumában hallottunk: „Simon, János fia, szeretsz engem? Legeltesd bárányaimat!” Az Úr kérdésére: „Karol, szeretsz engem?”, a krakkói érsek szíve mélyéből válaszolt: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek”. Krisztus szeretete volt a legnagyobb a mi szeretett Szentatyánk életében. Mindenki tudja ezt, aki imádkozni látta, és prédikálni hallotta őt. Annak köszönhetően, hogy élete mélyen gyökerezett Krisztusban tudta hordozni azt a terhet, amely meghaladja a pusztán emberi képességeket: Krisztus nyáját, az egyetemes egyházat pásztorként vezetni. Nem most kell gazdag pápaságának különleges tartalmáról beszélnünk. Csupán két részletet szeretnék kiemelni a mai liturgiából, amelyek az ő üzenetének központi elemére mutatnak rá. Az első olvasmányban Szent Péter azt mondja – és vele együtt a pápa – „Valóban el kell ismernem, hogy az Isten nem személyválogató, 35mindenki kedves előtte, aki féli, és az igazságosságot cselekszi, bármely nép fia is. 36A tanítást ugyan Izrael fiainak adta, amikor békét hirdetett Jézus Krisztus által. Õ mindenki Ura” (ApCsel 10,34-36). A második olvasmányban Szent Pál – és vele együtt a pápánk – így buzdít bennünket: „Szeretett testvéreim, akik után vágyódom, örömöm és koronám: így álljatok helyt az Úrban, szeretteim!” (Fil 4,1).

Kövess engem! – Amikor Krisztus Péterre bízta a nyáját, tudomására hozta azt is, hogy mártírhalált fog halni. Ezekkel a szavakkal, amelyek lezárják és összegzik a szeretetről és az egyetemes pásztori küldetésről szóló párbeszédet, az Úr egy másik párbeszédet idéz fel, amely az Utolsó Vacsora alkalmával hangzott el. Akkor azt mondta Jézus: „Ahova megyek, oda te nem jöhetsz; de később követni fogsz” (Jn 13,33.36). A Vacsora után Jézus a Kereszt felé, feltámadása felé indult – belépett Húsvét misztériumába, de Péter még nem követhette őt. Most – a feltámadás után – eljön az idő, eljön a „később” ideje. Péter Krisztus nyáját őrzi, ezáltal ő is belép a húsvéti misztériumba; ő is a kereszt és a feltámadás felé halad. Az Úr azt mondja: „Amikor fiatal voltál, felövezted magad, s oda mentél, ahova akartál. De ha majd megöregszel, kiterjeszted karod, s más fog felövezni, aztán oda visz, ahova nem akarod” (Jn 21,18). Pápaságának első éveiben, még fiatalon és tele energiával a Szentatya Krisztustól vezetve elutazott a világ minden tájára. De azután egyre inkább belépett a Krisztus szenvedéseivel való egységbe, egyre inkább megértette ezeknek a szavaknak az igazságát: „más fog felövezni”. Az Úr szenvedésével való egységben fáradhatatlanul és megújult erővel hirdette az evangéliumot, a szeretet misztériumát, amely elmegy a végsőkig (vö. Jn 13,1).

Õ úgy közvetítette nekünk Húsvét misztériumát, mint az isteni irgalom misztériumát. Utolsó könyvében így írt: A gonosznak „végül az Isteni Irgalom” szab határt (Emlékezet és Identitás, 60-61.o.). Az őt ért merényletről így ír: „Krisztus, amikor mindannyiunkért feláldozta magát, új jelentést adott a szenvedésnek, megnyitva egy új dimenziót, egy új parancsot: a szeretet parancsát… Ez a szenvedés elégeti és felemészti a gonoszt a szeretet lángjával és még a bűnből is a jóság virágzik” (189-190.o.). Ettől a látomástól ösztönözve a pápa Krisztussal egységben szenvedett és szeretett – szenvedésének és némaságának üzenete ezért bizonyult annyira emelkedettnek és gyümölcsözőnek.

Isteni Irgalom: a Szentatya a Szűzanyában találta meg Isten irgalmának legtisztább visszatükröződését. Õ, aki fiatalon elvesztette édesanyját, égi édesanyját annál jobban szerette. Hallotta a keresztrefeszített Úr szavait, amelyek személyesen is neki szóltak: „Íme a te anyád”. És ő is úgy tett, ahogy a szeretett tanítvány: hazavitte őt otthonába. Totus Tuus. És ettől az édesanyától megtanulta, hogyan váljon Krisztushoz hasonlóvá.

Egyikünk sem felejtheti el, hogy a Szentatya életének utolsó Húsvétvasárnapján, a szenvedéstől megjelölve még egyszer megjelent az Apostoli Palota ablakában, és utoljára osztott Urbi et Orbi áldást. Biztosak lehetünk abban, hogy szeretett pápánk ma a Mennyei Atya házának ablakából néz bennünket, és megáld. Igen, áldj meg minket, Szentatyánk! Drága lelkedet a Szűzanya, a Te édesanyád kezébe ajánljuk, aki minden nap vezetett, és most az ő Fia, a mi Urunk Jézus Krisztus örök dicsőségébe vezet téged. Ámen.

MK