A keresztény élet és a magasugrás – 2009. november 6.

Hazai – 2009. november 6., péntek | 7:30

Csodálva figyeli az ember, milyen kifinomult technikával ugorják át a sportolók az egyre nagyobb magasságokat. Persze, nemritkán leverik a lécet, és még meg is sérülhetnek, ha ráesnek, vagy rúdugrásnál két pillanattal a leérkezés után fejbe találja őket a léc. Előfordul viszont egy harmadik változat, főleg rúdugrásnál, amikor nem veri le a lécet a sportoló, de éppenséggel alatta repül el. Ez nagyon kínos jelenet. Főleg, ha egy egész stadionnyi ember nevet rajta.

A keresztény megtérés valahogy olyan, mint amikor leverjük a lécet. Ez fájdalmas érzés, sikertelenséget sugall, pedig nagyon fontos tapasztalathoz juttat: éppen telibe találtuk a Krisztus által személyünkre szabott szintet. Megtudtuk, hogy mi fölött kellene átjutnunk. A léc a nekünk kijelölt keresztény minimumot jelenti, s persze, mindenkinek más magasságra van állítva.

Jó tehetséggel megáldva nem futhatok neki a másikénak, amely alacsonyabban áll, mert fölötte könnyen átjutva hamis biztonságban érezzük magunkat. De az se jó, ha kevesebb talentummal a túl magas lécnek szaladunk neki, mert alatta repülhetünk el, és könnyen kiábrándulunk, mert nem értük el az általa kijelölt nívót.

Persze, ugrándozásban Krisztustól függetlenül sincs hiány. Sok ember ma csak nagyon kicsiket mer ugrani, mert nem szeret túlzottan elszakadni a földtől, amely a biztonságot jelenti. Sőt olyat is látunk, hogy egyesek neki se futnak az élet akadályainak, hanem pl. valahonnan szerzett pénzen másokat ugratnak és ugráltatnak.

Életünk menete nem más, mint kisebb nagyobb ugrások sorozata, bukásokkal, felkelésekkel együtt. A lényeg, hogy ne maradjunk a földön, mert Krisztus se maradt ott, még a harmadik elesés után sem. A végén pedig olyan magasra tették, hogy mindenki föltekintett rá, de onnan már a megváltás származott.

Sánta János