A káplán sorsa, hogy ma itt, holnap ott

A papszentelések és papi jubileumok idején az egyház közössége úgy érezheti magát, mint az a bizonyos házigazda Jézus egyik példázatában, aki kincseiből újat és régit hoz elő. Az évi negyven–ötven papszentelés mellett nem találtam arról statisztikát, hogy melyik évben hányan ünneplik arany-, gyémánt-, vas- vagy éppen rubinmiséjüket, mégis az az érzésem, mintha idén számosabban lennének azok, akik hat– hat és fél évtizede munkálkodnak az Úr szőlőjében. Egyikük az 1947-ben pappá szentelt Újfalussy Gusztáv Ottó ciszterci szerzetes, aki a rend székesfehérvári templomában adott hálát több mint két emberöltőnyi istenszolgálatért június 25-én.

Ottó atya 1924 őszén látta meg a napvilágot Bécsben. Tízévesen került a ciszterci rend budai Szent Imre Gimnáziumba, ahol a kimagasló tanáregyéniségek úgy magukkal ragadták a nyiladozó értelmű diákot, hogy mint mondja, „nem lehetett nem cisztercivé válni”. Tanára volt Endrédy Vendel későbbi zirci apát, aki annyira megszerettette vele a matematikát, hogy később – bár erről képesítést már nem kaphatott – matematika (magán)tanárként is megállta a helyét. Oktatta Gimesi Nándor, aki még a Rákosi-időben is a nyilvános rendes tanár lehetett a budapesti tudományegyetemen, ahol 1944-től 1952-ig a növényélettani tanszék, haláláig pedig a Füvészkert vezetője volt. Szívesen emlékszik vissza Rajeczky Benjaminra is, aki Kodály Zoltánnak volt a legszorosabb munkatársa, és osztályfőnökére, Schilling Rogerre. Ők gyakorolták a legnagyobb hatást a fiatal Újfalussyra, így az érettségit követően felvételét kérte Szent Bernát rendjébe. Az övék volt a legnépesebb évfolyam, tizenheten voltak. Novíciusmesterük Naszályi Emil volt, aki 1945-ben megalapította a Regina Mundi monostort, és a ciszterci rend női közösségét haláláig vezette.

Ottó atya teológus korában Zemplén György későbbi esztergomi segédpüspök mellett kisegítő szertartó volt, talán ez az oka, hogy még ma is a liturgika áll hozzá a legközelebb. Bár történelmi okokból ez irányú mélyebb tanulmányokat nem folytathatott, szolgálatában mindig törekedett a liturgia szép ünneplésére, és erre nevelte számos ministránsát is. 1946-ban tett örök fogadalmat, pappá pedig egy évvel később Zircen szentelték.

Első állomáshelyén, Előszálláson a XVII. században telepedtek meg a ciszterciek. A két világháború közti időszakban Hagyó-Kovács Gyula rendi számvelő mintaszerű gazdálkodást alakított itt ki, s a település országos hírnévre tett szert. A cselédek és az alkalmazottak közül külön támogatást kaptak, akik a szüleiket eltartották, a gyerekek tanulását pedig ösztöndíjakkal segítették. Vagyis a kommunisták által hangoztatott vádak – mármint hogy a papok népnyúzók – élő cáfolata volt a ciszterci nagybirtok, így hamarosan sajtóhadjárat indult többek között Hagyó-Kovács és a fiatal káplán ellen is. „A fekete reakció izeg-mozog” – írta róluk a korabeli Szabad Nép. A gazdasági zseni ökonómus, akinek korábban miniszteri tárcát is ajánlottak, de visszautasította, a Grősz-perben „népellenes magatartás” vádjával 1951-ben 13 évet kapott.

A szerzetesrendeket a kommunista hatalom egyetlen tollvonással feloszlatta 1950-ben, s azt is meghatározta, hogy egy-egy egyházmegyében hány pap működhet. Mivel a ma 88 éves szerzetes már az egyházmegye területén működött, Shvoy Lajos székesfehérvári püspök felvette egyházmegyei keretbe, s Bodajkra adott neki kápláni kinevezést, ahol az a Vajk Gyula volt a plébános, akinek Ottó atya valaha főministránsa volt. Intenzíven foglalkozott a fiatalokkal, biciklitúrára vitte őket Csatkára. „Az állam megtudta, persze, hogy elhelyeztek. Akkor két hónapra Csepelre kerültem, onnan Mórra. De Mórról is menni kellett, mert az Úrnapi körmeneten nyolcvan ministráns és száz virágszóró lány volt – sorolja „bűneit”, s közben hálával emlékszik meg plébánosairól, akik megbíztak benne, soha nem kötötték meg a kezét, mindig engedték dolgozni.
Ottó atya egyik profán jelmondata volt, hogy nem az a legény, aki adja, hanem aki állja. S mindig ehhez tartotta magát. „Voltak összezörrenéseim az állammal is, mindig a határokat súroltam. De ki súrolja a határokat, ha nem a káplán? Annak az a sorsa, hogy ma itt van, holnap ott. Ha ő nem vállalkozik, akkor ki vállalkozzék arra, hogy kiálljon és megpróbáljon gerincet mutatni?” – mondja, majd hozzáteszi a paptársak korabeli figyelmeztetését, ha már úgy érezték, túl messzire ment: „Te vigyázz, ha ezt az állam megtudja, még kineveznek plébánossá!”

