Juliusz Janusz nuncius beszéde Békéscsabán, 2010. december 5-én

A dicséret és a hálaadás érzésével gyűlünk össze ezen a kivételes napon, amikor a békéscsabai száz éves Páduai Szent Antal plébániatemplom társszékesegyház rangra emelését ünnepeljük, emeljük fel értelmünket és szívünket Istenhez, a mindenható Atyához, Fia, Jézus Krisztus, a mi Megváltónk által, és a Szentlélekben, Urunkban és Életadónkban. Különfélék az adományaink, és különféle az a szolgálat is, amelyet az Egyházban betöltünk; nagy örömmel tölt el, hogy ennyi ember gyűlt itt össze, és biztos vagyok abban, hogy a társszékesegyházi rang megadása gyönyörű ajándék a plébániának, valamint kitüntetés Békéscsabának és az egész Szeged-Csanádi Egyházmegyének. Szívből gratulálok Mons. Dr. Kiss-Rigó László püspök úrnak, aki fáradhatatlanul azon munkálkodott, hogy ez az álom valóra váljék. Tisztelettel és szeretettel köszöntök minden papot és szerzetest, valamint tisztelettel köszöntöm az Egyházmegye minden hívét. Szívből köszönöm a testvéregyházak képviselőinek és a civil hivatalviselőknek, hogy eljöttek erre a különleges alkalomra.

Kedves Testvéreim, az a kérésem, hogy ez az új székesegyház olyan szentély legyen, ahol a mindenható Istent a maga nagyságában dicsőítik, amely az egyházi élet egyik központja, ahol öntudatosan hirdetik a katolikus hit szépségét és gazdagságát; legyen olyan hely, ahol a hívek lelkileg töltekezhetnek, betölthetik küldetésüket az Evangélium örömteli tanúiként. Remélem, hogy bárki, aki belép a templom kapuin, erőt meríthet Magyarország gazdag katolikus örökségéből, új erőt kap ahhoz, hogy hirdesse Krisztus Királyságát, és új erőt kap ahhoz is, hogy az Ő Egyházát gyarapítsa szentségben, egységben és békében.

Ma, Advent második vasárnapján, az olvasmányban Izajás Isten lelkéről és hét ajándékáról beszél, a bölcsesség, értelem, tanács, erősség, tudás és az Úr félelmének lelkéről, amelyek az megígért Messiásban lesznek jelenvalóvá. Isten, aki meghívta Ábrahámot, azzal akarja beteljesíteni az ígéretét, hogy elküld egy királyt, aki bölcsességben és igazságban uralkodik, és az Úr igaz lelke nyugszik rajta. Az olvasmány a messianisztikus királyságot úgy mutatja be mint a paradicsomi tökéletes harmóniához való visszatérést, amikor „majd együtt lakik a farkas a báránnyal, és a párduc együtt lakik a gödölyével” (Iz 11 6). Azt üzeni nekünk, hogy ha engedjük Isten lelkét bennünk működni, akkor képesek leszünk békében és harmóniában élni azokkal, akik fenyegetik és zavarják az életünket. Senki sem szeretheti őszintén a felebarátját, nem tiszteli őszintén a jogait, ha nem szereti Istent. Ezért kell igyekeznünk, hogy Istennek az őt megillető helyet biztosítsuk a mindennapi életünkben, és kövessük azt az utat, amelyen járva a legfontosabb az igazság és a béke a földön.

A szentlecke egy nagyon ideillő kijelentés az Úr eljöveteléről: Isten beteljesíti a zsidóknak tett ígéreteit, és kiárasztja kegyelmét a pogányokra. Szent Pál arra figyelmezteti a római zsidó-keresztényeket és a pogány-keresztényeket, hogy „éljetek harmóniában Jézus Krisztus lelke szerint” (Róm 15, 5) kevesebb botránkozással, nagyobb egyetértésben és jóakaratban. Ennél fogva arra bátorítja a rómaiakat, hogy fogadják el egymást úgy, ahogy Jézus fogadja el őket.

