Kívülről a könyvünkről – Balás Béla püspök írása a Bibliáról (5)

Éles fények a fáradt éjszakában, bágyadt meleg, a tágas parkolóban unatkozó rendőrök és néhány gyanús alak… Éjjel kettő, megérkeztünk Kairóba. Hirtelen a homályból elénk lép egy sötét árny. Széles mosollyal integet, bemutatkozik, így már tudom: ő Ráfát, útitársaim régi ismerőse, a taxis. Ránk várt, hiszen Budapestről „odaszólt" a biblia professzora. Három napig ő lesz a házigazdánk, meg az idegenvezetőnk. Nyelvi problémánk nincs, hiszen velünk jött tudós barátunk is, aki az angolon kívül az arabot is tökéletesen beszéli. A hazai elemózsiával és a nélkülözhetetlen vizespalackokkal betelepedtünk a roskatag telepjáróba, és fél óra alatt, túl a hidakon és a most még néptelen autópályák szövevényén, magunk mögött hagytuk a majd 20 milliós világvárost. Keleti irányban tartottunk Szuez felé, majd a Sínai félszigetre.

Hamar túljutottunk az ellenőrző pontokon, elkerültük az útszélén felejtett homokkotrót és máris virradt. Csak most vettük észre, hogy már a sivatagban járunk. Jobbról-balról ameddig elláttunk, csak homok, homok. Régen itt élet lehetett, hiszen ez a vidék még a Nílus deltája. Valamikor, ezredekkel ezelőtt erre hurcolták fogságba az egyiptomi Józsefet, s alighanem valahonnan innen figyelte Szent József a jeruzsálemi híreket. Mintegy 130 kilométernyi kocsikázás után „száraz lábbal" átkeltünk a Vörös tengeren, mármint a szuezi csatorna alatti autóúton. Ettől kezdve délkeleti irányban haladtunk, immár szikrázó napsütésben. Október végi hétköznap lévén az üdülők, a nyaralók már elhagyatottak voltak. Kiértünk a tengerpartra, amely most sehogysem vöröslött, inkább azúrkéken hívogatott. Az útmenti pihenőt nehezen ismertem fel. Arab betűs feliratán nem igazodtam el, belül nem hasonlított se csárdára, se presszóra. Tea meg pipa volt az egyetlen választék, s mivel itt már az iszlám törvények tartották a rendet, természetesen az alkohol a külföldiek számára is ismeretlen.
Múltak az órák, kicsinyke karavánunk a bibliai kivonulás rekonstruált útvonalán haladt. Annak idején erre menekültek a világ első monoteistái egy jobb haza reményében (vö. Zsid 11,14). Itt zajlott a történelem első húsvéti körmenete, ami persze hittanilag még csak „mozgáspróbája" volt a mainak, nem beszélve arról, hogy az általunk szokott 40 perc helyett számukra legalább 40 év volt a menetidő, mégpedig sonkaszag és tömjénfüst nélkül.

Térképeim szerint még vagy ötórányi út állt előttünk, a hőség pedig egyre elviselhetetlenebbé vált. Eltűntek a csábos mulatók, az elegáns szállodák, maradtak viszont a katonai őrbódék és a váratlan igazoltatások. Csak találgattuk, hogy ránk vigyáznak, vagy tőlünk félnek. A Sínai-félsziget máig hordja a számtalan harc emlékét. Beszélnek itt palesztin alagutakról, titkos fegyvercsempészetről, elrejtett izraeli atomkutatóról, az egyiptomi államelnök villájáról, közelünkben húzódik a stratégiai fontosságú olajszállítások utánpótlás-vonala is… Tulajdonképpen ez az egész nem nagyon érdekelt, mi másért jöttünk.

A primitív országút egyszer csak kettévált. Hátunk mögött hagyva egy pompás települést, ami talán a Bibliában emlegetett 12 forrású, 70 pálmafás Elim lehetett (vö. Kiv 15,27), balra kanyarodtunk, a hegyek felé. Holdbéli táj fogadott, az utolsó kecskék is eltűntek, ismét csak az Írás jutott eszembe: „Eljutott Izrael fiainak sokasága a Szín-pusztába… Zúgolódott ekkor Izrael fiainak egész közössége…” (Kiv 16,1–2). Utólag – miközben az én gyomrom is megkordult – nagyon megértettem az egykoriakat, és gondolom, a Mennyei Atya is sajnálhatta lázadozó népét, akik az egyiptomi munkatáborok „üzemi konyháján” megrekedtek a szolgalelkűségben, s aztán neveletlen gyerekként nyafogtak. Most kezdődött az az isteni pedagógia, ami újranevelte az új nemzedékeket, távoli előkészítéseként a jövendő Messiás ép természetének. Olyan volt ez, mintha a pátriárkák „elemijét" kijárva, a nép „felsőbb osztályba” lépett volna. Isten kezdte elbontani az őt eddig takaró „lepleket" (vö. 2Kor 3,15). Itt, ezen az elátkozott tájon, minden evilági reményt vesztve, bekövetkezett az „égből szállott szent kenyér” csodája, az első mannahullás. Ma úgy mondjuk okos szóval, hogy a választott nép az „előjelek” sokaságát kapta, hogy később azt megértse és helyesen döntsön.

