Juliusz Janusz érsek, apostoli nuncius homíliája a kispapok országos zarándoklatán

Püspök Urak,
Kedves Paptestvérek és Kispapok!

Õexcellenciája Mons. Beer Miklós váci püspök úr meghívásának köszönhetően gyűlünk össze ezen a Mária-kegyhelyen, hogy együtt folytassuk nagyböjti utunkat, kérve Isten Anyja, a Fájdalmas Anya közbenjárását. A nagyböjti út egyidejűleg húsvéti út is, mivel arra hív bennünket, hogy együtt járjuk az Úrral a Passió, a Kereszt és a Feltámadás felé vezető utat. Ennek az útnak a során egy átformálódási, átalakulási folyamatnak kell az életünkben megtörténnie azért, hogy felismerhessük Krisztus igazi arcát, a szenvedő és megdicsőült arcot, ahogy a tanítványai is megtapasztalták a Tábor hegyén. Minden hívő, mindenki, aki Krisztus követőjének tartja magát, arra kapott meghívást, hogy intenzív módon élje meg a húsvéti előkészület idejét, azonban ebben a nagyböjti időben az Úr biztosan vár ránk, papokra és papjelöltekre, hogy valóságosan egyesüljünk a szenvedésével, hogy valóban elmerüljünk az üdvösség misztériumában. Már hamvazószerdán felszólított bennünket az Egyház: „térjetek meg és higgyetek az Evangéliumban”. Ma is, az igeliturgiában Ozeás próféta figyelmeztet bennünket: „Jöjjetek, térjünk vissza az Úrhoz, mert ő szaggatott szét, de ő gyógyít is meg bennünket” (Oz 6, 1). Megtérésünk első feltétele az alázatosság lelke, az a felismerés, hogy bűnösök vagyunk, és folyamatosan szükségünk van a megbocsátás kegyelmére, szükségünk van az isteni irgalmasságra. A mai igeliturgia meghív bennünket arra is, hogy az 50. zsoltár szavairól elmélkedjünk: „Könyörülj rajtam, Istenem! Mivel irgalmas és jóságos vagy, töröld el gonoszságomat mérhetetlen irgalmaddal. Mosd le bűnömet teljesen, és vétkeimtől tisztíts meg engem” (Zsolt 50, 3-4). Ezt a valódi megtéréshez szükséges, alázatos hozzáállást maga Jézus erősíti meg az Evangéliumban. Az Úr a farizeusról és a vámosról szóló példabeszéddel (Lk 18, 9-14) arra tanít bennünket, hogy csak egy alázatos ember képes megigazultan hazatérni, csak az, aki úgy imádkozik, ahogy a vámos: „Istenem, légy irgalmas nekem bűnösnek” (Lk 18, 13).

Az alázat aktusát azáltal kell gyakorolnunk, hogy megízleljük a kiengesztelődés szentségét, megújítjuk a barátságunkat Jézus Krisztussal. De nem lehet szó pusztán egy eseti közeledésről az Úrhoz. A papi életben a kiengesztelődésnek az Istennel való folyamatos barátság állapotát kell megteremtenie. Az Istennel való baráti kapcsolatunkat különleges módon emeli ki a Szentatya, XVI. Benedek pápa a hivatások világnapjára írt üzenetében, amelyet ebben az évben április 25-én tartanak, Húsvét 4. vasárnapján. Sok szép gondolat között ezt mondja a Szentatya: „Minden, a papságra és a megszenteltségre szóló hivatás alapvető és felismerhető eleme a Krisztussal való barátság. Jézus folyamatos egységben volt az Atyával, és ez az, amely a tanítványokban felkeltette azt a vágyat, hogy ugyanazt tapasztalják meg, megtanulják tőle a közösségi létet és az Istennel való folyamatos párbeszédet. Ha a pap Isten Embere, Istené, aki segít megismerni és szeretni őt, nem képes nem ápolni egy mély kapcsolatot vele, nem megmaradni a szeretetében, helyet adva az Ige hallgatására” (Üzenet a hivatások XLVII. világnapjára, 2010).