Az evangélium üzente nem nyugtat meg bennünket. Egyenesen az ember szívébe hatol. Keresztelő János azt hirdette, hogy a bűn mindenütt jelen van. Vádolta Heródest erkölcstelen élete miatt (Mt 14, 4), az írástudókat és farizeusokat pedig ”viperák fajzatá”-nak nevezte (3, 7), mindenkit becsületességre szólított fel. Az ő üzenete az volt, hogy „térjetek meg, elközelgett a mennyek országa” (3, 2). Az eredeti görög szöveg a metanoia kifejezést használja, amely annyit jelent, hogy a megtérő „cserélje ki” az eszét és szívét, vagyis vegyen egy száznyolcvan fokos fordulatot. A bűnbánat magával hozza a megtérést – egy új irány vételét –, amely szív „cseréjét” és új elkötelezettséget jelent. A bűnbánat egy mindennapos tapasztalat, amely révén megújul a keresztségünk. A bűnbánatnak a mi számunkra nem egy egyszeri alkalomnak, hanem mindennapos cselekedetnek kell lennie, mert állandó feladatunk, hogy felkészüljünk az Úrral való találkozásra.

Az Egyház fáradhatatlanul hirdeti ezeket az igazságokat, amelyeket a Biblia nyilatkoztatott ki, és amelyben jelen vannak a kétezer éves keresztény hagyományban. Úgy tűnik néha, hogy az Egyház, a pápa, a püspökök és a papok hangja olyan, mint Keresztelő Jánosé: „a pusztában kiáltónak a szava: készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit” (3, 3). A pusztában vagyunk, az ötven év kommunista ideológia, valamint a liberális konzumizmus ideológiája által kreált ürességben, amely húsz évvel a rendszerváltás után kiüresíti a magyar társadalmat. Csak néhány példát említek. 1980-ban még 80 ezer pár kötött házasságot, most csak a fele, vagyis 40 ezer pár, és ezeknek a fele egy éven belül elválik. Az emberek félnek attól, hogy döntsenek arról, hogy egy életre elköteleződjenek valaki mellett. Ebben a bizonytalan időszakban félnek attól, hogy gyermeket vállaljanak, így idén a népesség 10 millió fő alá csökkent. Ugyanez tükröződik vissza a papi és szerzetesi hivatások számában is, mivel a fiataloknak nincs bátorságuk ahhoz, hogy egész életüket Istennek ajánlják. A pillanatnak élnek, társas együttlétekben keresik a boldogságot, állandóság és felelősség nélkül. De a mai evangélium figyelmeztet bennünket: „kivágnak és tűzre vetnek minden fát, amely jó gyümölcsöt nem terem” (3, 10). Lehetőséget kapunk arra, hogy kilépjünk a félelemből és a bizonytalanságból, ha jobban bízunk Istenben, a család értékében, és az által az Egyház által javasolt értékekben, amely Keresztelő János szavaival így fordul hozzánk: „készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit” (3, 3). Erre emlékeztet bennünket XVI. Benedek pápa abban a beszédében, amelyet most csütörtökön, december 2-án intézett Magyarország szentszéki nagykövetéhez a Vatikánban: „A házasság és a család a polgári társadalom, az országok és népek fejlődésének döntő alapját képezik. A házasság egy férfi és egy nő közötti kapcsolat alapvető rendjének formája, valamint az állami közösségnek az alapsejtje, amelyet a biblikus hittől kezdődően formál. Ily módon a házasság adta meg Európának a maga sajátos képét és humanizmusát pontosan azért is, mert folytonosan el kellett sajátítania és követnie kellett a hűség és lemondás általa kijelölt sajátságát. Európa nem lenne többé Európa, ha társadalmi építményének ez az alapsejtje eltűnne, vagy lényegileg átalakulna.”

