Juliusz Janusz apostoli nuncius beszéde Dömösön

Szentmise a lengyel katonák itt tartózkodására emlékezve a II. Világháború idején
Dömösi plébániatemplom, 2009. szeptember 15.


Tisztelt Megjelentek,
Kedves Hívek,

Azon a napon gyűlünk össze az oltár körül, amelyen a Fájdalmas Szűzanya emléknapját üljük. Az Evangélium arra a jelenetre emlékeztetett bennünket, amikor Isten Fia, Jézus Krisztus életét adta az egész emberiségért, és a Kereszt tövében állt Édesanyja, aki osztozott a szenvedésében. A fájdalomnak abban a pillanatában, a keresztre feszített Jézus akaratából, Mária mindannyiunk Anyjává is válik. A Kereszt hozza az üdvösséget és a reményt, és Mária, aki részt vesz Krisztus szenvedésében, arra tanít bennünket, hogy megértsük a fájdalmat, a szenvedést, és várjuk a feltámadást, a rossz, a halál felett aratott győzelmet. A Fájdalmas Szűzanya ünneplésének fényében ma köszönetet szeretnénk mondani az Úrnak azért a barátságért, amely két népet egyesít: a magyart és a lengyelt, emlékezve a történelem nehéz pillanataira, különösen is a II. Világháború tragikus idejére. Emlékezni akarunk arra a tényre, hogy Dömös lakói ezer lengyel katonát fogadtak be, akiknek a nemzetiszocialista németek és a bolsevikok háborús gépezetének nyomására vissza kellett vonulniuk lengyel földről, és keresték annak lehetőségét, hogy megszervezzék a visszatérésüket, valamint Lengyelország ellenségeinek legyőzését. Az a tény, hogy ez a megemlékezés egy templomban történik, arra ösztönöz bennünket, hogy elgondolkozzunk, ez pedig fontos a mai generáció számára. Több magyar politikus bátor magatartásának köszönhetően lengyelek ezrei találtak menedéket Magyarországon, és nagyon gyakran azok a helyek, ahol befogadták őket, plébániák, katolikus iskolák, szerzetesi rendházak voltak. Ez a tény azt mutatja nekünk, hogy az Istenben való hit Magyarországon nemcsak élő volt, de megélt, a szeretet, a bátorság és a szolidaritás cselekedeti által gyakorolt hit volt. Büszkék vagyunk, hogy az Egyház elöl járt ebben az emlékezetes humanitárius akcióban, amely a keresztény hitből táplálkozott. Örülök, hogy emlékeztethetek arra, hogy ebben a humanitárius és keresztény akcióban a Szentszék is aktívan közreműködött, kitűnő elődöm, Angelo Rotta apostoli nuncius és a titkára, Mons. Verolino révén.

A hitünk azt tanítja, hogy az áldozat, a halálig tartó fájdalom, amelyet másokért ajánlanak fel, egy új élet forrásai, az igazi szeretet magjai. Tegnap, Szent Kereszt Felmagasztalása ünnepén hallottuk Jézus szavait Szent János apostol közvetítésében, aki az egyetlen volt az apostolok közül, aki a Kereszt alatt állt: ’’Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3, 16). A szeretet ott a világ teremtésének kezdetén, és Isten ember iránti szeretete ott van az üdvösségünk, boldogságunk kezdetén itt a földön is. Valóban, a II. Világháború nehéz és szomorú napjaiban ennek a plébániának a papjai és hívei bebizonyították, hogy igaz keresztények, amikor lakást, ételt, iskolát és az imádkozás lehetőségét is biztosították a lengyel polgároknak. Éppen az életünk nehéz pillanataiban tehetünk tanúságot a szeretetünkről, amely a hitből születik, amely azokat az embereket jellemzi, akik szeretik az igazságot. Szentatyánk, XVI. Benedek pápa ezt az igazságban gyökeredző szeretetről szóló tanítást fejtette ki legutóbbi, Caritas in veritate kezdetű enciklikájában. Ennek a fontos dokumentumnak már ez első sorai így tanítanak: „A szeretet az igazságban, amelyről Jézus Krisztus tanúságot tett földi életével, s mindenekelőtt halálával és feltámadásával, minden ember és az egész emberiség valódi fejlődésének legfőbb hajtóereje. A szeretet (caritas) az a rendkívüli erő, amely arra ösztönzi az embereket, hogy bátran és nagylelkűen elkötelezzék magukat az igazságosság és a béke iránt. Olyan erő ez, amely Istentől, az örök Szeretettől és az Abszolút Igazságtól ered” (CV 1.).

