Joseph Ratzinger – XVI. Benedek: A Názáreti Jézus

Joseph Ratzinger Jézus kínszenvedéséről, kereszthaláláról és feltámadásáról elmélkedve, Jézus emberségét és istenségét tárja elénk tudományos igénnyel, de közérthető formában. A pápa célja, hogy könyvében ne csupán a történeti Jézust mutassa be, hanem hogy megvilágítsa: ez a személy azonos a hit Krisztusával. A Szentatya nagyon világosan mutatja meg, hogy a kettő szerves egységben van egymással, és nem alakulhatott volna ki a Krisztusról szóló hitvallás, ha nincs annak alapja a Názáreti Jézus személyében és életében.

A Szentatya kitér a különböző teológiai irányzatokra, részletesen elemzi az evangéliumi történeteket, Jézus kinyilatkozásait, példázatait, s rámutat az Ó- és az Újszövetség szerves összefüggéseire. Vitatkozva az ún. forradalmi teológiákkal, amelyek szerint Jézus zelóta lett volna, s a templom megtisztítása politikai felkelést robbantott ki, megállapítja: mindennek radikálisan ellentmond Jézus egész működése és tanítása, a pusztai megkísértéstől és a Jordánban való megkeresztelkedésétől a hegyi beszéden át a végítéletről szóló példabeszédéig, és Péter hitvallására adott válaszáig. A pápa emlékeztet rá, hogy János evangéliuma szerint (2,17) a tanítványoknak a templom megtisztítása közben eszükbe jutott a szenvedésre emlékező híres 69. zsoltár – „Emészt a házadért való buzgalom” –, amelyben az imádkozó magára marad Isten szava szerinti életével. Joseph Ratzinger rámutat: „A tanítványok emlékezése a szenvedő igazban felismeri Jézust. Isten házáért való buzgósága viszi a szenvedésbe, egész a keresztig. Így változtatta át Jézus alapvetően a buzgóság jelentését. Azt a buzgóságot, amely erőszakkal akarta szolgálni Istent, a kereszt buzgóságává változtatta. Ezzel minden időkre megszabta a valódi buzgalom mércéjét – az önmagát ajándékozó szeretetet. A keresztény embernek ezt a buzgóságot kell szem előtt tartania. A kérdésre, hogy milyen hiteles zelóta volt Jézus, itt a hiteles válasz.”   

Új megvilágításba helyezi XVI. Benedek Jézus szavait az „új parancsról” – „… szeressétek egymást; ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást” (Jn 13,34) –, amelyet a lábmosás után fejt ki tanítványainak. A teológus pápa szerint az új parancs valódi újdonsága „nem a morális teljesítmény magasabbrendűségében áll. E szavaknak sem, sőt ezeknek éppen nem a külső teljesítményre való felszólítás a lényege, hanem létünk új alapja, amelyet ajándékba kapunk. Az újdonság forrása csak az az ajándék lehet, hogy létünk együttlét Krisztussal, illetve Krisztusban való lét… A dolog lényege, hogy énünk az övébe tolódik.” Ahogy azt Szent Pál apostol fogalmazta meg: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem” (Gal 2,20).

Külön elemzi Joseph Ratzinger Júdás árulását és Péter tagadását. Amikor Júdás elárulja Mesterét, egy másik hatalom – az ördög – uralma alá kerül, neki engedelmeskedik, ahogy azt János is írja: az utolsó vacsorán, miután Jézustól elvette a bemártott kenyérdarabot, „A falat után rögvest belészállt a sátán” (13,27). Ám a pápa elemzésében kifejti: „Az a fény, amelyet Jézus árasztott Júdás lelkébe, természetesen nem hunyt ki teljesen”, s árulását követően mintha elindulna a megtérés útján, hiszen azt mondta megbízóinak: „Vétkeztem, elárultam az igaz vért” (Mt 27,.4). „Mélyen a szívébe vésődött mindaz a tisztaság és nagyság, amit Jézustól kapott – nem felejthette el” – írja a könyv szerzője, abban látva az árulás újabb tragédiáját, hogy Júdás már nem képes hinni a megbocsátásban. „Bánata kétségbeeséssé változik. Már csak önmagát és sötétségét látja, de Jézus fényét, amely legyőzi és megvilágosítja a sötétséget, többé nem. Ezzel a bánat helytelen módját példázza. A remény nélküli bánat kizárja a fényt, csak rombol, ezért helytelen. A helyes bánáshoz a hitből fakadó biztos remény is hozzátartozik. Hinni kell a Jézusban testet öltött fény nagyobb hatalmában.”