Az első dolog ahhoz, hogy helyrehozzuk az életünket, annak elismerése, hogy bűnösek vagyunk, hogy téves úton járunk. Ezért kövessük a jeruzsálemiek példáját, akik Jánoshoz mentek, hogy bűnbánatot tartsanak, és részesüljenek a keresztségében. Ezért a társszékesegyház rangjára emelt templomnak nemcsak örülnie amiatt, hogy mennyire ünnepélyes és fontos hely, hanem mindenekelőtt az Istennel való találkozás helyévé kell lennie a szentgyónás és az Eucharisztia szentségein keresztül. Akkor is, ha nincs elég papunk, nem hiányozhat a társszékesegyház pasztorális programjából minden nap egy meghatározott idő arra, amikor az embereknek lehetőségük legyen az Istennel való kiengesztelődésre, hogy utána embertársaikkal is kiengesztelődhessenek. Nem igaz, hogy az emberek már nem akarnak gyónni; nagyon gyakran azért nem gyónnak, mert nincs lehetőségük rá.

Ez a szép székesegyház Páduai Szent Antal oltalma alatt áll. Ő olyan ember volt, aki járta a világot, hogy hirdesse a megtérést és Isten jóságát. Olyannyira, hogy a pápa megkérte, prédikáljon Rómában a zarándokoknak. A legenda szerint rábeszélt egy szamarat, hogy térdeljen le a Legszentebb Oltáriszentség előtt azért, hogy meggyőzzön egy eretneket az Úr jelenlétéről az Oltáriszentségben. Talán nem hiteles a történet, de arra emlékeztet bennünket, hogy az ember nem tagadhatja meg Isten jelenlétét és tekintélyét. Sőt, minden nap észleljük, hogy az állatok életciklusukban követik a természeti törvényeket, ezzel szemben az ember fellázad és még olyan törvényeket is akar, amelyek a természetellenes életet engedik meg. Szent Antalt általában úgy tisztelik, mint olyan szentet, aki segít megtalálni azokat a dolgokat, amelyeket elveszítettünk. Én személyesen hiszem ezt, és sokszor segített nekem nehéz helyzetekben. De legfőképpen abban segíthet bennünket, hogy visszataláljunk magunkhoz az életben, megtaláljuk a helyes utat személyes megatartásunkban, a családban, a munkahelyünkön, a politikában, az Egyház plébániai életében való részesedésünkben. Kérjük tehát a közbenjárását, hogy meg tudjuk újítani ennek a keresztény közösségnek az életét is. Kérjük, hogy segítse a papokat, hogy megtalálják a helyes utat, ha elveszítették azt. Kérjük, hogy álljon a Szentatya mellett a világ igazságtalan támadásai közepette, amely nem akarja hallani az igazságot. Bízzuk a szándékainkat az Úr Anyjára, minden hívő Anyjára. Ő volt az első, aki előkészítette a világot Krisztus eljövetelére, ölében hordozva őt. Ölében hordoz bennünket is, fiait, az Egyháznak, Krisztus testének a fiait. Magyarország mutatja, hogy változni akar, hogy a keresztény gyökereket akarja követni, hogy meg akarja menteni a család természetes intézményét. Az Advent a várakozás ideje, de a nagy remény ideje is, mert Karácsony előtt vagyunk, az előtt az ünnep előtt, amelyen Isten jelenvalóvá lesz köztünk, és ki akarja terjeszteni szeretetét az emberiségre. Sándor pápa sokszor idézett szavaira emlékezhetünk: „Mi hasznom van abból, ha Jézus újjászületik jászlak ezreiben az egész világon, de nem születik újjá az én szívemben?” Ne maradjunk passzívak azzal a szép távlattal és azzal a bátorítással szemben, amelyet ez az adventi időszak és ez az ünnepség ad nekünk, amelyen örömmel és reménnyel veszünk részt. A mai liturgiában kérjük Istent: Jöjj el, Uram, igazság és béke királya! Készítsük az Úr útját, tegyük egyenessé ösvényeit! Amen.

Magyar Kurír