Juliusz Janusz apostoli nuncius Érden elhangzott homíliája

Kedves Szerzetesek és Szerzetesnők!

Hálás vagyok a Férfi Szerzetes-elöljárók Konferenciája elnökének, őexcellenciája mons. Várszegi Asztrik Pannonhalmi Főapát úrnak, hogy meghívott az ülésre, és felkért az Eucharisztia bemutatására a ciszterci nővérek érdi Regina Mundi Apátságában. A megszentelt élet világnapja, amelyet tegnap, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén ünnepeltünk, biztosan arra motivált benneteket, hogy erre az ülésre az Istennek szenteltség megújult lelkületét hozzátok el. Megújítottátok fogadalmaitokat, hogy követitek a tisztaság, az engedelmesség és a szegénység evangéliumi tanácsait, így adva oda életeteket az Úr szolgálatára. Köztetek mindenki annak a rendnek a sajátos szabályzatát követi, amelyhez tartozik, mégis egyesít bennünket a legfontosabb dolog, a „sequela Christi”. A megszentelt élet valóban Jézus Krisztus radikális követése, a szentté válás és az Egyházban való különleges megszentelődés kitüntetett útja. A radikális megszentelődésnek ez az útja kell, hogy a kongregációtok jelenlegi helyzetében, a Magyar Egyház állapotában és az ország szociális-politikai helyzetében ma megvalósuljon. Életünk minden napja választás elé állít bennünket. Néha nehéz választások elé kerülünk, ahogy Dávid, akiről az olvasmányban (2 Sám 24, 2. 9-17) hallottunk. Mindig aktuális marad az a kérdés, hogy milyen módon valósíthatjuk meg tökéletesedésünket, megszentelődésünket, amelyek a szentséghez kell, hogy vezessenek bennünket. Dávid választása, aki a népet áldozta fel önmaga megmentése érdekében, nem tűnik követendő példának. De bűnbánó magatartása, az állandó megtérés akarata ösztönözheti a szentség felé vezető utunkat.

Olyan helyzetekben is találhatjuk magunkat, mint amilyeneket magának Jézusnak is el kellett szenvednie, akit saját népe és saját hazája vetett meg, ahogy a mai evangélium (Mk 6, 1-6) is elmeséli. Bár látták a csodákat, amelyeket tett, és bár elismerték a tanítását, a bölcsessége kívül esett az elfogadott kereteken, így a nép megbotránkozott benne, és nem akart hinni az üzenetében. Jézust követve mi is, főként azok, akik a radikális követés módját választották, fel kell készülnünk arra, hogy az ellentmondás jelévé leszünk (vö. Lk 2, 34). Az öreg Simeon szavai, amelyeket Jézus templomban való bemutatásakor mondott, mindenki életében valóra válnak, aki komolyan veszi Krisztus követését. Egy szekularizált világban élünk, amely telve van egoizmussal, amelyet a konzumizmus jellemez, ahol Isten Igéjét nem szívesen hallgatják. Nehéz dolog egy olyan társadalomban prédikálni az igazságot, amely nem ismeri el Istent, nem veszi figyelembe az egyetemes értékeket, az örök értékeket, egy olyan társadalomban, amelyben a relativizmus dominál. Ez a valóság talán nem valami új a kereszténység kétezer éves történelmében. Talán ez az a pillanat, amelyben az Úr meg akarja újítani az Egyházat és a társadalmat éppen a szent emberek által, olyanok által, akik az ellentmondás jelei.

A remény, amellyel küldetésünket visszük előre az Egyházban, a nagy szentek élete által erősödik meg. Tavaly ünnepeltük Assisi Szent Ferenc regulájának 800. évfordulóját. Most a Szentatya, XVI. Benedek pápa újra Szent Ferencre emlékezett, akit a „szentség «gigantikus» szentjének” nevezett, „aki ma is sok, különböző korú és vallású embert ragad magával” (Általános kihallgatás, 2010. január 27.). Szent Ferenc sok erénye és hősies cselekedete közül Benedek pápa Assisi Szegénykéjének a szervezeti Egyházhoz való viszonyát akarta kiemelni. Miután megélte könnyelmű és világias fiatalságát, Ferenc megtér, és azt keresi, hogy hogyan szolgálhatná Istent a legjobban. És ekkor történik meg a híres találkozás a Keresztre Feszítettel a San Damiano templomocskában. Ferenc a romba dőlt templomocskában a feszületről hallja Krisztus szavait: „Menj, és javítsd meg omladozó házamat.” XVI. Benedek úgy értékeli ezt a jelenetet, mint egy, a San Damiano templomocska felújítására szóló parancsot, amely egyúttal egy arra szóló küldetés is, hogy „megújítsa magát az Egyházat, amely abban az időben romokban hevert, amely egy olyan felesleges hittel rendelkezett, amely nem formálja és nem formálja át az életet, amely egy kevéssé buzgó klérussal, elhidegült szeretettel rendelkezett; az Egyház belső szétrombolása, amely magával hozza az egység szétdaraboltságát is, az eretnekmozgalmak születésével jár együtt.” Két évvel Ferencnek a kereszttel folytatott beszélgetése után III. Ince pápának volt egy álma, amelyben a Lateráni Szent János-bazilikát látta, minden templom anyatemplomát, amely összeomlóban volt, és egy kis szerzetes tartotta templomot, hogy az ne dőljön össze. Amikor Ferenc elment a pápához, hogy elismertesse a ferences regulát, III. Ince felismerte benne azt a kicsi és jelentéktelen szerzetest, akinek meg kell újítania az Egyházat. Erről a jelenetről is szól Benedek pápa, amikor kijelenti: „Fontos megjegyeznünk azt, hogy Szent Ferenc nem a pápa nélkül vagy ellene újítja meg az Egyházat, hanem csak a vele való egységben. A két valóság együtt van: Péter utóda, a püspökök, az apostoli utódlás alapján álló Egyház valamint az új karizma, amelyet a Szentlélek teremt ebben a momentumban az Egyház megújulása érdekében.”

