Joseph Ratzinger – XVI. Benedek pápa: A közép újrafelfedezése

Amikor a különböző – filozófiai, művészi, lélektani, társadalmi – megoldások csődöt mondanak az egyén vagy a közösség életében, akkor felmerül a lehetősége a hitbeli, „isteni” válasznak az élet kihívásaival szemben. Összehasonlítva a kereszténységet más vallásokkal, Joseph Ratzinger megállapítja: a keresztény hit elsőként hoz létre a vallástörténelemben egy sajátos helyzetet: Krisztusban az ember egyetlen valóságos és végleges üdvösségét látja. A szerző 1995-ben, a Hittani Kongregáció prefektusaként elemezte a hit és a teológia helyzetét, hangsúlyozva, hogy azt egész Európában az „Egyháztól való elfáradás” kifejezéssel lehet jellemezni. Joseph Ratzinger rámutatott: valójában nem a „Jézus igen – Egyház nem” szembeállításról van szó, az ellentét inkább a „Jézus igen – Krisztus nem”, vagy „Jézus igen – Isten Fia nem” kifejezésekben van. A modern kori irodalmi, filmbeli, művészi feldolgozásokban az alkotók „ragaszkodnak ugyan Jézus titokzatos alakjához és belső erejéhez, arról azonban tudomást sem akarnak venni, hogy az Egyház és – azt megalapozandó – az evangélisták hite mit mond Jézusról. Jézus ’mértékadó emberként’ jelenik meg… Ami némelyeket Jézus személyében megérint, az az emberi: a felismerés, hogy Õ Isten egyszülött Fia, csak eltávolítja Õt tőlük a távolba, a nem létezőbe és kiszolgáltatja őket az egyházi hatalomnak. Jézus és Krisztus elválasztása egyben Jézus és az Egyház elválasztását is jelenti: az Egyházzal Krisztust szoktuk összefüggésbe hozni, az Õ műve, amelyben mellesleg remélhetőleg Jézust és vele a szabadság, a megváltás új formáját lehet elnyerni.”

Joseph Ratzinger állítja: a ma embere „nem érti a keresztény üdvösségtant. Nem talál élettapasztalatában ahhoz hasonlót. Nem tudja értelmezni az engesztelést, a helyettesítő áldozatot, az elégtételt. Életében nem jön elő, amit a Krisztus, Messiás szó jelent és így ezek csak üres formák maradnak. Ezzel magyarázható az evangélium pszichológiai értelmezésének óriási sikere, amely így a megváltó lélekgyógyulás szimbolikus elővételezése lett.” A szerző szerint ugyanez az oka annak a helyeslésnek, amelyet a kereszténység politikai értelmezése kapott a felszabadítási teológiában: „A megváltást újkori értelemben a megszabadítás helyettesíti, amelyet pszichológiailag-individuálisan vagy politikailag-kollektívan is lehet érteni és szívesen hozza magát összefüggésbe a haladás mítoszával. Ez a Jézus nem váltott meg minket, de példa lehet arra, hogyan valósul meg a megváltás, azaz a felszabadítás.” Joseph Ratzinger hangsúlyozza, hogy az „Isten-kép elhalványulása” a felvilágosodás óta tart: „A deizmus felülkerekedett a köztudatban. Az ember már nem tud elképzelni egy olyan Istent, aki az egyes emberekről gondoskodik és a világban cselekszik. Isten elindította az ősrobbanást, ha akkor egyáltalán már létezett, de a felvilágosult világnak ennyi elég róla. Csaknem nevetségesnek tűnik azt képzelni, hogy Õt érdekelhetik a mi tetteink és gaztetteink, hiszen olyan kicsinyek vagyunk mi az univerzumhoz képest.”

Mindezekkel szemben a tudós teológus figyelmeztet, hogy minden az Isten-kérdéstől függ, ennek központi szerepet kell kapnia, és a katekézisben „Isten, a Teremtő és Szabadító titkának teljes egészében kell megjelennie… A teremtés hite ma is, éppen manapság ésszerű; Isten nagyságára kell rámutatnia. A teremtést nem szabad úgy determinálni, mintha abban csak a mechanikai számítana, mintha a szeretetnek nem lenne semmi hatalma. Mivel a szeretet valóban létezik és hatalom, ezért van Istennek hatalma a világban. Vagy inkább fordítva: mivel Isten a Mindenható, ezért a szeretet hatalom…, amire mi építünk.” Ugyanígy, Krisztus alakját teljes egészében meg kell mutatnunk: „Nem elégedhetünk meg egy divatos Jézussal, hiszen Jézus Krisztus által ismerjük meg Istent, és Istenen keresztül Krisztust és csak benne ismerjük meg magunkat és találunk választ a kérdésekre: hogyan lehet embernek lenni? Mi a végleges, maradandó boldogság kulcsa?” A szerző Szent Ágostonra hivatkozik, aki „nem félt attól, hogy a kereszténység lényegét a boldogság utáni vágyban keresse. Ha valaki ennek a vágynak az okát keresi és nem marad meg felületes csillapításánál, az Istenhez, Krisztushoz ér.”

