Keresztény, katolikus identitás Délkelet-Európában

A találkozón nyolc konferencia képviseltette magát: Albánia, Bosznia-Hercegovina, Görögország, Moldávia, Románia, Törökország, valamint a Szent Cirillről és Metódról nevezett püspöki konferencia. Jelen volt Erdő Péter bíboros, a CCEE elnöke; Antonio Lucibello és Aldo Giordano, a Szentszék Európa Tanácshoz delegált állandó megfigyelője. A CCEE által szervezett találkozónak Luigi Padovese, Anatolia apostoli vikáriusa, a Török Püspöki Konferencia elnöke volt a házigazdája. A kilencedik találkozó egyben zarándoklat is volt a kétezer éve született Szent Pál apostol életéhez kötődő helyekre, ahol a résztvevők a napjainkban sokat szenvedő helyi katolikus közösséggel is találkoztak.

A találkozó munkáját Vinko Puljic bíboros, Szarajevó érseke vezette. A találkozó középpontjában a jelenlévő püspökök által képviselt országok egyik legjelentősebb aktuális problémája állt: a keresztény identitás egy többkultúrájú és többvallású környezetben, különösen azokban az országokban, ahol a keresztények és a katolikusok kisebbségben élnek. A találkozó kezdetén a világhírű patrológus, Padovese püspök osztotta meg gondolatait a résztvevőkkel, Pál, a keresztény identitás apostola egy többnemzetiségű és többvallású világban: ösztönzés a mának címmel.

Az ember identitásának kérdése nem újkeletű, csakúgy mint Szent Pál szerepe a keresztény identitás építésében. A többnemzetiségű és többvallású környezetben a születőben lévő és szerkezetileg még nem kiépült közösségek számára a népek apostolának konkrét megoldásokat kellett javasolnia leveleiben. Megpróbálta átadni, hogy a hétköznapi életben mit jelent a Krisztusban való hit, anélkül, hogy megváltoztatta volna az evangéliumi üzenet természetét. Pál szerint a keresztény identitás a „hit, remény, szeretet” hármasán alapul, és abban nyilvánul meg, hogy a keresztény ember képes megélni és gyakorolni e „három isteni erényt”. A hit, a remény és a szeretet elválaszthatatlan összekapcsolásával Szent Pál eljut az élet minden területére: a hit a keresztény lét és a személyes identitás definíciója; a remény a határozott bizalom abban, amit a hit hirdet, és végül a szeretet, amely a Megfeszített Krisztus identitásának vonatkozási alapja.

Mint abban az időben, ma is sok keresztény keresi identitását. Pál a mai keresztényeknek is segít megérteni, hogy az identitás nem valaminek a birtoklása, hanem folyamat. Ebben a folyamatban a vallási pluralizmus lehetőséget nyújt a keresztény identitás mélyebb megértésére. Ebben az értelemben saját identitásunk tudata előfeltétele a komoly párbeszédnek. Ezen épülőben lévő identitásnak azonban biztos pontjai vannak. Mindenekelőtt a kereszténység sajátos és megkülönböztető jegye a hit Jézus személyében, a meghalt és feltámadt Krisztusban. A keresztény számára nincs más, Istenhez vezető út, csak Krisztus emberi természete, amellyel magára vette mindannyiunk emberségét és keresztjét. A hit ezen nézőpontja magával vonja azt a kötelezettséget, hogy megkérdőjelezzük a tudomány tévedhetetlenségét, hogy elkerüljük az értékhamisító mechanizmusokat és a valóság totalizáló – akkor is ha leegyszerűsítő – értelmezéseit. Ma, amikor a tudomány lehetővé teszi az emberi személy mélyebb megismerését, meg kell jegyeznünk, hogy nem a tudományt illeti meg az utolsó szó abban, hogy meghatározza az ember hivatását és létének céljait. A második biztos pont a remény. Ma egyre kevesebben várnak bármit egy túlvilági jövőtől. Így remény nélkül élik életüket, és a földi élet tűnik egyetlen és utolsó alkalomnak számukra, amelyben a lehető legtöbbet akarják elérni, nem elveszteni semmit, és arra törekednek, hogy megtapasztaljanak mindent, amit lehet. Ez a magatartás elkeseredettséget hordoz magában. A „homo viator” (zarándok) mára turistává, vándorlóvá vagy nomáddá vált, aki nem látja világosan a célját, hanem kizárólag a jelenre összpontosít. A pillanatnyi elégedettség ma sok ember számára az ésszerű válasz a jövőre, amelyet nem lát előre, és amelyet nem tud hosszú távra tervezni. A mai megosztott, simulékony és bizonytalan társadalomban nincs tér arra, hogy az életre hivatásként, egyetlen egészként gondoljunk, amely nem részekre tagolt, önmagukba záruló epizódokból áll. Pál emlékeztet arra, hogy az embernek az anyagi világon túlmutató hivatása van. Végül a harmadik biztos pont a szeretet. Ennek kapcsán az apostol a kereszténység által hozott legnagyobb fordulatra utal: Isten személyesen szeret mindenkit, nem csak mint egy csoport vagy nép tagját. E meggyőződés szerint alapvetően megváltozik az élet értelme, a szenvedés jelentősége és a szolidaritás, amely túllép az egyes ember vallásának határain – hangsúlyozta Padovese püspök.

