Karácsony a magyar sajtóban (2004)

A ma megjelent országos napilapok valamennyien közölnek karácsonyi összeállítást. A Népszavában (16. o.) Kepecs Ferenc A nap embere című rovatában II. János Pál pápát mutatja be, kiemelve, hogy amivel a katolikus híveket meghódította magának, az elsősorban derűs, közvetlen lénye volt. Karol Wojtyla fiatal korában rendszeresen sportolt, és mind a mai napig tiszteletbeli játékosa a német FC Schalke 04 labdarúgó klubnak, amely történelme során mindig is a Ruhr- vidéken dolgozó lengyel munkásokra épített – írja a szerző.

A Népszabadság (Idén béke van Betlehemben… 1., 3. o.) tudósítása kiemeli, hogy Betlehemben most béke van, már csak távoli emlék a tavalyi és a két évvel ezelőtti karácsony, amikor a Krisztus születése templomot elfoglaló palesztin fegyvereseket vesztegzár alá vették az izraeli katonák. Akkor az izraeli várost elzárták a külvilágtól. Az idén jöhetnének a turisták és zarándokok. A napokban nyilvánosságra hozott ENSZ-jelentés szerint 2004 első tíz hónapjában alig több mint 7 ezren vállalkoztak a látogatásra, szemben az öt évvel ezelőtti, havi átlagban majd’ 100 ezerrel. Betlehemet 60 ezer lakosával, egyre fogyatkozó keresztény népességével csaknem kész izraeli védelmi fal választja két részre, s továbbra is el van szakítva a környező településektől, így a néhány kilométerre lévő Jeruzsálemtől is – olvasható a napilapban.

Szintén a Népszabadság Hétvégi mellékletében (A Válasz keresése 4. o.) Máté-Tóth András teológus nyilatkozik a Sátánról, kiemelve, hogy a Gonosz jelenléte kitörölhetetlen a karácsonyi történetből, „gondoljunk csak Heródesre, aki le akar számolni a számára konkurenciát jelentő Messiással… Talán valóban ünneprontás karácsonykor a Gonosz említése, de az igazi kérdés, hogy az ünnepek arra valók-e, hogy az irgalom, a lelki pihenés fátylával letakarjuk az éles bútorszéleket, amikbe minduntalan beleütközünk, és amik fölsértik a kezünk, vagy pedig inkább arra, hogy elmélyüljünk világunk drámájában. És ez a világ sem egyetemlegesen, sem önnön kis világunk, egyetlen pillanatra sem mentes a Gonosztól… Az ünnepnek igenis lehet olyan funkciója, hogy a jó és a rossz nem létezhet egymás nélkül. Megerősítheti a hitet abban, hogy nem a halálé, nem a Gonoszé, nem az igazságtalan szenvedésé az utolsó szó. Ilyen értelemben az ünnep nem veszi hallatlanra a Gonosz jelenlétét, hanem valahogy tanúságot tesz arról, hogy van más is. Megpróbálja az ember fejét egy kicsit kiemelni a sárnézéséből. Így ez nem ünneprontás. Hanem inkább ez az igazi ünneplés. A vallások hagyományai is erősek ebben, koncentrálnak a Gonoszra. Nem tagadják a létezését, sokkal inkább valamilyen értelmezési egyensúlyt próbálnak teremteni a jó és a rossz között.” A teológus állítja, hogy az egyházak számos intézményhez hasonlóan erősen veszítettek presztízsükből, s ennek következménye az, hogy az egyházak tanításaira is egyre kevesebben mondanak igent. „A keresztény hitigazságok kultúrépülete sok tekintetben romokban áll. Ebből azonban nem lehet feltétlenül levonni azt a következtetést, hogy az emberek vállat rándítanak, amikor a Gonoszról kérdik őket. Hiszen nincs olyan ember, aki egyszer az életében ne sóhajtott volna fel: hogyan történhetett ez a szörnyűség éppen énvelem? Erre mindenki kénytelen válaszolni. Nem valamiféle külső kényszerből, hanem azért, hogy ne veszítse el a személyi integritását. Gondolkodó elme esetében pedig azért, hogy ne őrüljön meg… Magyarországon ma sokan becsmérlően nyilatkoznak a bölcselet, a gondolkodás, a filozófia, a vallási igazságok rendszere, a teológia, az irodalom szerepéről, pedig nagy szükségünk van ezekre, hogy képesek legyünk a piac és a profit abszolutizmusában emberek maradni.” Máté-Tóth arra is figyelmeztet: „Az igazságtalanság, az abnormitás és a káosz forrását nemcsak vallási, metafizikai forrásként lehet megjelölni. Azt is lehet mondani: kapitalisták. Vagy: zsidók. Vagy: keresztények. És: politikai túloldal.” A teológus rámutat: a keresztény hitben a Sátán mögött Istenre látni. „Az a nagy szellemi hullám pedig, amely az embereket az elmúlt kétszáz évben megpróbálta felszabadítani a gondolkodás ilyesféle vélt, vagy valós terhei alól, lassan odajutott, hogy az emberek eszköztelenül és mezítelenül áll a dermesztő hidegben. Mintha azok a vívmányok, amelyekre lecseréltük a vallás béklyóit, kiperegnének a kezünkből, és hirtelen semmivé válnának. Valamilyen alapvető erkölcsi döntést azonban hozni kell, Hívők vagyunk vagy sem, abban a tudatban kell élnünk alighanem, hogy a végső válasz a Válasz keresése. A többi érzékenység dolga, hogy tényleg ne vakon éljünk a világban.”