Az Istennel való megélt és kipróbált barátság lehetővé teszi a papnak azt, hogy tisztán és kompromisszumok nélkül élje meg a barátságot más emberekkel. Ezt könnyíti meg mindenekelőtt a paptestvérekkel való kapcsolat, akik ugyanezeket az ideálokat követik. Itt, Magyarországon, ahol nincs túl sok pap és nagyon lefoglalja őket a lelkipásztori munka, mégis időt kell szakítaniuk arra, hogy találkozzanak oltártestvéreikkel, megosszák egymással a tapasztalataikat és aggodalmaikat, valamint kölcsönösen bátorítsák egymást. A paptestvérekkel való kapcsolat hiánya néha azzal a következménnyel járhat egy pap életében, hogy csak világiakkal keresse a kapcsolatot, nehézségeket vagy gyanút keltve. Egy olyan társadalomban élünk, amely főleg a szenzációs dolgokat keresi kíváncsian, és könnyen kommentálja a papok életét rosszindulattal vagy gyanúval. A papok közötti jó és igaz barátság segíthet bennünket abban, hogy természetesen és komplexusok nélkül éljük meg papi és cölebsz életünket. A Keresztutat szemlélve megtaláljuk a másokkal való kapcsolat reflexióját akkor, amikor arról az állomásról elmélkedünk, amikor Jézus Veronikával találkozik. A hagyomány úgy tudja, hogy azon az anyagon, amellyel megtörölte Veronika Jézus arcát, megmaradt a Szent Arc lenyomata úgy, mint egy fotó. Ez a jelenet arra ösztönözhet bennünket, hogy reflektáljunk az emberekkel, főleg a nőkkel való találkozásainkra. Egy pap, amikor emberekkel találkozik, a lelkükben, képzeletükben, életükben Isten emberének a képét hagyja, vagy csak egy jó társ képét, vagy valakiét, aki intelligenciájával és egyszerűen emberi képességeivel akar benyomást kelteni? Figyelnünk kell arra, hogy az emberekben Krisztus képét hagyjuk, megismertessük velük a valódi küldetésünket, vagyis hogy az „isteni misztériumok szétosztói” legyünk. Kétségtelenül, az emberi képességeink segítenek bennünket abban, hogy hogyan közeledjünk az emberekhez, hogy megmutassuk, hogy közel vagyunk hozzájuk a szenvedéseikben, hogy megértsük a problémáikat, de az a kép, amelyet elsősorban kapniuk kell egy papról, az Isten emberének a képe, Krisztus barátjának és így az emberek barátjának a képe.

Éppen a Szentatya, XVI. Benedek pápa a hivatások világnapjára írt üzenetében ezt a témát választotta: „A tanúságtétel hivatásokat ébreszt”. Többek között ezt tanítja a Szentatya: „Mindenki, aki Jézus követésére, a különleges megszentelődésre kapott meghívást, azon kell erőlködnie, hogy tanúságot tegyen arról, hogy önmagát teljesen Istennek ajándékozta. Ebből tör elő az a képesség, hogy önmagát adja azoknak, akiket a Gondviselés a lelkipásztori szolgálatban rábíz, teljes, folyamatos és hűséges odaadással, és azzal az örömmel, hogy sok testvér útitársa lesz azért, hogy megnyíljanak a Krisztussal való találkozásra, és az Õ Igéje fényt adjon útjukra. Minden hivatás története szinte mindig összefonódik egy pap tanúságtételével, aki örömmel éli meg, hogy Isten Országáért önmagát ajándékozza a testvéreknek” (uo.).

Jézus Krisztus azt akarta, hogy apostolai az Õ Igéjének, életének, halálának és feltámadásának a tanúi legyenek. Ezért szükséges, hogy minden pap jól ismerje a Bibliát, és a híveknek tanítani tudja az Egyház Magisztériumát. Senki sem lehet igazi tanúja Krisztusnak, ha nem ismeri őt és nem él a tanítása szerint. Ezért a Szentatya, XVI. Benedek pápa meghirdette a papság évét a nagyszerű pap, Vianney János Mária, az arsi plébános halálának 150. évfordulója alkalmából. A Szentatya a levelében az arsi szent plébános „dies natalis”-áról, mennyei születésnapjáról beszél, mert 1859-ben ez a nagyszerű pap megszületett az égnek, a földön hagyva a Jézus Szívébe szerelmes pap fényes példáját, aki mindig azt mondogatta: „a papság Jézus Szívének szeretete”. Éppen ma, mondja a Szentatya, amikor az Egyház egyes szolgáinak a hűtlenségétől szenved, a világ megbotránkozik és visszautasítja az Egyházat, figyelnünk kell a szent papok fényes példájára: „Az Egyházat ilyen helyzetekben nem az segíti leginkább, ha szolgáinak gyengeségét érzékenyen hangsúlyozza, hanem inkább az, ha örömtelien és megújulóan tudatosítja azon isteni ajándék nagyságát, amely a nagylelkű pásztorok, az Isten és a lelkek iránti szeretetben égő szerzetesek és a bölcs, türelmes lelki vezetők ragyogó alakjaiban testesül meg” (Levél a papság évének megnyitása, 2009. június 18.).