Ilyen nagylelkű és bátor szeretettel segítettek atyáitok és anyáitok a lengyel menekülteknek. A lelkületükben kiemelkedett az a fogalom, amelyről XVI. Benedek pápa is beszél az enciklikában, az ajándék fogalma. Minden, amink van, Isten ajándéka és meg kell osztanunk. Nem vagyunk abszolút urai azoknak a dolgoknak, amelyeket birtoklunk. Amikor lengyel testvéreitek menedéket keresni jöttek ide, a gazdasági válság biztosan nagyobb volt a mainál. Mégis szolidaritásra, támogatásra és együttérzésre találtak. A lengyelek keresték, hogy ugyanazzal a nagylelkűséggel válaszoljanak, amikor 1956-ban a magyar nép meg akart szabadulni egy ateista ideológiától és a kommunista elnyomástól. Vissza akarták adni a kölcsönt a Lengyelországban gyűjtött és ideküldött vérrel. Imádkoztunk a lengyel templomokban az ’56-os magyarországi Forradalom áldozataiért. Atyáink tanúságtétele nem szűnhet meg. Egy közös keresztény történelem örökösei vagyunk, amely századokra egyesített bennünket, amely megengedte, hogy megszabaduljunk a török rabságból, amikor Szobieszki János király részt vett Bécs és Buda felszabadításánál. A lengyelek legnagyobbika, Isten Szolgája II. János Pál pápa gyakran kifejezte azt a vágyát, hogy az 1989-ben a kommunizmus alól felszabadult országokat, Kelet-Európa kereszténysége feléledésének főszereplőit meglátogassa. Hogy így legyen, figyelmesen meg kell néznünk a történelmünket és emlékeztetnünk kell arra, hogy azon népek egyesült ereje, akik elismerik Krisztust mint vezetőt, a jólétre és a békére vezet. Az ateista materializmus és liberális materializmus nem vezették országainkat az igazi fejlődésre. Egy világválság tanúi vagyunk, amelyet az átláthatóság hiánya, a korrupció és a tisztességtelen politika okozott. Ennek a válságnak az áldozatai mindig a legszegényebbek és azok, aki tisztességesen akarnak élni. Hallgassuk tehát XVI. Benedek pápa bölcs szavait, aki az említett enciklika végén a következőt mondja: „Az Isten előtti kitárulkozás megnyit minket, hogy ugyancsak nyitottak legyünk a testvéreinkkel és a világgal szemben, és ezt szolidáris és örömteli feladatként éljük meg. Ellentétben áll ezzel, az Istennel szembeni ideológiai elzárkózás és a közömbösség ateizmusa, amely megfeledkezik a Teremtőről, és ezzel azt is kockáztatja, hogy az emberi értékeket is elfelejti: ez a szemlélet ma Istent a fejlődés legfőbb akadályként mutatja be. Az a humanizmus, amely kirekeszti Istent, embertelen humanizmus” (CV 78.).

Forduljunk újra a Fájdalmas Szűzanyához, aki részt vállal Isten Fia és a saját Fia szenvedéséből. Ehhez a Fájdalmas Szűzhöz fordultak elődeink fájdalom és szenvedés idején. Ettől az Anyától kaptak vigasztalást és reményt tudván, hogy a szenvedése a feltámadás örömére változott. Erre az Anyára, akit Magyarok Nagyasszonyának és Lengyelország Királynőjének hívunk, bízzuk sorsunkat és szeretett népeinket.