Juliusz Janusz apostoli nuncius beszéde a pasaréti templom felszentelési jubileumán

„Mily kedves a te hajlékod, Seregek Ura! (Zsolt 84,1)

Nagy örömmel fogadtam el P. Lendvai Zalán ferences atya, a Páduai Szent Antal egyházközség plébánosának meghívását, hogy ezen a különleges alkalmon a szentmise főcelebránsa legyek: hetvenöt éve szentelték fel a plébániatemplomot Pasaréten Páduai Szent Antal tiszteletére.

Szeretném mindnyájatokat köszönteni: papokat, diakónusokat, szerzeteseket és híveket, civil hivatalviselőket és vendégeket.

Isten kegyelméből a hetvenöt év alatt a plébánia helyet kapott a pasarétiek szívében. 1934 óta számos ferences hűségesen szolgálta itt a Páduai Szent Antal plébánia híveit, előmozdítva Assisi Szent Ferenc lelkiségét és misszióját, arra törekedve, hogy tanúságot tegyen a szeretetről Anyjának, az Egyháznak a szívében.

A most hallott evangélium segít nekünk abban, hogy jobban megértsük Assisi Szent Ferenc lelkiségét. Az egyszerűség lelkisége és a felebarát szolgálata, amelyet ő életében gyakorolt, teljesen ellenkezik azzal az úttal, amelyre Jakab és János vágyott. Õk jobban törődtek a nagyobb rang és a hatalom elérésével a mennyek országában. Hasonlóképpen, sokan közülünk szeretnének előtérbe kerülni. Õk nem értik meg azt, hogy az igazi nagyság azt kívánja, hogy valaki kicsi legyen – önmagát a „kicsinyek” közé helyezve – azért, hogy a másikban rejlő lehetőséget előhozhassa. A szolgához hasonlóan, fel kell áldoznia a kényelmét. Nem helyezheti önmagát előtérbe, hanem el kell fogadnia azt, ha háttérbe kerül. Nem önmagáról beszél, hanem meghallgatja a másik embert. Nem használja ki a másikat, hanem hagyja, hogy mások használják. Más szavakkal, szolgává kell válnia. Ez az, amiért Szent Ferencnek az egyszerűségről, testvériségről és szegénységről szóló reguláját III. Ince pápa 800 évvel ezelőtt jóváhagyta, amely a mai, kicsapongó, individualista és hedonista világban ugyanennyire fontos és létfontosságúan sürgető.

Biztos vagyok abban, hogy 75 évvel ezelőtt a ferences testvérek Magyarországon ugyanazt a Szent Ferenc-i kérdést tették fel: „Cosa vuoi che io faccia?” Azaz: „Mit akarsz, mit tegyek?” A San Damiano keresztjéről a Szent Ferencnek adott válasz ez volt: „Menj, és építsd újjá egyházamat!” Hozzá hasonlóan ti, kedves Ferences Testvérek, felépítettétek ezt a templomot és egyházközséget, amely nagyon is az Istennel való találkozás helyéül szolgál, Jézus Krisztus Evangéliuma hirdetésének a központja, az Isten irgalmas szeretetéről szóló Evangéliumnak, amelyet Szent Ferenc egész földi életében hirdetett. Áldott legyen az Isten azokért a kegyelmekért és áldásokért, amelyeket az évek során ezen a plébánián gyermekein keresztül a védőszent Páduai Szent Antal, és Assisi Szent Ferenc, a ferences rend alapítója közbenjárására adott.

Arra hivatkozva, amit Szent Ferencnek közvetített Isten szava, hogy „építsd újjá egyházamat!”, XVI. Benedek pápa arra sürgette a mai ferenceseket, hogy továbbra is tegyenek erőfeszítéseket annak érdekében, hogy rendbe hozzák társadalomban és az emberiségben fellelhető komoly „romokat”. A Szentatya azt mondja: „Ferenchez hasonlóan, mindenki kezdje saját magával. Mi magunk vagyunk az első otthon, amit Isten helyre akar állítani”.

