Kereszty Rókus O.Cist. - A kereszténység más világvallások között

A szerző részletesen vizsgálja a kereszténység és a világvallások közötti eltéréseket, illetve hasonlóságokat. A buddhizmussal kapcsolatban hangsúlyozza: Buddha szemében a megvilágosulatlan emberi lét nem más, mint szenvedés, mivel a vágyakozás vége mindig csalódás lesz. Ez logikusan következik abból, hogy Buddha nem vesz tudomást a „Szerető, Személyes Abszolút” létezéséről. A kereszténység azonban vallja a szerető Istent, ezért hiszi, hogy a létezés „valóság, nemcsak látszat, és a lét jó… Ha nem lenne Szerető, Személyes Abszolútum, igaz volna a buddhisták állítása arról, hogy vágyaink beteljesülhetetlenek. Mivel azonban van Szerető Személyes Abszolútum, minden emberi lény valamiképpen megsejtheti, hogy legtisztább és legmélyebb vágyai nem értelmetlen lázálmok, hanem valamiképpen beteljesülésre vannak alárendelve.” Ám a buddhizmussal folyatott párbeszédben találunk közös alapot is: a bűn mindig valamilyen hamis vágynak az oka vagy következménye. „Minden bűn elkövetésekor a valóság rendje ellenében vágyunk valamire, és végső fokon minden bűnben arra törekszünk, hogy függetlenek legyünk Istentől és a világ rendjétől. A hamis vágy pedig eltorzítja személyiségünket és kapcsolatainkat, és így azok szenvedést okoznak.”

A megváltó Buddha alakja pedig, akihez a buddhista szabadulásért imádkozik, hasonlít a Megváltó Krisztus alakjához, akitől a keresztények kérik az üdvösséget. A különbség az, hogy a Buddha minden élőlényt – tehát az állatokat és a növényeket is – megszabadít a szenvedéstől, Jézus azonban az embereket váltja meg azáltal, hogy „bocsánatot szerez személyes bűneinkért és fölemel az isteni élet közelségébe.”
A taoizmus és a kereszténység kapcsolatát elemezve Kereszty Rókus megállapítja: egyértelmű a hasonlóság a Taónak és az erkölcsi természettörvénynek való keresztény engedelmesség között. A Taót követő etika, hasonlóan a kereszténységhez, az alázatot a lelki élet alapjának tekinti. Ám a taoista filozófiában nincs személyes Isten, akinek képére teremtettünk, akihez imádkozunk, és akinek kegyelmében és szeretetében osztozhatunk. „A taoista bölcs azért jó azokhoz, akik nem jók, mert az erény megkívánja, nem pedig azért, mert Isten mindannyiunk közös atyja, akinek mindenkit átfogó szeretetével mi is képesek vagyunk ellenségeinknek megbocsátani.”

Az erkölcsi tanítást illetően a konfucizmus közelíti meg legjobban a kereszténység erkölcsi természettörvényét. Konfucius mondásai alapján feltételezhető, hogy lelkében Isten kegyelme működött, hiszen saját erejéből aligha tudta volna úgy magáévá tenni az erkölcsi törvényeket, hogy még spontán vágyai sem lázadoztak ellene. Konfucius maga is elismerte, hogy az Ég oltotta belé az erkölcsi erőt, s bár ez az erő mindenki számára hozzáférhető, a többség nem él vele. Vannak azonban különbségek is a keresztény és a konfuciuszi etika között. Konfucius pl. nem hisz abban, hogy a nők egyenértékűek lennének a férfiakkal, s arról sem tud, hogy Isten saját szeretetében részesülünk, s ezzel az isteni megbocsátó szeretettel kell ellenségeinket is szeretnünk. Mindezek dacára a szerző egyetért azzal a véleménnyel, hogy Konfucius „lélekben katolikus.”

