Karácsony a magyar sajtóban (2002)

A december 24-én megjelent napilapok többségükben az ünnep jelentőségéhez méltóan emlékeztek meg a Megváltó, Jézus Krisztus születéséről. A Magyar Nemzetben (7.o.) Kristóf Attila Én nem tudom… (meddig tart bölcsességünk…) címmel azt fejtegeti, hogy a Mózes kőtábláira vésett Isten-és emberszeretet „a Megváltó eljöttével a legnagyobb parancsolattá lett. Azt mondhatjuk tehát: a bölcsesség kezdete, az Úr félelme, a szeretet. Nehéz bölcsesség ez, ne is agyunkban, hanem lelkünkben keressük. A bölcsek azért követték a csillag útját, a pásztorok ezért borultak térdre a jászol előtt. Ez a bölcsesség, amellyel az Istennel való találkozás után, az Úr fényességétől sugárzó arccal Mózes állt népe elé, s amellyel Jézus, halála előtt, Atyjához imádkozott. Ez a bölcsesség, a szeretet bölcsessége hozta létre Európát és a modern civilizációt. Hogy hívőként, keresztényként mindig élünk-e ezzel a bölcsességgel, én nem tudom…”

Szintén a Magyar Nemzetben (Szereptanulmányok… 23.o.) Raksányi Gellért, a nemzet színésze nyilatkozik, aki elmondta: bár a negyvenes évektől a nácizmus és a szocializmus rémséges tettei miatt sok szomorú karácsonyt ért meg, eredeti Krisztus-szeretetétől semmi sem tudta eltántorítani, „Mindezek ellenére a karácsony mindig megmaradt a lelkemben tiszta fényű ünnepnek. Így hát egyfajta kettősségben élem meg a szentestét, a lelkem mélyén Krisztus születését ünnepelem, ami viszont tapasztalataim során hozzátapadt, mind-mind keserves élmény. Adja Isten, a mostani olyan legyen, hogy némely egyházi elöljárónkban is tudatosuljon végre, az ’ora et labora’-ból nem szabad kihagyni a laborát, ne érjék be puszta imádkozással. Ezt felekezetre való különbségtétel nélkül mondom. Mindig meghatódom az ökumenikus istentiszteleteken, mert az egy jó közösségi élményre, szövetkezésre emlékeztet engem, amire szétszaggattatásunk idején óriási szükségünk lenne. Számomra a legszebb karácsonyi ajándék az lenne, ha az egyház oda tudna hatni arra, amiről a nóta szól: ’forrassz eggyé békességben minden népet, s nemzetet’.” Raksányi úgy érzi, hogy az egyházaknak karácsony táján, Krisztus védelmében kötelességük kiverni a kufárokat, hogy „semmi néven nevezendő formában ne fordulhasson elő az, amit erkölcsi rombolásban országszerte szünet nélkül látunk. És ne tűrjék el a képernyőre zúduló rémséget és ürességet sem, ami mindenestül ízléstelen, embertelen, lelkiekben erkölcstelen.” Az egyházaknak kötelességük volna oly módon őrködni a nemzet fölött, és oly módon nevelni a lelkeket, hogy azok közeledjenek egymáshoz, pártoktól függetlenül.

A Népszabadságban (21.o.) Nagy N. Péter A titkosított mosoly címmel arról ír, hogy ha „most az ünnep előtti természetesen gyötrelmes napok után is marad valami szorongató érzés, ha a szeretetlenség veszélye erősebbnek tetszik, mint általában, akkor nem biztos, hogy magunkban kell hibát keresni. Maga a pápa erősíthet meg minden kételyt. Az idős és beteg II. János Pál, aki néhány napja Jeremiás prófétát idézve a legfájdalmasabb hittel fordult Istenéhez, aki, úgy látja, a háború és az éhínség földi világától elfordulva bezárkózott saját birodalmába, magára hagyta a reményt és békességet nélkülöző embereket. A hitvallásban csak nagyon figyelmes olvasással válik el egymástól a bibliai jeremiáda és a főpap mai fájdalma, de ahol II. János Pál egzisztenciális magányosságról szól, ahol a szeretetet nélkülöző világot arra kéri, hogy Istenhez fordulva törje meg a gondviselő hallgatását, ott nem lehet kétségünk afelől, hogy kortársunk üzenetét halljuk. Ha karácsony előtt a világtól csalódottan elforduló Istenről szól a keresztény közösség első embere, az elég annak kimondására, hogy az ünnep problémaként is létezhet, méghozzá a bevásárlási nehézségeken is túlmutató dimenziókban.” A cikkíró felhívja a figyelmet, hogy Magyarországon másfél millió ember él egyedül, és többségük nem idős, hanem öreg, ami szerinte jelentős különbség. Nagy N. úgy véli, ők lehetnek a karácsony gyengéi. „Ezek az emberek ugyanis nem csak testükkel vesztették el az egykor kölcsönös segítségen alapuló kapcsolatot, hanem ami ennél is súlyosabb baj, a világgal is.”