Krisztusban kedves Testvéreim, ma, amikor ennek a gyönyörű templomnak a felszentelése 75. évfordulóját ünnepeljük, engedjétek meg nekem, hogy arra hívjalak benneteket, hogy egy kicsit ennek a szent helynek a fontosságán elmélkedjünk.

Minden templom Isten háza. A templom az imádság és az istentisztelet helye. Isten lakóhelye. Itt tiszteljük és imádjuk az Egyház legfőbb kincsét – a Legszentebb Oltáriszentséget. Jézus Krisztus, a Legszentebb Szentháromság második személye, az élő Isten Fia, Szűz Mária Fia, ott rejtőzik minden templom tabernákulumában. Milyen fontos, milyen méltó, milyen szent hely!

Ez a szent épület, ez a gyönyörű templom egy kép, amelynek a szerkezete egy másik struktúra képe, egy élő struktúráé, Krisztus egyetlen Testéé, akiben mi mindnyájan arra rendeltettünk, hogy életet, üdvösséget és egységet találjunk Jézus Krisztusban.

Itt, ebben a templomban Krisztus misztériumának teljességét találjuk a szentségekben, amelyeket nekünk adott, az Isten Igéjében, amelyet nekünk hirdetnek, valamint az Egyház egységében, amely arra szólít bennünket, hogy Jézust fogadjuk minden testvérünkben. Itt van Isten hajléka, az istentiszteletnek és az imádásnak ebben a házában találunk vigaszt, megerősítést és bátorságot a örök haza felé vezető útra, úgy, ahogy Izrael népe is, akihez az Úr ezekkel a szavakkal szólt: „Mond azoknak, a csüggedt szívűeknek: Bátorság, ne féljetek! Nézzétek, eljön Istenetek… hogy szabadulást hozzon nektek. (Iz 35,4)

Ahogy ez a templom mint Isten háza elérhető mindenki számára, úgy az Egyház is mindnyájunkat Jézus Krisztusban akar egyesíteni. Az Egyház egy hitközösség, az imádság és az istentisztelet közössége, az Isten iránti szeretet közössége, amely a másik szolgálatának közösségévé válik. Ez az oka annak, hogy az Egyház elítél minden igazságtalan diszkriminációt. Ez az, amiért a rászoruló és a szükséget szenvedő jóléte elsőbbséget élvez a keresztény közösségeinkben. Ez az, amiért ragaszkodunk Szent Pál szavaihoz: „Hordozzátok egymás terhét, így teljesítitek Krisztus törvényét” (Gal 6,2).

Különösen örülök annak, hogy arra emlékeztethetek, hogy ez a plébánia nemcsak az itt élőket szolgálja. Egy ferences központ, külföldieket is szolgál, különösen az angolul beszelő embereket a vasárnapi angol mise révén. A fiatal generáció tanulmányi háza is, akik, a papságra illetve a szerzetesi életre készülnek. Mivel a papság éve van, különösen is szeretném méltányolni a központ ferences atyáinak az ifjúságért végzett munkáját.

Kedves Barátaim, úgy, ahogy a Szentatya sürgette a ferenceseket, mindannyiunk, papok és világiak számára itt az idő, hogy együtt tegyünk a hit növekedéséért, hiszen valódi növekedést hozhatunk – ha keményen dolgozunk érte. Szent Ferenchez hasonlóan arra kaptunk meghívást, hogy élő evangéliummá váljunk, képessé arra, hogy Krisztushoz vezessük a körülöttünk lévőket; mindig készen kell lennünk arra, hogy elveszítsük életünket Krisztusért és az Evangéliumáért, hogy több gyümölcsöt teremjünk ebben a modern, a kísértéseiben fuldokló világban.