A monoteista vallások és a kereszténység tanításait vizsgálva az iszlámot illetően Kereszty Rókus felhívja a figyelmet, hogy a szúfizmus (a szúfi jelentése fehér gyapjú, ebből készült a Próféta és a szúfik kedvelt öltözékének anyaga) az iszlám beavatottaknak szóló misztikus dimenziója, s a szúfi számára az alázat és a szeretet is elengedhetetlen, csakúgy, mint a keresztény vallásban. Az iszlám tiszteli Máriát és Jézust, de nem tartja Krisztust Isten Fiának, csak egy rendkívüli prófétának. Ugyanígy, elutasítja a Szentháromság tanát, mert szerinte ez ellentmond Isten abszolút egységének. Ám a keresztényeknek nem szabad elfelejteniük, hogy az iszlám fejlődést hozott az arabok, a törökök és más többistenhívő és bálványimádó nép kulturális, erkölcsi és vallási életében. Az erőszakot elutasító, mélyen hívő, békés muzulmán hite pedig „gondviselésszerű figyelmeztetés és erőteljes tanúság lehet Isten kezében a mai keresztények számára, akik megfeledkeztek Istenről. Csak Isten végtelen nagyságának, hatalmának és szeretetének valódi újrafelfedezése révén juthatunk el oda, hogy méltányoljuk az ő végtelen alázatát és szeretetét Krisztusban” – írja a ciszterci vallástörténész.

A judaizmus és a kereszténység közös, vagy egymáshoz közeli hitigazságait vizsgálva a szerző kiemeli, hogy a zsidók és a keresztények is hisznek Ábrahám, Izsák és Jákob Istenében, az ég és a föld teremtőjében. A keresztények hiszik, hogy Isten adta Mózesnek a Törvényt, a Tórát, amely Izraelt Isten különleges imádatára és szolgálatára rendelte néppé tette. A zsidó Biblia is része a mi Bibliánknak, olvassuk, hirdetjük és figyelünk rá, mint Isten szavára. Ugyanakkor nyilvánvalóak a különbségek is, mindenekelőtt az, hogy mi, keresztények, hisszük, hogy Jézus Krisztus Szabadító Megváltó, Isten egyszülött Fia, aki az emberiség bűneiért az életét áldozta értünk, majd harmadnapon feltámadt és felment a mennybe, míg a zsidók ezt egyértelműen elutasítják. Kereszty Rókus a párbeszédet illetően figyelmeztet a keresztények felelősségére: újra fel kell fedeznünk és értékelnünk a kereszténység zsidó gyökereit, ha nem akarjuk félreérteni saját keresztény hitünket. Az Ószövetség nélkül az Újszövetség értehetetlen és torz – szögezi le a könyv szerzője. Egyúttal rámutat: „Keresztények és zsidók együtt várjuk a Messiás eljövetelét, amely a zsidó hit szerint az első lesz, a keresztény hit szerint a második, dicsőséges eljövetel.” Fontosnak tartja a szerző a bűnbánatot is, II. Boldog János Pál pápa nyomán annak elismerését, hogy az elmúlt kétezer évben „nem működtünk mindig úgy, ahogy lehetett és kellett volna Isten Szentlelkének mindenható erejével, pedig a feltámadt Krisztus mindig is felajánlotta nekünk.”

Kereszty Rókus a többi vallással ellentétben abban látja a kereszténység egyedüliségét, hogy „egyedül a kereszténységben, Isten maga a szeretet, hiszen az egyetlen Isten három személy tökéletes szeretet- és létközössége: Atya, Fiú és Szentlélek… Isten tökéletes egysége az Isteni Személyek egymás iránti tökéletes önátadó szeretetéből származik: az Atya mindenét, amije van, és mindaz, ami ő maga, átadja a Fiúnak, és ezt a Fiú viszonozza. Ez a kölcsönös és teljes önátadás azonban nem zárt és kizárólagos. Szeretetükben teljes mértékben osztozik a Szentlélek, akiben az Atya és a Fiú tökéletesen egy. Ezért a keresztény felfogásban a teremtés nem szükséges Isten tökéletességéhez, azaz a szeretethez. Isten tiszta szeretetből teremt, nem pedig szükségből. Nem saját tökéletessége megvalósítására törekszik, hanem arra, hogy megossza saját jóságát, életét és örömét.” Az emberiség vallásaiban sok közvetítővel találkozunk, akik félig istenek, félig emberek, de csak a kereszténység tanítja, hogy az egy, transzcendens Isten valóban emberré lett: „Isteni mivoltának elvesztése nélkül, mindenható isteni szeretetének erejéből áthidalta az Isten és a bűnös emberiség közötti szakadékot, sajátjává tette halandó emberi természetünket, mindannyiunk bűneit magára véve, tisztán és szentül végigélte a bűnösök sorsát, hogy mindannyiunkat visszavezessen Atyjához. A megtestesülésbe vetett hit ebben az értelemben kizárólag a kereszténység sajátja” (Szent István Társulat, 2011.).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír