Juliusz Janusz érsek apostoli nuncius homíliája a Mátyás-templomban

Eminenciás Bíboros Úr,
Püspöktestvérek,
A hálaadó szentmise igen tisztelt Résztvevői,

Egy gondviselésszerű alkalomból gyűlünk össze ebben a gyönyörű, történelmi jelentőségű budai templomban a húsvéti időben, abban az időszakban, amelyben intenzíven éljük meg Krisztus szenvedésének és feltámadásának misztériumát. Ebben a Mennybe felvett Isten Anyja tiszteletére szentelt templomban nagy hálával énekeljük az ősi himnuszt: „Regina coeli laetare, alleluia... Resurrexit, sicut dixit, alleluia.” azaz „Mennynek Királyné asszonya, örülj szép Szűz, alleluja... Amint megmondotta vala, feltámadott, alleluja.” A húsvéti idő, főként Krisztus szenvedésének az emlékezete lehetővé teszi, hogy szembenézzünk a világ eseményeivel, amelyeket néha emberileg nehéz megmagyarázni, ahogy a lengyel nemzet mostani tragédiáját is. Ez a nemzet, amely a történelem viharaiban mindig hűséges maradt a keresztény hithez, az Egyházhoz és a római pápához, most a mélységes fájdalom pillanatait éli meg a megmagyarázhatatlan szmolenszki tragédia után, amelyben Lech Kaczyñski köztársasági elnök és felesége, az emigráció volt elnöke, Ryszard Kaczorowski, valamint a civil, egyházi és katonai közélet annyi képviselője vesztette életét. A nemzeti tragédiának ebben a pillanataiban a lengyel nép elsősorban a templomokban gyűlt össze, hogy felajánlja áldozatát Istennek, és a mérhetetlen fájdalom ellenére megvallja a feltámadás reményébe vetett hitét. Számos magyar is a hit fényében akart megemlékezni erről a tragédiáról, számos szertartást szerveztek az áldozatok emlékére a templomokban. Megragadom az alkalmat, hogy köszönetet mondjak Õeminenciája Erdő Péter bíboros úrnak, hogy egy ünnepélyes szertartást szervezett múlt szombaton a Szent István-bazilikában, és szívélyesen köszönöm a kedves magyaroknak és számos ország képviselőjének, hogy részt vettek a szmolenszki és katyñi áldozatok tiszteletére rendezett szertartáson.

A húsvét azonban, amikor a szenvedésre emlékezünk, a feltámadás reményének örömteli hangsúlyozásával végződik. Ugyanazzal a húsvéti lélekkel, de most örömteli hálaadással akarunk megemlékezni Joseph Ratzinger bíboros Szent Péter utódává történt öt évvel ezelőtti megválasztásáról, aki a XVI. Benedek nevet vette fel. A mai liturgia Péter alakját és küldetését idézi fel, ennél fogva meghív bennünket arra, hogy megemlékezzünk Péter utódának, a római pápának az alakjáról és küldetéséről. Amint tudjuk, Péter egyszerű galileai halász volt, aki entuziazmussal követte Jézust, de a próba idején, amikor elfogták Mesterét, Péter letagadta, hogy ismeri őt. Mégis, Krisztus feltámadását követően, Péter vezetővé és a feltámadás tanújává lesz. Hányszor hallottuk a ma is ismételt Evangéliumot, amely Jézus Péternek adott parancsára emlékeztet: „Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat” (Mt 16,18). Péterből, a gyenge emberből az új közösség alapja lesz, amely átadja Krisztus üzenetét a következő nemzedékeknek, és amely közösség ma mintegy kétmilliárd követőt számlál a világon.

Péter jól megértette azt, hogy az igazi kőszikla, az igazi alap nem ő, hanem Krisztus maga. Ezért a szentmise első olvasmányában, Szent Péter első levelében az apostolfejedelem arra hív bennünket: „Járuljatok hozzá, mint élő kőhöz, akit az emberek elvetettek ugyan, de Isten kiválasztott és megtisztelt. Ti is, mint élő kövek, épüljetek fel rajta lelki házzá, szent papsággá lelki áldozatok bemutatására, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által“ (1Pt 2,4). Ahhoz, hogy az Egyház élő kövei legyünk, az szükséges, hogy Szent Péterhez hasonlóan az igazság bátor tanúivá legyünk. A Krisztusról és a feltámadásról szóló igazság hirdetésében Szent Péternek sok üldözést, majd Mesteréhez, Jézushoz hasonlóan a kereszthalált kellett elszenvednie. Péter biztos volt abban, hogy átadhatja az igazságot, mert amit átadott, nem a saját intelligenciájából és tanultságából származott. Szolgálata során emlékezett arra, amit Jézus akkor mondott neki, amikor megkérdezte, hogy kinek tartja őt, ahogy a mai evangéliumban hallottuk: ,,«És ti kinek tartotok engem?» Simon Péter válaszolt: «Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.» Jézus azt felelte neki: «Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van.»“ (Mt 16,15-17). Az igazság, amelyről Péter prédikált, Istentől jött, ezért amikor egy nap a Főtanács kikérdezte őt, így válaszolt: „Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek“ (ApCsel 5,29).