A Népszavában (7. o.) Donáth László Karácsonyi megkísértés címmel szintén leszögezi: „A Sátán valóság. Ott van földi életünk minden eseményében.” Az MSZP országgyűlési képviselője, lelkész szerző kiemeli: „Mikulás és Krampusz után szentestére várva a jótékonyság héroszai dáridóznak. S bizony örül a pórnép. Az állami gondozott gyermek is, a súlyos fogyatékosokat ápolók is, a hajléktalanokat pásztoroló szociális munkás is: örülnek a közszolgák és örülnek a sajtómunkások, a papok és a politikusok. Ugyan idén sem sikerült semmit megoldani az embereket megosztó keserűségbe és gyűlölködésbe hajtó társadalmi ellentmondások közül, de uniáltunk Európával, enyhe görcsök mellett megújult a kormány, s fölocsúdott az álladalom is a hamis realista referendum után. Örvendezhetnek az iskolafenntartó egyházak: hetekig hitvallási pózba merevedtek, nehogy annyi pénzzel kelljen gazdálkodniuk, mint az önkormányzati iskoláknak, vagy a kisegyházak által fenntartottaknak. Végül mégiscsak melléjük szegődött valami egyéb, pártpolitikai érdek, mely itt, a Kárpát-medencében mindig fontosabb, mint a tiszta és vállalható viszonyok. Advent harmadik hetében azonban a világi felsőbbség iránti hála jeléül az Oktatási Minisztérium Szalay utcai épülete előtt meg is elevenedett valami Mária országából. Csakúgy zengett a liberális minisztert kárhoztató halleluja, némi labanclelkű protestáns kíséret mellett. A bámész úton járó akár még élvezhette volna is a jámbor demonstrációt, ha eszébe nem villan a hasonlóság a palesztin gyerekeket utcára küldő muszlim fundamentalizmussal. A karácsony nagy kísértése, hogy mindenki összeboruljon, mint a föld az éggel, mint az angyalok a pásztorokkal. Pedig nem ez történt sem egykor, sem azóta.”