Úgy gondoltam, körülöttem a sivárság már nem fokozódhat, a táj már nem lehet zordabb, de szegényesnek bizonyult a fantáziám, tévedtem. Elsárgult az utolsó fűszál, eltűnt az élet nyoma is, a sziklák, mintha egy eszelős díszlettervező perverz alkotásai lennének, egyre fenyegetőbben vettek körül, elértük a régi Rafidimet, ahol meg víz nem volt. Miközben Wass Albert sorai kísértettek: „Elfut a víz, csak a kő marad…”, eszembe jutott a naponta imádkozott zsoltár figyelmeztetése: „Bárcsak hallgatnátok ma az ő szavára:

„Ne legyetek keményszívűek,
mint Meribánál, Massza napján
a pusztában,
ahol atyáitok megkísértettek engem,
és próbára tettek,
bár látták számos csodámat…”
(Zsolt 95,8–9)

Utunk csak porzott és tovább emelkedett. Az időnk veszedelmesen fogyott, déltájban jártunk. Ekkor az utolsó völgy váratlanul kitárult, szemlátomást megérkeztünk. Körbenézve elálmélkodtam. Nincs a világon az a templomépítész, ceremóniamester, vagy látványtervező, aki Isten és Ember számára ennél különb találkahelyet megálmodhatott volna. Középen katlanszerű térség, körben sziklapáholyok, mögöttük mint égig érő gyertyatartók, a fellegekbe nyúló csúcsok, felettünk, Keresztes Szent János misztikáját idézve „örök béke, isteni csend”. Az egészből a vándorló nép valószínűleg csak annyit vett észre, amennyit a Kivonulás könyvének fejezetei rögzítettek (vö. Kiv 19–34).

Hétórányi utazás után most láttunk először öntözött virágágyat, délceg pálmákat, tucatnyi működő szállodát, üzletet, éttermet, postát, parányi repülőteret, mindezt szinte a kövek közé bújtatva. Aztán otthagytuk evilág kínálatát, sőt a tiltó táblát elolvasván, eddigi kényelmünket is, és az egyetlen bekötő úton gyalog indultunk a híres Szent Katalin kolostor felé. Igyekeznünk kellett, mert az ortodox szerzetesek délben zárták templomukat. Számukra fontosabb az imádság, mint a turisták áradata. Az út két oldalán tevetulajdonosok kínálkoztak, mi viszont, hogy a perceket is mentsük, inkább átszálltunk egy helyi taxira. Így még idejében túljutottunk az ormótlan, tízméteres kőfalon és besodródtunk a világ minden tájáról idevetődött tömegbe. Szinte a fejünket súrolták a mélyen meghajolt lámpafüzérek, csillogott előttünk a titkokat rejtő ikonosztáz. Egykoron, a háromszázas évek vége felé, itt imádkozott az akkori császár anyja, Szent Ilona, a templom első építtetője. Azóta e helyen szakadatlan Isten imádása, jönnek az újabb és újabb hivatások, jelenleg huszonhatan élnek együtt engedelmességben, tisztaságban, szegénységben. Mindezekről kedvem szerint hosszan eltöprengtem volna, de nem lehetett. Az ódon falakról a régi szentek szemrehányóan nézték, hová sietünk ennyire, nem tudták, minket nemcsak a szépség, de az igazság is vonz.