Jelen korunkban, főként a II. Vatikáni Zsinat után, gyakran hallottuk a szlogent: Krisztus igen, Egyház nem. Ki akarták nyilvánítani a Krisztussal való egység magasabbrendűségét az Egyházzal való egységgel szemben, mintha egymással összeegyeztethetetlen dolgok volnának. Voltak olyan kísérletek is, amelyek a történeti Jézushoz hasonlóan a történeti Szent Ferencről próbáltak beszélni. Szent Ferenc életének ezek a magyarázatai tévesek, mondja Benedek pápa. Szentatyánk megragadja az alkalmat arra, hogy kiemelje a lelki, karizmatikus élet és az egyházi struktúrák közötti egység fontosságát. Azt gondolom, hogy a Ti számotokra is megfontolás tárgyát képezhetik a pápa szavai. A Szentatya ugyanis ezt mondja: „Még ha igaz is, hogy Ferencnek nem volt szándéka új rendet alapítani, csak megújítani Isten népét az Úr számára, aki eljön, azonban szenvedés és fájdalom árán megértette, hogy mindennek megvan a maga rendje, hogy az egyházjog is szükséges ahhoz, hogy formát adjon a megújulásnak, és így valóságosan, teljesen és szívvel épült bele az Egyház közösségébe, egységben a pápával és a püspökökkel. Mindig tudta, hogy az Egyház központja az Eucharisztia, ahol Krisztus Teste és Vére lesz jelenvalóvá. A papság, az Eucharisztia és az Egyház által. Ahol papság, Krisztus és az Egyház közössége együtt vannak, csak ott lakik Isten Igéje is. Az igazi történeti Ferenc az Egyház Ference és éppen ezen a módon szól a nem hívőkhöz, a más felekezethez tartozó hívőkhöz is.”

Az Egyház elismeri a megszentelt élet nagy fontosságát. A Vita Consecrata kezdetű szinódus utáni apostoli buzdításban többek között ezt olvassuk: „A szinóduson többször is megállapítást nyert, hogy az Istennek szentelt élet nemcsak a múltban jelentett segítséget és támogatást az Egyháznak, hanem ma is és a jövőben is drága és nélkülözhetetlen ajándék Isten népe számára, mert nagyon mélyen hozzátartozik életéhez, szentségéhez és küldetéséhez” (VC 3.). Az elanyagisodott világban, amely csak a jelenre figyel, a megszentelt élet eszkatológikus dimenziója az embernek egy új távlatot kínál, reményt ad és felkelti az emberi társadalomban azt az aktivitást, amely megengedi az igazságosság, a béke, a szolidaritás és a megbocsátás megvalósítását. Az említett Vita Consecrata dokumentum meghívja a szerzeteseket és a püspököket egy harmonikus és termékeny egyházi közösségre amely „mindenkit Isten egész népe – karizmatikusan s ugyanakkor hierarchikusan tagolt – szerves közösségének szolgálatára kötelez” (VC 49.).

Erre a lelki és tevékeny közösségre hív bennünket a papság éve is. A Szentatya XVI. Benedek pápa minden papot meghívott egy láthatóbb affektív és effektív közösségre egymással és a püspökével. Az egyházmegyés papok élete azt kívánja, hogy mindig lelkiismeretesebben működjenek együtt, imádkozzanak együtt és alkossanak kis csoportokat, hogy segíthessenek egymásnak nehéz küldetésükben. Ti, szerzetesek, akiknek a közösségi életről van tapasztalatotok, segíthettek ezeknek a csoportoknak, akik egyesíteni kívánják erőiket, hogy gyümölcsözőbben szolgálhassanak. Hálát adunk Istennek ezért a találkozásért, és bízzuk rá aggodalmainkat a Legszentebb Szűz Mária közbenjárására. Mária, a tisztaság, az engedelmesség és a szegénység példája. Ugyanakkor ő mindnyájunk anyja, így nagy bizalommal kérjük, hogy segítsen meg bennünket a megszentelt élet útján, az Úr Egyházával való közös utunkon.

Magyar Kurír

Kép: Fehér János