Tanulmányaiban Joseph Ratzinger foglalkozik az ökumenizmus kérdésével is, hangsúlyozva, hogy kétféle akadálya van a kereszténység egység megvalósulásának: „az egyik oldalon a felekezeti sovinizmus áll, ami végeredményben nem az igazsághoz, hanem a megszokáshoz igazodik, és a saját dolgainak a leszögezése során is főként arra helyezi a hangsúlyt, ami a másik ellen van. A másik oldalon egy, a hithez hasonló közömbösség van, ami az igazságkérdésben egyfajta akadályt lát, ami az egységet a célszerűséggel méri és így azt egy olyan külsődleges szövetséggé teszi, ami az újabb szakadások magját folytonosan magában hordozza. Az egység mellett a hívő és hűséges kereszténység áll, ami a hitet érvényes, tartalmi döntésként éli meg, és éppen ezért fáradozik az egység keresésén. Erre figyelve tisztítja meg és mélyíti el folytonosan magát és így segít a másiknak is, hogy a tisztulás és az elmélyülés azonos útján a közös közepet és abban a másikat megtalálja.”

Az egyház és a politika gyakran feszültségektől terhelt kapcsolatát elemezve Joseph Ratzinger egészen Arisztotelészig megy vissza, rámutatva, hogy a nagy görög filozófus – tanítómesterét, Platónt pontosítva és tisztázva – a politikát nem a metafizikába, hanem az etikába sorolta, és ezzel egy teljesen más megértést alakított ki a szabadságról és a felelősségről mint a politikai cselekvés alapelemeiről. Ennek az elméletnek teológiai megfelelői voltak többek között Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás, akik a politikát ugyancsak az etika útján és nem másként fűzték össze a teológiával. Joseph Ratzinger határozottan leszögezi: „Merem azt állítani, hogy csak ahol ez történik, marad érvényben a bibliai emberkép, vagyis minden egyes személy szabadsága és méltósága, amely személy nem nyilvánítható a haladás fizikájának egy részévé. Megfordítva, csak így őrződik meg a politika szükséges ésszerűsége is anélkül, hogy ki lenne szolgáltatva az üres empirizmusnak. Mert így lép színre a hit valódi és lényegi feladata, ami nem egy állítólagos történelmi projekt irreális ígéreteiből áll, hanem annak az erkölcsi igazságnak a felfedéséből, ami semmiféle empirikus elemzésből nem szűrhető le és mégis feltétele a valódi emberi és közösségi cselekvésnek.”

Korunkra jellemző az értékek relativizálása, így időnként a nyilvánvalóan bűnös dolgokat sem nevezzük nevükön, vagy kisebbítjük azok súlyosságát. A professzor szerző vizsgálva a bűn és a bűntudat kapcsolatát, figyelmeztet, hogy a bűntudatra – „amely feltöri a lelkiismeret hamis nyugalmát és a lelkiismeret jelentkezésének nevezhető saját önelégült egzisztenciámmal” – az embernek ugyanolyan szüksége van, mint a testi fájdalom jelzésére, amely észrevéteti a normális életfunkciók zavarát.” Ezzel szemben „A bűn már-nem-látása, a lelkiismeret elnémulása sok területen a lélek veszélyesebb megbetegedése, mint a mégiscsak bűnként felismert bűn.” A szerző Szent Morus Tamás és John Henry Newman bíboros életpéldáján keresztül mutatja be, hogy két mércéje van annak, hogy a lelkiismeret valódi szava jelen van-e egy ember cselekedetében: „nem esik egybe az egyéni kívánságokkal és az egyéni ízléssel; nem esik egybe avval, ami társadalmilag kedvezőbb, a csoportkonszenzussal, a politikai vagy társadalmi hatalom igényeivel.”

Végezetül Joseph Ratzinger figyelmeztet: „Az egyetlen erő, amivel a kereszténység nyilvánosan érvényesülhet, végeredményben saját belső igazságának ereje. Ez az erő ma épp oly nélkülözhetetlen, mint amióta világ a világ, mert az ember nem élhet túl igazság nélkül. Ez a kereszténység biztos reménye; ezt a roppant kihívást támasztja mindannyiunk felé.”

A teológus pápa különböző területekről kifejtett tanítása révén betekintést nyerhetünk Joseph Ratzinger bíboros teológiai nézetrendszerének alaptételeibe, és megállapíthatjuk: egyetemi professzorként, előadásaival és tanulmányaival egy teológiai iskolát is teremtett, amelyre a hit tisztaságának védelme mellett jellemző volt a hit jelenkori magyarázata is.

A kötetet bibliográfia zárja, mely az egyéni tájékozódáshoz és kutatáshoz ad további, hasznos szempontokat. (Szent István Társulat, 2008.)

Magyar Kurír