Nagy biztonságot ad nekünk, hogy a jelenlegi Szentatya, XVI. Benedek pápa rendkívül intelligens és tanult személyiség, de az igazság problémájának a megalapozása nem változik. Ratzinger pápa, ahogy nevezik őt, ultima ratióként mindig az Istennek való engedelmességre hivatkozik, aki értünk „lumen Christi“, azaz „Krisztus világossága“ akar lenni. És ahogy Krisztus az isteni szeretet megtestesülése, XVI. Benedek folytonosan bemutatja az Egyház tanítását a szeretet fényében. Már az első enciklikája a Deus caritas est, azaz Az Isten szeretet címet kapta. „Mi hittünk a szeretetnek: a keresztény ember így fejezheti ki életének alapvető döntését... azáltal hogy Isten előbb szeretett minket, többé már nemcsak egy «parancsolat», hanem válasz a szeretetnek arra az ajándékára, amellyel Isten közeledik felénk.“ (DCE 1.). A pápa tudatában biztosan dominál az a jelenet, amikor Péter találkozott Jézussal a feltámadás után, és Jézus háromszor kérdezte tőle: „Simon, János fia, jobban szeretsz engem, mint ezek?“ (Jn 21,15-19). Az igenlő válaszok után Jézus erre az apostolra bízta az Egyházat. Korunk Pétereként XVI. Benedek pápa fáradhatatlanul beszél Isten szeretetéről, ennél fogva egy másik fontos, az Eucharisztiáról szóló dokumentuma a Sacramentum caritatis, azaz A szeretet szentsége címet viseli. Az Egyház életének, amely az Eucharisztiából táplálkozik, a szeretet tanúságtételének kell lennie. És amikor Benedek pápa az egész világhoz fordul, a hívőkhöz és a nem hívőkhöz, az érvei itt is az igazságon és a szereteten alapulnak. Jól ismert enciklikájában, a Caritas in veritate, azaz A szeretet az igazságban kezdetű dokumentumban a pápa figyelmezteti a gazdasági élet szereplőit: „Igazság nélkül, az igazság iránti bizalom és szeretet nélkül nem létezik társadalmi lelkiismeret és felelősség, s így a társadalmi cselekvés az egyéni érdekek és a hatalmi logika fogságába esik, ami együtt jár ennek bomlasztó hatásaival a társadalomban” (CIV 5.).

Kétségtelenül nem követeljük, hogy mindenki elfogadja a pápa tanítását, de meg kell kérdeznünk magunktól, hogy helyes-e, hogy a pápa folyamatosan támadások és hamis vádak alanya legyen. Õ hűséges marad ugyanahhoz az elvhez, amellyel Péter érvelt: „Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek.“ Szent Péternek ezt a hozzáállását kommentálva XVI. Benedek pápa a Pápai Biblikus Bizottság tagjainak tartott homíliájában megerősítette: „Ellenkezőleg, a modern időkben az ember felszabadítását foglalták elméletbe, az Istennek való engedelmesség alól is. De ez az autonómia – folytatta a pápa – egy ontológiai hazugság, mert az ember nem önmagától és önmagáért létezik; egy politikai és gyakorlati hazugság, mert az együttműködés és az igazságok megosztása szükséges, de ha Isten nem létezik, ha Isten nem egy, az ember által elérhető valóság, legfőbb szintként csak a többségi egyetértés marad meg, és ez az egyetértés – jól tudjuk a múlt század történetéből – a rosszban való egyetértés is lehet. A diktatúrák mindig az Istennek való engedelmesség ellen voltak. A náci diktatúra, ahogy a marxista diktatúra is, nem képesek elfogadni egy, az ideológiai hatalom felett álló Istent. Ma, Istennek hála, nem élünk diktatúrában, de léteznek a puha diktatúra formái. A konformizmus, amely által kötelezővé válik úgy gondolkodni, ahogy mindenki gondolkodik, és az Egyház elleni puha vagy még finomabb agresszió, megmutatják, hogy ez a konformizmus tényleg lehet egy valódi diktatúra” (2010. április 16.). A modern ember mindenhatónak hiszi magát és képesnek arra, hogy minden dolgot megoldjon. Mégis egy egyszerű természeti jelenség, amilyen az a földrengés volt, amely elérte Haitit vagy Chilét a világ egy másik részén, vagy egy vulkánnak a kitörése, amely megbénította Európát, nyilvánvalóvá teszi, hogy egy magasabb erő mozgatja a világot.