Megtaláltuk a könyvtár lépcsőjét, majd a parányi múzeumban elbűvölten néztük a bibliakutatás szenzációját, az eredetileg 347 lapos Codex Sinaiticus egyetlen itt maradt oldalát. Regény a története, csoda a fennmaradása, hiszen a IV. századi, görög nyelvű kézirat, tartalmazza a teljes Újszövetséget. Tischendorf, a német régész fedezte fel, még 1844-ben. Azon a télen, a melegedésre szánt tűz mellől mentett ki 43 lapot, majd később visszatérve, az orosz cár számára megszerezte az iromány további részeit is. Ezt a páratlan kincset ma Londonban őrzik és persze nem kevésbé ügyelnek az itteni töredékre, golyóálló üveggel, figyelő kamerákkal. A többnyelvű ismertetőkből még sok minden kiderült. A könyvtárukban lapul 2250 görög és 600 arab nyelvű kézirat, 2000 ikont őriznek, amiből néhányat a II. században festettek. Élveztem a bizonyosságot, átjárt ugyanaz az öröm, amit először Rómában a Kallixtusz katakombában, majd Taizé imatengerében éltem át. Eltörpültek a földrajzi távolságok, a felekezeti különbségek, nem számított az élmény évjárata, egyedül Isten volt a fontos, aki ezen a tájon mutatkozott be az égő csipkebokorban: „Én vagyok atyáid Istene… Én vagyok az, – »Aki vagyok«…” (Kiv 3,6–14). A látogatási idő, mint egy sajátos jelenés, sajnos lejárt, mennünk kellett.

A hűvös félhomályból kijutottunk a perzselő hőségbe. Tekintettel nemrég átvészelt betegségemre, óvatosan mozogtam a tűző napon. Lassan körbesétáltam a bezárkózott kolostort és a hegyeket is csak lentről csodáltam. A négyszögű épület délkeleti sarkában indult a sziklába vágott 3750 lépcső, ami aztán déli irányt véve felvezetett a 2285 méteres Dzsebel Muszára, amelyen a hagyomány szerint Mózes átvette Istentől a törvényt és a parancsokat. Az egykori szemtanúk erre így emlékeztek: „Izrael fiainak szeme előtt olyan látvány volt az Úr dicsősége, mint a hegy ormán égő tűz” (Kiv 24,17). A látomás helyén, mint mennyei irányfény, kicsinyke kápolna villant a napfényben. Innen még 4 kilométerre délre emelkedik a félsziget legmagasabb pontja, a 2637 méteres Dzsebel Katarina, ez a zarándokok szerint a kolostor védőszentjének, Alexandriai Szent Katalinnak, a vértanú szűznek a sírhelye.

Túlvilági volt a táj csendje, a délután békéje. Az árnyékba húzódva, lassan, szépen, úgy mint régen, ártatlan gyermekkoromban, elimádkoztam a Tízparancsot, majd mit tehettem volna mást, mint a megfáradt Illés próféta, aludtam egyet, várva a további eligazítást (vö. 1Kir 19,5). Talán még álmodtam is „aranyborjúkról”, földhöz vágott „kőtáblákról”, a „vándorlásról”, egy szebb hazáról. Mire magamhoz tértem, erősen alkonyodott. Jóakaróim rövid tanácskozás után úgy döntöttek, forduljunk vissza, így holnap láthatok valamit a kairói piramisokból. Derék taxisunk keserves képet vágott az ötlethez, no de első a Vendég. Amíg benzinkutat keresett, hirtelen besötétedett. Visszafelé valamivel tovább, majd nyolc órát tartott az út. A kocsit ugyanis néha meg-meg kellett tolnunk, s hogy takarékoskodjunk az akkumulátorral, többnyire lámpa nélkül suhantunk az elhagyatott vidéken. Most kezdtem igazán értékelni a hajdani „tűzoszlop” jelentőségét.

Este lett és reggel, miután második napja nem aludtunk, visszaérkeztünk Kairóba. Most a nyugati városszélt kerestük. Első élményemet a közlekedés adta. Az ittenihez képest a római csúcsforgalom, vagy egy magyar motocross pálya szolid fegyelem. A lámpák működtek ugyan, csak azt nem tudtam, kinek, mit jelentenek. A hatsávos utunk éppen eldugult, mert keresztbevonult egy kecskenyáj, pásztorával együtt. Közben Ráfát, a vezetőnk morbid humorral megjegyezte, átvehetném tíz percre a volánt… Aztán hirtelen véget ért a nyüzsgés, a kertek alján, átmenet nélkül már fojtogatott, kápráztatott a végeláthatatlan sivatag, itt kezdődött a Szahara. Múltak az újabb órák, megnézett minket a bamba kőoroszlán, vagyis az „őrködő” Szfinx, a gízai piramisok meg se rezzentek jöttünktől, a homoktenger konokul hallgatott. Láttuk amit kellett, s amit ennyi idő alatt lehetett, aztán lerázva a kéregetők hadát, mentünk bele a bazárba. Az volt még a csuda! Se eleje, se vége, csak szaga és zaja, no meg ára… Valahogy kitaláltunk belőle és ekkor jött az igazi meglepetés, ami nekem felért az eddigi csúcsokkal, múmiákkal: Vacsorameghívást kaptunk Ráfátéktól.

Letértünk a sugárútról, bemerészkedtünk a nyomornegyedek rosszul világított sikátoraiba, végül már a város kopt negyedében kanyarogtunk. Karnyújtásnyira nyíltak a kapuk, egymást érték a fatáblás ablakok. A nép a járdaszéleken hűsölt, az enyhe alkonyban báránysült illata keveredett a csatornaszaggal, fel-feljajdult valami zeneféle, mire csikordult a fékünk. A szomszéd bácsi felénk bólintott, mi visszahajlongtunk, majd nekivágtunk a keskeny lépcsőnek. Az emeleten feltárult a parányi lakás. Néhány éve még itt tartották egyetlen kincsüket, a családi kecskét. Most is épp hogy le tudtak ültetni, ők vagy álltak, vagy körülöttünk sürögtek. Asztaluk rövidnek bizonyult, megtoldták egy-két deszkával. A falakon mindössze két kép függött, az esküvői fotójuk és egy nagyméretű Jézus-poszter. Vendéglátóink hívő koptok voltak. Az iszlám birodalom közepén hirtelenjében keresztény „szigeten” találtuk magunkat. Észak-Afrikát a hatszázas évek vége felé özönlötték el Mohamed tanai, előttük 451-ben, a nagy tekintélyű Khalkedoni Zsinaton rögzítették a Jézusról vallott katolikus tanítást. A koptoknak akkor más volt a véleményük, megmakacsolták magukat a „monofizita” állásponton. Mintha szégyellték volna Krisztus emberségét, állították, hogy az Üdvözítőben megszűnt az emberi természet (vö. KEK 467). Így aztán magukra maradtak.

1600 éve élnek száműzöttként az Egyházban és 1400 éve hontalanok a hazájukban. Itt, az arabokkal csak a nyomorban osztoznak. Miközben beindult a beszélgetés, a mosolygós feleség apró edényeket rakosgatott elénk, s tekintettel a magasrangú vendégekre, középre tett egy tekercs WC-papírt is, hátha kezet akarunk törölni. Jól éreztem magam, utunk végére kinn maradt évezredek emléke, benn a jelent tettük szebbé. Az egyszerű vacsora közben még sok mindent megtudtunk, hiszen minket minden érdekelt.

Négy gyermekükből hárman voltak otthon. Napközben a nagyobbak az egyetemen tanultak, a legidősebb lány üzent, várjuk meg, jönni fog, csak most szentmisére ment. Persze kiderült, az ő miséjük négy órát is eltarthat, mellesleg a bérmálást 36 kenéssel adják fel, mert a Sátántól nem lehet eléggé védekezni. A kereszt jelét mindahányan a csuklójukra tetováltatták, nehogy később egy gyenge pillanatukban megtagadják kilétüket. A családfő büszkén mesélt előző pátriárkájukról, aki köztiszteletben álló, csodatevő szentember volt. Jólesett ezeknek az egyszerű embereknek az őszinte világa. Egyre inkább az lett a benyomásom, a közös evangélium köztünk erősebb köteléket teremtett, mint amekkora rést ütött a későbbi szakadás. Egyre jobban lelkesedtünk. A fiataloknak felkínáltuk a Katolikus Egyetemünkön a tanulás lehetőségét, hívtuk a családot Magyarországra. Ezen aztán elmosolyodott a mi taxisunk, és egy történettel válaszolt.

Egyszer már elindultak észak felé, Bulgáriában jártak. Megkérdeztek egy ottanit, milyen vallású: – Moszlim? – Nem! – válaszolta. – Keresztény? – Nem! – Hát akkor milyen? – Semmilyen! – ennyi volt az összes tudománya… A férfi ezek után elkomolyodó arccal hozzátette: „Hát akkor mi minek menjünk arra?” Nagyot hallgattunk, nem mertük a témát folytatni.

Ez volt az utolsó estém Afrikában, a harmadik éjszaka, amikor nem aludtam. Megérte. Aztán elmúlt ez is, akár a mesebeli ezeregy éj, s mi hazaérkeztünk a „keresztény” Európába egy 1600 éves rendezetlen számlával.