A Magyar Hírlapban (11. o.) Szále László Az első hajléktalan címmel megállapítja: a Názáreti Jézus igazán hajléktalan ember volt, hajléktalanként született, mert a Szent Családot senki sem fogadta be akkor éjszakára. „Esélyegyenlőség? Ugyan kérem. Milyen esélye volt Jézusnak arra, hogy minden idők legnépszerűbb embere legyen – vagy Istene –, kinek-kinek hite szerint? Bár gyarló emberként megteremteni a szeretet vallását sokkal csodálatosabb, mint mindenható Istenként. Akik hisznek abban, hogy az Isten fia volt, bizonyosan kevésbé hisznek benne, mint akik szerint az Isten fia lett emberként. Jézus életének példája, tanításainak sorsa azt mondja, hogy esélyegyenlőség nem volt, nincs és nem is lehet. Akik szerint megteremthető, éppolyan naiv utópisták, mint a jó kommunisták voltak. Vagy populisták, vagy porhintők. De Jézus példa arra is, hogy esély nélkül is lehetséges utókorokat beragyogó nagy élet. Bár lehet, hogy ez még az előbbinél is vadabb utópia.” A cikkíró rámutat az egyéni szolidaritás korlátaira, ugyanakkor kiemeli: „jó érzés látni a tíz nagy magyar cég összefogását egy hajléktalanokat befogadó, korszerű és szakszerű hajlék létrehozására, működtetésére. Jó tudni azt is, a kezdeményező cégek nem akarják learatni a dicsőséget, hanem további befektető- és dicsőségtársakat keresnek. Szememben az idei karácsonynak ez a legjobb híre, bár csak jövőre lesz belőle valóság. A jézusi szeretet kisipari módszerei az egyes ember egyedi segítése – lélektől lélekig – már nem elegendő. Bizony nagyon elkelnek a profitot hajszoló lelketlen cégek is.”

A Magyar Nemzetben (1. o.) Kristóf Attila Amiért Jézus mosolyog címmel idéz Paul Johnson A kereszténység története című művéből: „A kereszténység nélküli emberiségnek bizonyosan igen sötétek a kilátásai.” Kristóf hozzáteszi: a kereszténység nem egyéb, mint hit Jézus küldetésében, születésében, halálában és feltámadásában, s mindenekfölött abban, hogy ő Isten Fia. A cikkíró nem tartja véletlennek, hogy a XX. századi két nagy gonosza, Hitler és Sztálin semmibe vette a keresztény nemzeti eszméket. A kommunizmus egyik alapvető célja volt a hitélet elpusztítása, a nemzeti szocializmus pedig a zsidóság megsemmisítésére tört, s ebben a törekvésben benne foglaltatott a keresztény erkölcsiségnek abszolút tagadása is. Ézsaiás próféciája mindkét esetben hamisnak látszott: „Isten távollétét nyögte a világ? Jézus születése nem hordozza magában a megváltás, a szabadulás ígéretet?” Kristóf felidézi, hogy 1941-ben, amikor a német csapatok közeledtek Moszkva felé, s a szovjet rendszert a végső pusztulás fenyegette, Sztálin, aki a krisztusi értékek sárba tiprásában Hitlerrel vetekedett, furcsa metamorfózison esett át: megtért a tbiliszi papi szemináriumban felejtett hitéhez. A libanoni kolostor metropolitája, Illés tudósította az orosz egyház főpapjait, hogy látomásában az Istenanya közölte vele az Úr Jézus akaratát. Meg kell nyitni a bezárt kolostorokat és templomokat. A Kazanyi Istenanya szentképét körül kell hordozni Leningrádban, Moszkvában és Sztálingrádban. Sztálin követte utasításait, parancsára 20 ezer templomot nyitottak meg, papok ezreit bocsátották szabadon a lágerekből. Zúgtak a harangok, az Istenanya szobrát körülhordozták. A szovjet tábornokok, amikor a frontra indultak, így köszöntek el: „Isten nevében”. s ugyanígy válaszolt Sztálin. Kristóf kérdése: „Talán az ilyen pillanatokra gondol a Kisded a jászolban, amikor álmában elmosolyodik?”

Magyar Kurír