Ugyanitt (3.o.) Tanács István Az Isten csöndje címmel szintén figyelemre méltónak tartja a szentatya fent idézett szavait a Teremtő csöndjéről. A szerző kiemeli: „Egy megfáradt öregember, a XX. század utolsó harmadának egyik legeredetibb és legnagyobb hatású személyisége mondja ezeket a keserű szavakat. A pápa csalódottságát az okozza, hogy bár részese lehetett a kommunizmus legyőzésének, élen járhatott annak az ideológiává vált, államhatalomra jutott illúziónak a felszámolásában, hogy a Paradicsom a Földön is megteremthető, a kapitalizmus mindent elborító világi hatalmával szembeni harcban nem sikerült áttörést elérnie.” A cikkíró szükségszerűnek nevezi, hogy a mai világban karácsony ünnepe, a szeretet és a szolidaritás is piacosodik. „A jótékonyságot mindinkább a költségleírás, a szeretetet az adókedvezmény lehetősége működteti, közcélokra felhasználható pénz válik filantróp magánajándékká… Jobb adni, mint rászorulni. Ennyi maradt, ennyi van most a világ megváltoztatásának számos utópiájából, amelyek közül a Megváltó születésével kezdődő történet máig tartó, bár most inkább külsőségekben érvényesülő hatást gyakorol az emberiség történelmére. Belülről úgy látszik, most nem lehet a viszonyokat gyökeresen megváltoztatni. Az Úr pedig bezárkózott a mennyekbe, hiába szólongatja őt a földi helytartója.”

A Népszavában (Szép Szó rovat 6.o.) Bitó László Jézus és testvérei címmel azt állítja: „Azok az egyházak, amelyek Jézust istensége mellett a történeti – Tiberius császár uralma alatt ténylegesen élő – embernek tartják, nem tekinthetik őt kizárólagos tulajdonuknak, élettörténete egyedüli értelmezőinek. Jézus, a zsidó nép fia, betegeinek gyógyítója, szent könyveinek értelmezője, éppúgy a muzulmánok prófétája, mint a keresztények Messiása, Krisztosza. És ugyanakkor – a ránk hagyott tanítás szerint Ember is: élete során a tökéletes, isteni szeretetet elnyerő társait megkülönböztetés és előítéletek nélkül megérteni, segíteni kész ember. Példakép ő mindannyiunk – vallási közösségekhez tartozók és szekuláris humanisták számára egyaránt. Talán valamikor megértjük, hogy ki volt az a Jézus, aki ránk hagyta, hogy Mi Atyánk-ként szólítsuk azt, akit Jehovának, Istennek, vagy éppen Allahnak neveztek szüleink, nevelőink, tanítómestereink. Lehet, hogy évszázados vagy évezredes tökéletesedésre van még szükségünk, hogy teljes mélységében megértsük a jézusi metaforát. Azonban addig is – amíg nem késő – el kell fogadnunk e mindennapi megszólítás számunkra is kézenfekvő üzenetét: egy Atya gyermekeiként mindannyian testvérek vagyunk. És ha végre eszerint tudnánk élni – Jakab, Józsué, Júdás, Simon, Salome és Mária mellett – Jézus testvérei is lehetnénk.”

Magyar Kurír