JÚLIUS 11. ÉVKÖZI 15. VASÁRNAP „C”-ÉV

A tanítványok örömmel tértek vissza útjukról – hallottuk az elmúlt vasárnap evangéliumában. Lukács folytatja Jézus útjának elbeszélését.

A mai evangéliumi szakaszban (Lk 10,25-37) Jézus kinyilvánítja, hogy nem elégséges a tanítás. Hitele akkor van, ha a szavakhoz tettek is járulnak. Egy törvénytudó odalép Jézushoz. Az evangélista pontosan meghatározza a személyt, aki tanult ember, és vallási szempontból is műveltnek tekinthető. A szándékát is előre említi az evangélista. Azért ment Jézushoz, hogy próbára tegye. Az érdeklődő embernek mindig sajátja, hogy szeretne többet tudni, és ezt az igényt ki is kell elégíteni. A szándékával van baj. Jézus meghallgatja a kérdezőt, de egyben állásfoglalásra is kényszeríti.

Mit mond erről a törvény? Mit olvasol? – kérdezi Jézus. A törvénytudó feleletében összefoglalja az Isten és emberszeretet törvényét, amit ő nagyon jól ismert. A párbeszéd folytatódik Jézus bíztatásával: Jézus megdicséri őt, és feladatul adja: Tedd ezt, és élni fogsz! A törvénytudó azonban védi a maga igazát, és igazolni akarja a törvényben való jártasságát. Ezért egy újabb, az előzőekből fakadó kérdést tesz fel: de ki az én felebarátom? A farizeusok számára nagyon fontos volt önmaguk és magatartásuk igazolása. Tekintélyükből semmit sem veszíthettek az emberek előtt. Erről az újszövetségi iratok számtalan alkalommal meggyőzték az olvasókat.

Jézus példabeszéddel válaszol. A példabeszéd magán viseli a mindennapi élet lehetőségét. Példabeszéd akkor lesz belőle, amikor Jézus – tanítás céljából – hozzá kapcsolja a magyarázatát. Az eset a magasabban fekvő Jeruzsálemből Jerikóba vezető kb. 27 km-es úton történt, amely sziklás, szakadékos, kietlen vidék.

A történet elsősorban nem a rablók kezébe került, bajbajutott emberről szól, akinek nemzetiségét sem ismerjük, hanem a többi szereplő magatartásáról. Az élet bizonyítja, hogy az emberek különbözőképpen cselekszenek az adott körülmények között. Jézus úgy választja ki a három szereplőt, hogy magatartásukról a hallgatóknak elvárásai lehetnek. A három szereplő a pap, a levita és a szamaritánus. Az ószövetségi papról és levitáról van szó, akik testi származásuk szerint jutottak erre a tisztségre. Mégis jogosan elvárható, hogy úgy viselkedjenek, amely szolgálatuk nemes és szent voltából következik. A szamaritánusokról pedig a hallgatóság már eleve előítéletei voltak.

A példabeszéd azért lett nagyon éles hangú és feszült, mert mindegyik szereplő a tőle elvárható magatartással ellentétesen viselkedett. A pap és a levita is meglátta a szerencsétlen embert, és megállás nélkül tovább mentek. A feszültséget még azzal is fokozza Jézus, hogy a szamaritánus eljárását részletesen leírja. Megesett rajta a szíve – mondja róla Jézus, és minden szükséges dologgal ellátja. De még gondoskodik is róla, mert elviszi a közeli fogadóba, és felépüléséig gondját viseli.

Az ítéletet a törvénytudóval mondatja ki Jézus, amikor megkérdezi: ki volt az igazi felebarátja a bajbajutott embernek? Válaszából kiderül, hogy annyira gyűlölte a szamaritánust, hogy nevét sem mondja ki, csak ennyit: aki irgalmasságot cselekedett vele. Te is tégy hasonlóképpen – zárja le Jézus a beszélgetést.

Az olvasmányban (MTörv 30,10-14) Mózes buzdító szavait halljuk a törvény megtartásáról. A törvénynek a szívben kell lennie, mert ez jelenti az Istenhez való ragaszkodást is. Mózes megmagyarázza, hogy ez az embernek való. A képek és hasonlatok erről szólnak. Nem elérhetetlen, nem nehéz, nem az égben van, nem is a tengeren túl. Egészen közel van: a szádban és a szívedben – közvetíti Isten üzenetét Mózes. Ezért lehetséges az Isten törvényei szerinti élet.

A szentlecke úgy kapcsolódik a két szentírási szakaszhoz, hogy Jézus a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülötte, és ő az Egyház feje. Saját vére által békességet szerzett mindenkinek. Ennek a békességnek az alapja a szívbe írt törvény. Az általa szerzett kegyelmi élet hozzá segít a földi életben való boldoguláshoz és elvezet az örök életre.

A mise könyörgései is ebben a gondolatban erősítenek meg minket. Az emberi élet útján könnyen előfordulhat, hogy az ember eltévelyedik. Ezt a mise könyörgése tényként elfogadja az emberi gyarlóság miatt. A tévelygőnek a helyes útra való visszatalálás a legfontosabb. De ezt az ember a maga erejével nem tudja megtenni. Ezért kéri az Egyház, hogy az igazság fénye felragyogjon a tévelygőnek és meg kell maradni a helyes úton. Ezért mindent el kell utasítani, ami nem egyeztethető össze a keresztény névvel, és mindent el kell vállalni, ami méltó hozzá. A lelkiismeret nevelését is célul tűzi ki az imádság. Milyen sokféle módon tudja megítélni a hívő ember a tévedést, vagy a visszaút helyességét. Mit tartunk a keresztény névhez méltónak? Számtalan kérdés, amelynek megoldása és válasza sokféle, mindenkinek saját lelkiismerete szerint való. A helyes lelkiismeret kinevelése pedig soha véget nem érő feladat. Ma a szeretet parancsának a gyakorlását vizsgáljuk meg mindennapi életünkben.

A felajánló könyörgés életünk megszenteléséért könyörög, amit az áldozati adományaink felajánlásával kérünk. A Krisztussal való szentségi találkozás pedig még tökéletesebbé tegyen bennünket.

A mise előtt belépett az Istent kereső ember a templomba, meghallgatta üzenetét, megünnepelte az Eucharisztiát. A Krisztussal való találkozás után megújult lélekkel megy tovább földi zarándokútján, tanúságot téve a szívében élő isteni törvényről. Ámen.

Verbényi István/MK