A tény, hogy az Egyházban vannak bűnök és bűnösök, nem azt jelenti, hogy a pápa nem prédikálhat tovább az Istenről szóló igazságról, az emberi élet szakralitásáról, az igazságosságról, a békéről és a világ üdvösségéről. Jézus maga azt mondta, hogy nem azért jött a világra, hogy az igazakat hívja, hanem a bűnösöket (vö. Mt 9,13), és a megtérés, valamint az emberhez, az Isten fiaihoz méltó élethez való visszatérés reményét adja nekik. Ebben az összefüggésben csodálnunk kell a pápa bátorságát, hogy teljesen őszintén beszél az Egyházban való rosszról és minden eszközt igénybe vesz azért, hogy felfedezze és kijavítsa azokat a botrányokat, amelyeket felfedeznek. Éppen azért, mert az Egyház megtisztulást és a bűnös viselkedés eseteinek tisztázását akarja a kiskorúakkal való kapcsolatban, és vannak, akik ezen a területen minden bűnt az Egyházra akarnak terhelni. Nem beszélnek a valóságnak megfelelően arról, hogy a kiskorúakkal való visszaélések a társadalom legkülönfélébb csoportjaiban fordulnak elő. Az Egyház nem keresi a kifogásokat, tisztázni akar minden esetet és meg akar tisztulni. Tudatában vagyunk annak, hogy ezen a kényes területen minden egyes visszaélés túlságosan sok. De nyilvánvalóan kimutathatjuk, hogy ma az Egyház szinte az egyetlen szervezet, amely annyira sürgetően és szisztematikusan azért dolgozik, hogy minden esetet felderítsen, megbüntesse a bűnösöket és segítse a visszaélések áldozatait. Erről tett tanúságot a pápa az Ír Egyházhoz írt levelében, és sok jelenlegi megnyilatkozásában. Számunkra ez egy lehetőség a reflexióra és megtisztulásra. A már említett, a Pápai Biblikus Bizottság tagjainak tartott homíliájában a Szentatya erre a helyzetre is utalt, amikor azt mondta: „Meg kell mondanom, hogy mi keresztények, az elmúlt időszakban is, gyakran kikerültük a bűnbánat kifejezést, amely nekünk túl keménynek tűnt. Most, a világ támadásai alatt, amikor a mi bűneinkről beszélnek, azt látjuk, hogy bűnbánatot gyakorolni kegyelem, és azt látjuk, hogy szükséges bűnbánatot gyakorolni, vagyis elismerni azt, hogy hibáztunk az életünkben... A bűnbánat fájdalma, azaz a megtisztulásé és az átalakulásé, ez a fájdalom kegyelem, mert megújulás, az Isteni Irgalmasság műve.”

A pápának ez a hozzáállása, hogy Istennek engedelmeskedjen, pontifikátusának a programjához tartozik. 2005. április 24-én, pápaságának kezdetén, XVI. Benedek pápa kijelentette, hogy annyira nagy felelősséggel járó szolgálatának teljesítése során döntő és lényeges az, hogy – ahogy mondta – „az egész Egyházzal együtt arra figyeljek, mi Isten szava és akarata, és hagyjam, hogy Õ vezessen, és így Õ maga vezesse az Egyházat a történelemnek ebben az órájában.” Ugyanakkor, öt évvel ezelőtt a pápa tudta azt, hogy Mesteréhez, Jézushoz hasonlóan ő is az „ellentmondás jele” (Lk 2,34) lesz. Ugyanazon a beiktatási szertartáson 2005-ben, XVI. Benedek pápa azt kérte a hívőktől: „Imádkozzatok értem, hogy ne meneküljek félelemből a farkasok elől!” A pápa nem menekül el a felelőssége elől, de biztosan szüksége van a szolidaritásunkra. A pápa iránt érzett nagyrabecsülésünket kimutathatjuk, ha visszautasítjuk az igazságtalan vádakat, de mindenekelőtt, ha Istenhez emeljük imáinkat. Mi, ahogy első keresztények imádkoztak Péter apostolért és a születő és üldözött Egyházért, ma érte imádkozunk, hogy érezze, Krisztus pártfogolja és támogatja, egységben az egész keresztény közösséggel. Imáinkat az Úr Anyjának kezeibe ajánljuk, aki vele szenvedett a kereszt alatt, aki mint az Apostolok Királynője és az Egyház Anyja, közel áll XVI. Benedek pápa keresztjéhez. Erre az Anyára, aki Magna Domina Hungarorum, Magyarok Nagyasszonya is, bízzuk szeretett Szentatyánkat és az Egyházat.

Ámen