Ratzinger elemzi Péter háromszori tagadásának lelki előzményeit. Így buzgó fogadkozását az utolsó vacsorán, hogy ha kell, életét adja Jézusért. Péter elereszti a füle mellett a feltámadás előrejelzését, csak a halálra és szétszóratásra vonatkozó szavak maradnak meg benne, ez pedig alkalmat ad neki, hogy megingathatatlan bátorságát és Jézushoz való feltétlen hűségét hangoztassa. Benedek pápa kiemeli, hogy Péter sikerre vágyik, de kereszt nélkül, saját erejére épít. S valóban, az Olajfák hegyén levágja a katona fülét, készen arra, hogy megvalósítsa elhatározását. Ám meg kell tanulnia, hogy a vértanúság nem hősies teljesítmény, „hanem a Jézusért vállalt szenvedés kegyelme. Búcsút kell vennie saját tetteinek heroizmusától, meg kell tanulnia a tanítvány alázatát. A vágy, hogy jól odavágjon, a hősiesség, végül a tagadáshoz vezet. Helyet szerez magának a főpap palotájának előterében, hogy így hozzájusson a Jézus sorsát érintő legfrissebb információkhoz, de letagadja, hogy ismeri. Hősiessége kicsinyes taktikázássá törpült.” Péternek várakoznia kell, felismerni, hogy mikor jön el az ő órája, „Meg kell tanulnia Jézus követésének útját, hogy majd ha eljött az óra, oda vezettessék, ahová nem akarta” (Jn 21,18), és megkapja a tanúság kegyelmét. Péter háromszori tagadása azt példázza, hogy „Saját erőből senki sem elég erős ahhoz, hogy végigjárja az üdvösség útját. Mindenki vétkezett, mindenki rászorul az Úr irgalmára, a Megfeszített szeretetére.”

Jézus perét és elítéltetését illetően a pápa felteszi a kérdést: kik voltak a vádlók? Az evangéliumok alapján megállapítja: a zsidó templomi arisztokrácia – bár közülük sem mindenki, Nikodémus például nem –, s az összegyűlt tömeg, de „nem a zsidó nép mint olyan.” A pápa nyilvánvalónak tartja, hogy a Máténál említett „egész nép” (27,25) nem az egész zsidó népet jelentette, ennyi ember nem jelenhetett meg Jézus halálát követelve, s figyelmeztet: ha Máté szerint az „egész nép” azt mondta: „Vére rajtunk és fiainkon” (27,25), akkor a keresztény ember gondolja meg, hogy „Jézus vére nem Ábel vérének hangján szól: nem bosszút és büntetést követel, ez a vér maga kiengesztelődés… ez a mátéi mondás a hit szempontjából azt jelenti, hogy mindannyiunknak szüksége van a szeretet tisztító erejére, amely az ő vére. Nem átok ez, hanem megváltás, üdvösség. Máté szava a vérről csak az egész Újszövetség eucharisztikus és kereszt-teológiájából kiindulva nyeri el igazi értelmét.”

Jézus kereszthalálát a szinoptikus evangéliumok kozmikus és liturgikus eseményként értelmezik, a nap elsötétül, a templom függönye kettéhasad, a föld megremeg, halottak támadnak fel. Ám a pápa figyelmeztet: a kozmikus jeleknél fontosabb a hit eseménye: a római százados – a kivégzőosztag parancsnoka – az átélt eseményektől megrendülten Isten Fiának vallja Jézust: „Ez az ember valóban Isten Fia volt” (Mk 15,39). „A kereszt alatt kezdődik a pogányok egyháza. Az Úr a kereszttől kiindulva az egész világon elterjedt egyház közösségébe gyűjti az embereket. A szenvedő Fiú révén felismerik az igaz Istent” – írja a Szentatya.

A világ kezdetektől fogva ambivalensen viszonyul Jézus feltámadásához. Ahogy a pápa fogalmaz, Jézus feltámadása „a világtörténelem számára alig vehető észre, ez a történelem legkisebb mustármagja.” Ám az arányoknak ez a megfordítása „Isten titkaihoz tartozik. A nagy, a hatalmas végső soron mégis a legkisebb. A kicsiny mustármag pedig valóban a nagy. Így a feltámadás csak a kiválasztottak számára adott néhány titokzatos megjelenésben lépett be a világba. Mégis ez volt a tulajdonképpeni új kezdet – az, amire csendben minden várakozott. És a néhány tanú számára – éppen mert ők maguk sem tudták felfogni – olyan megdöbbentő és valóságos esemény volt, olyan erővel lépett az életükbe, hogy eloszlott minden kétely, ők pedig egészen új, félelem nélküli módon léptek a világ elé, hogy tanúsítsák: Krisztus valóban feltámadt.” A mennybe emelkedett Jézus Krisztus pedig mindenütt jelen van, és velünk van, ahogy búcsúzóul megígérte tanítványainak: „… íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig!” (Mt 28,20). Mégpedig az egyetemes, mindenkire kiterjedő szeretet nevében. XVI. Benedek pápa sorai szerint „Krisztus az Atyánál nincs messze tőlünk, legfeljebb mi vagyunk messze tőle; de az egymáshoz vezető út szabad. Amiről itt szó van, nem kozmikus vagy földrajzi űrutazás, hanem a szív ’űrutazása’, a magunkba zárkózás dimenziójától a világot átfogó isteni szeretet új dimenziójáig” (Szent István Társulat, 2011.).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír