A kecskeméti Szentcsalád Plébánia

– Nemrég a plébánia fiataljaival részt vett a 72 óra kompromisszum nélkül nevű projektben, amely az önkéntesség kultúráját igyekszik újra meghonosítani az emberekben. Az önkéntesség általában egy plébánia életében sem ismeretlen fogalom, a kecskeméti Szentcsalád Plébánia felépülésében és működésében azonban nélkülözhetetlen.
– Azt hiszem, nagyon jó dolog, ha az embernek pénz nélkül kell megalkotnia valamit. A szentek életében számtalan ilyen példát látunk. Ez egyrészt azt a kérdést teszi fel nekem minden nap, hogy hiszek-e a Gondviselésben, másrészt arra késztet, hogy komolyan kérjem a testvérek segítségét, hiszen nincs pénzünk arra, hogy munkatársakat megfizessünk. De ha látják, hogy én sem 8 órában vagy hivatali időben vagyok pap, hanem lehetőség szerint teljes időben, akkor ők is jó szívvel vállalnak önkéntes szolgálatokat.

Kezdettől fogva így épült fel a plébániánk, családokra és fiatalokra támaszkodva, akik lehetőségük szerint rendszeresen vállalnak kisebb-nagyobb szolgálatot. Plébániánk megalakulásakor rögtön megalapítottuk a karitászcsoportot, amely máig is az egyik legelevenebb, főleg a családok segítésében, kórházi betegek látogatásában, fogyatékos gyerekekkel való foglalkozásban. Mindig önkéntesek látták el az irodai szolgálatot, és maga a templomépítés is nagyon sokszor adott lehetőséget az önkéntes munkára. A házunk 12 éve épül, és bár sok olyan szakirányú munka volt, amelyet egy személynek, egy vállalkozónak kellett összefognia, amikor tömegmunkák voltak, árkot kellett ásni, téglát, cementes és meszes zsákokat felhordani a tetőtérbe, mindig nagyon sok emberre számíthattunk. Három részletben cserepeztük a házat, mindháromszor 80-100 ember itt volt, de sok más alkalom volt, amikor harmincan-negyvenen dolgoztunk az építkezésen. Ettől a miénk ez az épület, emiatt is szeretjük nagyon. Amikor a plébániánk megalakult, az egyik hittanos, aki éppen befejezte a főiskolát, jelentkezett, hogy szeretne ide jönni polgári szolgálatosnak. Néhány hónap múlva még ketten jelentkeztek, és ameddig ez a lehetőség megvolt, több mint 10 fiú élt ezzel. A nyomukban néhány lány is odaszentelt az életéből egy-egy évet a plébánia, s így a Jóisten szolgálatának. A plébániát mi mindig úgy próbáltuk értelmezni, hogy az egyetemes egyház kifejeződései vagyunk. A plébánia feladata, felelőssége túlterjed saját határain, így felelősek vagyunk a városért, az egyházmegyéért is. Igyekeztünk részt venni az egyházmegye életében is, és ezek az egy-két évet itt szolgáló fiatalok sokat tettek ezért. Az utóbbi hónapok csodája, hogy két kismama is felajánlotta, hogy a szülés előtti két-három hónapban heti egy-két napot itt töltenek és segítenek, így most ők fogadják az ideérkezőket. Hogy egy kismama fogadja az ide belépőket, már önmagában üzenet, jó hír, hogy kismamának lenni jó, és ebben a házban értékelik a kismamákat.

– Hogyan kezdődött a hivatása?
– Gyermekkoromban komoly vallásos nevelést kaptam, de kamasz koromban eltávolodtam a hittől. Húszéves voltam, amikor Csongrádon hitüket komolyan gyakorló fiatalokkal és egy fiatalokkal komolyan foglalkozó káplánnal, Sebők Sándor atyával találkoztam. A velük való találkozás mélyen megérintett. Ezek a fiatalok idős nénikhez, bácsikhoz jártak segíteni, szegény sorsú gyerekeket korrepetáltak. Csatlakoztam hozzájuk, eleinte inkább csak a szolgálatban, aztán fokról fokra az imádságban és az életük többi szintjén is. Köztük élve egy hónap alatt megszületett a papi hivatásom. Pontosan arra éreztem hívást, hogy segítsek fiataloknak megtalálni az életük értelmét, Istent, hogy boldogok legyenek. Ezt soha nem szeretném elfelejteni.

Úgy éreztem, nem azért kell az ifjúsággal foglalkoznom, mert nem lenne, aki jobban csinálná, hanem nekem, a papnak, a lelkipásztornak van erre szükségem, mert ez jelenti a gyökereket. Most már lassan nagyapa korú leszek hozzájuk képest, mégis bizalmas, mély kapcsolatom van velük. Sokat kirándulunk, túrázunk, táborozunk, nekem is örömet jelentenek a beszélgetések, a sok mély, személyes gyónás, amelyek kezdő pap korom óta meghatározóak az életemben.

A családpasztorációba időközben tanultam bele. Láttam egyrészt azt, hogy ha komolyan foglalkozom a fiatalokkal, akkor születhetnek papi, szerzetesi hivatások, másrészt pedig azt, hogy nagy részük házasságban folytatja az életét, és utána is vezetnem és segítenem kell őket. S miközben lelkileg nem volt könnyű azonosulnom a plébánossággal mint életállapottal, a 13 év alatt a szemem előtt felnőtt egy korosztály, és most van egy kedves ifjú házas csoportom, mintegy 20 párral. Tizenegynéhány éves ifjúsági közösségi tapasztalattal ők jelentik a húzóerőt a plébánián.