Erre azonban sokáig nem kerülhetett sor. Mór után ugyanis további kápláni helyek következtek: Pilisvörösvár, egy akkor még érintetlen sváb falu, ahol nagy szükség volt Ottó atya nyelvtudására, majd Érdliget, ahol 1954–58 között dolgozott. Ezt követően plébániai adminisztrátor Besnyőn és Etyeken, egy szintén sváb településen, ahol – annak ellenére, hogy a falu 90 százalékát kitelepítették – többet gyóntatott németül, mint magyarul. Az első plébánosi kinevezést 1971-ben Biára kapta, ahonnan a rendszerváltást megelőzően, 1988-ban került Perbálra. „Az egy nagyon komoly hely, ott egyetemista szinten lehetett dolgozni az ifjúsággal, templomi hittannal, nagyon jó segítőtársaim voltak. Ott is erős német kapcsolatok voltak, melyek révén sikerült elindítani a templom renoválását, amibe nagyon sok pénzt fektettek be a távolra szakadt perbáliak.”

A szerzetes közösségek újraindulásakor Kerekes Károly apát Borzavára tette plébánosnak. „Elfoglaltság szintjén ez nyugdíjas éveknek számított, de az volt a jó, hogy Zirc közel lévén akkor mentem be a közösségbe, amikor csak akartam. Az akkori plébánossal olyan jól megértettük magunkat, hogy a zirci munkába is befogott. A Veszprémi Főegyházmegye éppen akkor készítette a statútumait, amit a II. Vatikáni Zsinat után kellett megalkotni, abba is bevontak a liturgikus érdeklődésem alapján” – emlékezik vissza a kilencvenes évek feladataira.

1996-tól tizenhárom éven át volt a székesfehérvári Nagyboldogasszony-templom plébánosa, ahol kisegítő lelkészként ma is tevékenykedik, és a rend fenntartásában működő Szent István Gimnáziumban ma is hittant oktat. Hogy bírja 88 évesen is türelemmel? „Nem mondom, hogy könnyű, de volt nekem is egy idős tanárom, Palotai Ireneusz, ő is nyolcvan fölött volt, amikor kémiát tanított a Szent Imrében. Sokszor azt gondolom, hogy most visszakapom azt, amit mi ővele csináltunk. A gyerek addig egészséges, amíg gond van vele. Ha nincs, akkor már baj van” – feleli az energikus, mindig tevékeny, másokat segítő vasmisés.

Amikor gondolni sem lehetett arra, hogy a látókörében lévő családokat, nélkülözőket pénzzel segítse, hiszen magának sem volt, gyerekeket korrepetált matematikából, latinból, németből, amivel nagy anyagi terhet vett le a szülőkről: „Isten nevében vatikáni valuta alapján csináltam ezeket a különórákat, és így kapcsolatom volt a családokhoz” – eleveníti fel cinkos kacsintással a benne akkor is munkálkodó, missziót szolgáló dacot a diktatórikus bolsevista hatalommal szemben. „Nem hagytátok, hogy ciszterci tanár legyek? Azért is megmutatom, hogy tudok tanítani” – ez az érzés munkált benne évtizedeken át.

Hatvanöt év szolgálattal a háta mögött hálás egész papi életéért. „Nincs egy év, de még egy hét sem, amit szeretnék kitörölni az emlékezetemből. Mindenért hálás vagyok, pedig voltak nehéz, keserves időszakok. A Jóisten átsegített rajta, és itt vagyok, a Jóisten kegyelméből viszonylag munkaképesen.” A soha nem panaszkodó, kesergő Ottó atya még a korosodó test gyöngeségeiről is hálatelten szól: „annyi szeretetet, ápolást, gondozást, amivel körülvesznek, egészségesen nem tapasztaltam volna meg, mert azt mondták volna, úgyis bírja”.

A jubielumi szentmisére megtelt a ciszterciek székesfehérvári tágas, barokk temploma Ottó atya állomáshelyeiról érkező hálás hívekkel. Brückner Ákos Előd plébános jubiláns rendtársát és plébános elődjét így jellemezte: „A Jósiten nagyon markáns karaktert adott neki. Magát művelő ember, mindig könyvek között találom. A beszédei nagyon tömörek, rövidek, sziporkázóak. Közel kilencven éves, és ma is azonnal és mindig rá lehet venni arra, ami jó, bármikor szívesen segít.” A köszöntőkhöz csatlakozott Dékány Sixtus zirci főapát mellett a Székesfehérvári Egyházmegye jelenlegi és nyugalmazott főpásztora, Takács Nándor is. Spányi Antal püspök így méltatta az ünnepeltet: „Ottó atya mindig készséges, mindig vidám, soha nem kesereg. Ez a Jóistennek egészen szép ajándéka egy ember számára. Mindig képes meglátni, hogy mi az ő dolga, arra figyel, és azt akarja a lehető legjobban megtenni. Imádságos embernek ismerem, aki az imádságban tud Istenre figyelni, meghallja az Isten szavát, fölismeri az idők jeleit, ezért mindig nagyon korszerű pap.”

Szerdahelyi Csongor/Magyar Kurír