A jelenkori kísértések nagyon különbözőnek tűnnek az 1934-esekhez képest. Néhány dologban mégis hasonlítanak. Ezek az emberi gyarlóságunkban rejlő kísértések. Szükségünk van arra, hogy megtanuljuk, hogyan jöjjünk ki egymással, hogyan gyógyuljanak be a sebek, és dolgozzunk egy igaz keresztény közösségért, egy kölcsönös tiszteletben és szeretetben élő emberi közösségért. Mai világunkban nagyobbak a tétek; a viszályok, a gyűlölet, az elszigeteltség, a gazdasági krízis, a család és az emberi kapcsolatok problémáinak globális következményei vannak. A globalizáció és a technológiai fejlődés közelebb hozott bennünket egymáshoz és függetlenebbé tett bennünket egymástól. Falak és határok szűntek meg. Új kapcsolatokat kell keresnünk a béke érdekében és csillapítani a kevésbé szerencsések szenvedését; ez túlmutat nemzeti és vallási hovatartozáson, kultúrán és társadalmi osztályon, régi előítéleteken, amelyek eddig megosztottak bennünket. Ma még inkább mint valaha, az Egyházunk arra hív bennünket, hogy a Biblia üzenetét vigyük el, éljük a szeretet parancsát, hirdessük Jézust és Szent Ferencet a világnak, amelynek szüksége van az együttérzésünkre, amely éhezik az értelemre és az igazságra.

Öröm számomra, hogy azt mondhatom, hogy Szent Ferenc példája és üzenete ma „abszolút szükséges”, hiszen az emberi hatalmunk és műveltségünk merő mutogatása a lelki élet kárára az embereket kielégítetlenül hagyta. Technológia és a tudomány előrehaladása annyi jót adtak az emberiségnek, de – ahogy valaki fogalmazott – „a kifordult emberiség rossz oldalát saját magában találjuk meg, amikor azt gondoljuk, hogy mi magunk vagyunk az alkotók és miénk az ellenőrzés”, azaz kizárjuk Isten létét. Ebben a modern világban Szent Ferenc a szeretet és a szolgálat forradalmáraként áll előttünk, és ez az, amiért számos okból Szent Ferenc alakja annyira rokonszenves az embereknek, nem pusztán a keresztényeknek, de mindenkinek, aki kicsit vagy egyáltalán nem hisz Istenben. „Az övé egy egyetemes élet. Ez valami a kirekesztettekért, a gazdag fiatalember, aki mindent feladott, hogy megtapasztalja a szabadságot, és kapcsolatban áll mindenkivel, az egész teremtéssel”.

Itt az idő arra, hogy elgondolkodjunk és önvizsgálatot tartsunk, kedves Barátaim. Hasonlóan cselekszünk, mint Jakab és János, ösztönösen haladunk azon az én-központú úton, hogy nagyobbnak és elsők akarunk lenni? Vagy készen állunk arra, hogy vakságunk felismerésének a kegyelmét kérjük és imádkozzunk úgy, ahogy a vak koldus: „Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam… add, hogy lássak.” (vö. Lk 18,38.41). Csak akkor, ha a hit szemével nézünk, követhetjük Jézust azon az úton, amit a dicsőséges Isten készített neki és nekünk.

Késznek kell lennünk arra, hogy fennhangon megkérdezzük, vajon mi, egyénileg és mint plébániaközösség, sikerült Szent Ferenc szegénységi lelkületéhez hasonló módon élnünk egy olyan világban, amelyet egyre inkább elvakított és leigázott a pénz, szeretetben és a szükséget szenvedők iránti szolidaritásban élünk – minden egyes szükséget szenvedő iránt?

Kedves Testvéreim: Jézus, az Örök Atya és Szűz Mária Fia nevében adjunk hálát Istennek azért az ajándékért, amit a Páduai Szent Antal plébániában kaptunk, amely hetvenöt éve ennek a plébániának számtalan hívét vezette be Isten szeretetének üdvözítő és életadó misztériumába.

Ámen