Tiszteletreméltó Isten Szolgája, II. János Pál pápa, papságának 50. évfordulója alkalmából publikált egy könyvet Ajándék és titok (Ajándék és misztérium) címmel. A nagy pápa számára a papság egy ajándék a kiválasztott személy számára, egyben egy nagy ajándék a közösség számára. Valóban senki sem méltó közülünk a papságra, de az Úr a leggyengébbeket és a legegyszerűbbeket is kiválasztja arra, hogy őt szolgálják, megadva számukra a szükséges kegyelmet arra, hogy elfogadják és megvalósítsák ezt az ajándékot. Mennyire hálásak lehetünk Istennek ezért a kiválasztásért, ezért az ajándékért. Tudjuk azt is, hogy milyen csodálattal beszélt erről az ajándékról az szent arsi plébános: „Óh, milyen nagy a pap!… Ha ezt felfogná, meghalna… Isten engedelmeskedi neki: kimond néhány szót, s az Úr ennek hallatán leszáll a mennyből, és elrejtőzik egy kis ostyában…” (uo.). A pap ajándék a közösség számára, mert ha nem lennének papok, akkor nem lenne Eucharisztia, hiányozna az élő Isten közülünk, hiányozna a mennyből alászállott élő kenyér, hiányozna sokaknak az Istennel való kiengesztelődés a bűnbánat szentségén keresztül. Mind ezeket az igazságokat tanította a szent arsi plébános a híveinek, és sikerült meggyőznie őket, mivel ő maga vezekelt értük, ő maga imádkozott éjjel-nappal az üdvösségükért, ő maga böjtölt, feláldozta önmagát és élt szinte minden éjjel és minden nappal a templomában, várva a lelkeket, akik Isten keresték.

Megkérdezzük magunktól, hogy lehetséges-e ma úgy viselkednünk, ahogy Vianney Szent János Mária. Kétségtelenül ma is jelen vannak közöttünk az elköteleződésnek és szentségnek a példái. Elég, ha Pietralcinai Pio Atyára emlékezünk, ha figyelemmel tanulmányozzuk Isten Szolgája II. János Pál pápa életének tanúságtételét. Nem hiányoznak a nagy papi példák Magyarországon sem, Boldog Apor Vilmos püspök, Brenner János szombathelyi vértanú pap, vagy a nemrég boldoggá avatott Boldog Meszlényi Zoltán. Ám emlékeztetünk arra, hogy szentségük alapvető ereje az imádság volt. Az imádság a papi élet lényegi eleme, de egyidejűleg néha a legnehezebben megszervezhető dolog. Elmerülünk a sokrétű lelkipásztori munkában, és elragadnak bennünket többek közt a szociális feladatok, így nagyon fegyelmezettnek kell lennünk, hogy ne szalasszuk el az Istennel való személyes találkozásnak ezeket a pillanatait, amelyek az imádságban valósulnak meg. Néha a világi hívekről kell példát vennünk, akik sok áldozatot hozva látogatják a templomot, hogy imádkozzanak, nagy lelkesedéssel látogatják a kegyhelyeket, ahogy ezt a Mária-kegyhelyet is, nagy, eredeti jámborsággal ajánlják fel imádságaikat miértünk.

Természetesen el kell mélyítenünk és mindig jobban kell szeretnünk a legkiválóbb imádságot, az Eucharisztiát. Erre vonatkozólag a már említett Ajándék és titok című könyvében ezt írja II. János Pál pápa: „A papság, gyökereitől kezdődően, Krisztus papsága. Õ az, aki Istennek, az Atyának felajánlja önmagát, testét és vérét áldozatul, és egész áldozatával igazzá teszi az Atya szemei előtt az egész emberiséget, valamint közvetett módon az egész teremtést. A pap, amikor minden nap ünnepli az Eucharisztiát, az ajándék szívébe száll, amely ebből a titokból létrejön. Ezért az Eucharisztia ünneplése nem lehet számára nem a nap legfontosabb pillanata, életének a központja” (olasz kiadás, 86. o.). Majd hozzáteszi: „Ötven évvel a papszentelésem után elmondhatom, hogy minden nap jobban megtalálom a Mysterium fidei-ben a saját papságom értelmét. Ott van az ajándék mértéke, amely létrejön, és ott van ott a válasz mértéke is, amelyet ez az ajándék kér” (uo., 90. o.). Az Eucharisztia folyamatos imádsággá válik, ha a mindennapi életben azután hordjuk a keresztünket és egyesülünk a Krisztus szenvedésével, abban a meggyőződésben, hogy ez a kereszt a feltámadáshoz vezet. Nagyon kiváltságosak vagyunk, hogy ennek a nagy Eucharisztikus Misztériumnak, az élet Szentségének a szolgái lehetünk. Ma azért gyűltünk itt össze, hogy folytassuk nagyböjti utunkat, hogy felkészüljünk az Úr Húsvétjának méltó megünneplésére, és forduljunk alázatos imádságunkkal Szűz Máriához, aki nagy alázattal követte Fia keresztútját. Õ tudott csendben szenvedni, volt bátorsága a kereszt alatt állni, amikor majdnem minden tanítványa elhagyta a Mestert. Ott volt az Egyház születésénél, és hathatós közbenjárásával megtartja a rosszal való harcban, főleg ezekben az időkben, amikor az Egyháznak sok próbatételen kell átesnie. Fájdalmas és hűséges Anyánkra bízzuk papságunkat és hivatásunkat. Amen.

Magyar Kurír