– Lajos atya neve a káposztásmegyeri plébánia elindulásához is köthető. Lehet-e párhuzamot vonni a budapesti és a kecskeméti alapítás között?
– A káposztásmegyeri plébánia története 1989-ben, a rendszerváltozás évében indult. Szimbolikusan izgalmas és szép volt, hogy a szentmiséket négy éven át a volt pártházban tartottuk, amely azután közösségi ház lett. Isten különleges ajándéka, hogy az első szentmisét augusztus 5-én, Havas Boldogasszony napján, a lehetetlennek tűnő csodák napján mutattuk be. Ez az volt.

Pontosan azért, mert négy éven át a volt pártházban tartottuk a szentmiséket, megszoktunk egy olyan közösségi teret, amely nem szakrális jellegű, mégis alkalmas arra, hogy Isten népe összegyűljön és ünnepeljen ott. Nem a falakon, hanem a köztünk lévő kapcsolaton múlik, hogy mi születik valójában, történnek-e megtérések, hogy az emberek rátalálnak-e egy boldog, teljes élet útjára. Világossá vált számunkra a közösség tagjaival, csupa nagycsaládossal, hogy nekünk nem egy hagyományos templomot, hanem egy közösségi házat kell építenünk. Sok modern építésű templomot megnéztünk, külföldi példákat is kerestünk, de végül is a közösségnek együtt kellett kitalálnia, hogy milyen az a ház, amelyik épületként is kifejezi a zsinat tapasztalatát a „közösségi egyházról”. Ebben a látásmódban minta volt a káposztásmegyeri plébánia, de Kecskemét természetesen egy másik város. Hasonlít, mert lakótelep, az emberek hasonlóak, mégis egészen mások. Ott az emberek többsége budapesti származású volt, itt a többség nem kecskeméti származású.

Falusi gyerek vagyok, azelőtt nem ismertem a lakótelepet. A Jóisten érdekes utat jelölt ki számomra, hogy 28 papi évemből eddig 23-at lakótelepen töltöttem. Egy különösen izgalmas világot ismertem meg így, többnyire lelkileg gyökértelen embereket, akik közül sokan nyitottak az értékekre, vágynak a közösségre, és örömmel fogadják az emberi szót, a közeledést. Híveinknek körülbelül egynegyede járt korábban szentmisére a város különböző templomaiba, a többiek a városba költözve otthon hagyták a hitüket. Egymást hívogatva, egymásnak továbbadva a jó hírt kerültek ide a közösségbe, találtak vissza az egyházba, többen pedig itt találtak rá az egyházra. Ezért például a katekumenátusnak kezdettől fogva nagyon fontos szerepe volt a közösség építésében. Évről évre mindig vannak új felnőtt keresztelkedőink és elsőáldozóink, akik hála Istennek meg is maradnak az egyházban. Volt katekumenjeink többsége most valamilyen felelős önkéntes szolgálatot lát el a közösségben.

Budapesten nagyon erős háttértapasztalat volt a regnumi családok mintája, akiknél természetes volt az önkéntes szolgálat és a sok gyermek vállalása. Itt nem volt ennek tapasztalata, nekem kellett elhitetnem a családokkal, hogy jó dolog sok gyermeket vállalni, de azért nem kellett nagyon biztatni őket. Megélhettem azt a csodát, hogy a családok sorra vállalták a harmadik, negyedik, ötödik gyermeket, s ez nagyon nagy öröm számomra.

– A Fokoláre Mozgalom lelkisége hogyan mutatkozik meg a plébánia életében?
– Tomka Ferenc atya, aki Káposztásmegyeren plébánosom volt, korábban teológiatanárom és prefektusom volt Egerben. Tőle hallottam legtöbbet a II. Vatikáni Zsinatról és a megújulási mozgalmakról, általa ismertem meg a Fokoláre Mozgalmat is. Kezdettől a többi mozgalom szépségét is bemutatta a kispapoknak, és sokat segített abban, hogy nyitott legyen a szívünk, bár akkor még tulajdonképpen csak a taizéi, a fokoláre és a karizmatikus lelkiséget ismertük. Amikor később papként a többi mozgalmat is megismertem, annyi lelki gazdagságot láttam meg bennük, hogy igyekeztem mindezeket befogadni, és megmutatni a testvéreimnek ezeknek a szépségét. Itt nálunk már természetes, hogy jövő hétvégén az Antióchia Közösség tart hétvégét és beköltözik a plébániára 30-40 fiatallal. A Karizmatikus Megújulásnak is volt már itt lelkigyakorlata, rendszeresen vannak taizéi imaórák, jelen van a Házas Hétvége és a Schönstatt Családmozgalom is.

Nagyon fontos számomra a paptestvérekkel való jó kapcsolat, az ökumenikus kapcsolatok építése, ápolása. Így aztán sok paptestvér és kispap is megfordul a plébániánkon. Amikor még a korábbi kicsi plébánián laktunk, akkor is nagyon sok pap aludt, lakott nálunk. Különösen szívügyem a határon túli magyar testvérek, és persze közülük is a papok és kispapok.

A Fokoláre Mozgalomtól elsősorban az egyházszeretetet tanultam, azt a látásmódot, hogy az egyház egy család, ahol testvérek vagyunk, s ahol mindenkinek a karizmájára szükség van. Tehát nem egy struktúra, nem egy forma, formaság vagy formalizmus, hanem út és nyitottság. A fokoláre lelkiségben való elkötelezettségem arra hívott meg, hogy szeressem az egyházat és mindazt, ami szép és a zsinathoz méltó.

Horánszky Anna/Magyar Kurír