*

Ezt követően a résztvevők bemutatták saját országuk helyzetét. A megbeszélésekből kiderült, hogy ezekben a délkelet-európai országokban a keresztény identitást gyakran veszélyezteti a múlt ateizmusa és a jelen laicizmusa, valamint a fogyasztói kultúra nyomása, amely károsítja az amúgy is törékeny társadalmat, különösen a fiatal nemzedéket, amelyet vonz, hogy elvándoroljon számára vonzóbb országokba. A családokban is, amelyek régen a hit és az evangelizáció első iskolái voltak, növekszik a vallási közömbösség. Olyan társadalmi környezetben, ahol a családok gyakran születnek vegyes házasságokból, katolikusok és nem keresztények – sokszor muzulmánok – házasságából, nagy a veszélye, hogy a keresztény fél elveszti hitét, vagy közömbössé válik vallásával szemben, elveszti identitását és céltalanná válik a gyermekek nevelésében. Így nehéz világos keresztény és katolikus identitást kialakítani és továbbadni a családban. Másrészről úgy tűnik, hogy Európa ezen országaiban – újszerűen – elvilágiasodással erősített ateizmus tölt be vezető szerepet, amelyben ember ember fölött akar uralkodni, ahol a szabályok nem a szolidaritáson és a társadalmi igazságosságon, hanem az énközpontúságon, a féktelen „én”-en, a hatalom illúzióján alapulnak. A folyamatos elvándorlás, amely egyre több család felbomlásához vezet, szintén akadályozza az értékek átadását.

Az identitás kialakítását az is megnehezíti, ha a keresztény közösség különböző felekezetűekből –katolikusokból, ortodoxokból, örményekből – áll. Ezekben fennáll a veszélye, hogy térítéssel vádolják egymást a felekezetek, hogy túl szorosan kötődik a vallási és a nemzetiségi identitás egymáshoz, valamint hogy eltérő kulturális és nyelvi szokásokkal rendelkeznek az országon belül élő nyelvi közösségek. A kizárólag megőrzésre irányuló pasztoráció már nem elegendő, missziós pasztorációra van szükség, amelyben minden kereszténynek küldetése és szerepe van.

Ennek az elemzésnek a végén a résztvevők következtetéseket vontak le és útmutatásokat dolgoztak ki országuk egyháza számára.

*

A találkozó zarándoklatként folytatódott a kereszténység terjesztésének első helyszíneire: Antióchiába, Tarzuszba és Mopszuesztiába. A résztvevők ellátogattak és imádkoztak Szent Péter barlangjánál és a Szent Péter és Pál-templomban Antióchiában, ahol Domenico atyával találkoztak. Megtekintették a monostort, ahol Oszlopos Szent Simeon élt a VI. században, végül szentmisét mutattak be a ma múzeumként működő tarzuszi templomban. A városban Tarzusz egyetlen katolikus közössége köszöntötte őket, az Egyház Leányai Kongregáció három tagja, akik közül a 79 éves Mária nővér tanúságot tett arról, mit jelent az egyház tagjának lenni azon a földön.

A testület találkozott Dr. Mehmet Gőderkmerdannal, Tarzusz városának egyik vezetőjével. Az eseményen Erdő Péter bíboros, a CCEE elnöke köszönetet mondott a helyi hatóságoknak vendégszeretetükért, egyben reményét fejezte ki, hogy a jelenleg múzeumként működő tarzuszi templom, a kereszténység egyik fontos helyszíne egyszer ismét az apostol iránti tisztelet állandó és kizárólagos helye lesz.

Március 7-én a testület találkozott a Török Püspöki Konferencia tagjaival. Délután I. Bartolomaiosz ökumenikus pátriárka fogadta a résztvevőket, majd délután ortodox vesperáson vettek részt. A találkozó szentmisével zárult, amelyet Erdő Péter bíboros mutatott be az isztambuli székesegyházban a helyi hívek részvételével.

2010-ben a délkelet-európai püspöki konferenciák elnökei a moldáviai Kisinyovban találkoznak február 25. és 28. között Anton Coºa püspök meghívására.

***

Törökország a maga 72 milliós lakosságával hidat jelent az európai (Európa keleti fele) és az ázsiai földrész (az Anatóliai-félsziget) között.

A Török Köztársaságot 1923. október 23-án kiáltották ki, első elnöke a jól ismert Musztafa Kemal Atatürk hadvezér volt. Vezetése alatt Törökország hivatalosan modern, világi állam lett, a nyugati demokratikus modell mintájára. A lausanne-i szerződést szintén 1923-ban (július 24-én) írták alá, ez a Törökország és az antant hatalmak közötti békeszerződés megerősítette – többek között – a kisebbségben lévő vallások létjogosultságát. Manapság, sajnos, ezt az egyezményt nem mindig tartják tiszteletben, sőt a török kormány inkább önkényesen értelmezi, s az 1923-ban jelen lévő felekezeteket, az arabul beszélő keresztény közösségeket, a görög katolikusokat, a szír ortodoxokat, a káldeusokat és a római katolikusokat nem ismeri el kisebbségnek, emiatt ezek a mai napig nem rendelkeznek jogi személyiséggel. Az elismerésnek ez a hiánya a vallásos közösségek autonómiájának elutasításában mutatkozik meg, nem csak az adminisztráció és a pénzügyek területén, de lelkipásztori és spirituális téren is. Habár a Török Köztársaság elismeri a szabad vallásgyakorlást, legutóbbi, európai uniós tagjelölti felmérése (2008. október) is kimutatta, hogy a vallásszabadság helyzete igen kevéssé javult az országban.

Az utóbbi években számottevően megnőtt a Törökország iránti érdeklődés. A keresztények körében különös jelentőségű Törökország, a korakereszténység itt zajlott eseményei miatt. „Nehéz elképzelni, hogyan fejlődött volna a kereszténység, ha nem a mai Törökország területén indult volna terjedése” – hangsúlyozta Luigi Padovese, Anatólia apostoli vikáriusa. „Bizonyos, hogy ez a föld volt a keresztény hit kiindulási pontja, és az ahol bizonyítania kellett, hogy képes-e beolvadni különböző kultúrákba. Itt lett igazán a kereszténység katolikussá, azaz egyetemessé, felülemelkedve azon a kísértésen, hogy megmaradjon egy szektának, egy zsidó eredetű közösségnek, és ezáltal nemzeti vallásnak. Közelebbről nézve, az európai kultúrának hatalmas tartozása van e föld gyermekeivel szemben, akkor is, ha ez nem ismert, vagy nem értékeljük kellőképpen.”

Nagyon kevés maradt mára Törökországban ebből a dicsőséges múltból. Az innen eredő keresztény kultúra ugyan a világ más részein terjedt tovább, ám szerencsére még Törökországban sem tűnt el. Antonio Lucibello, az ország apostoli nunciusa azt mondta: „Ma a Katolikus Egyház Törökországban arra hivatott, hogy ne csak jelen legyen, hanem hitvalló egyházzá váljon, olyan egyházzá, amely tudatosán átérzi Törökországban való jelenlétének fontosságát.”

CCEE/Magyar Kurír