
„Egyszer volt, hol nem volt” – mintha mese kerekedne, úgy lép elő a múltból Imre bácsi szép emléke.
Nagybörzsönyben gyülekeztünk, regnumi atyák, világi vezetők, lopva, rejtve, csendben. Tiltott dologra készülődtünk, lelkigyakorlat kezdődött. Előadónk az országosan elismert, éppen szabadlábon lévő szentírástudós, a jezsuita Mócsy Imre. A bevezetőben elmondta, most nem mond semmit, hiszen az államnak megígérte, csak templomokban tart lelkigyakorlatokat. Ezután szótlanul átvonultunk az ősi bányász-templomocskába, és „kinyílt” Jézus Szíve, mivelhogy ez volt a téma.
Vacsora közben, a félhomályos régimódi konyhában, az öreg lócán, velem szemben ült. Hallgatott minket, akik – az akkori szokásunk szerint – zsibogtunk, fecsegtünk, képviseltük az Úr neveletlen népét. Egyszerre csak megállt a kanál a kezemben. A páter szeméből hullottak a könnyek. Mások is észrevették, hirtelen elnémultunk. Mindenki ránézett. Õ pár perc múlva magához tért, kissé zavartan magyarázkodott: Tudjátok, egyszer kértem a „donum lacrimarumot” (a könnyek adományát), és megkaptam.
Aztán este, benn a nagyszobában még órákon át faggattuk. Ez már nem tartozott az állam orrára. Bíztunk benne. Azokban a zavaros időkben ő volt az egyik leghitelesebb iránytűnk. Élete addigra regénnyé vált. Három római doktorátusával itthon segédmunkás lett. Amikor az internálótáborban őrizték, rabtársainak „szabadegyetemet” szervezett. Akik később Nyugatra szöktek, s jelentkeztek valamelyik világhírű intézetnél, ha igazolni tudták a Mócsy-féle „kistarcsai” végzettségüket, azoknak tudományát elfogadták.
Ez a titkos találkozásunk halála előtt nem sokkal történt. Szavai úgy vésődtek belém, mint szellemi végrendelete. Az esti beszélgetés során többek közt kérdeztük a Szentírás értelmezéséről is. Akkoriban ugyanis minden önmagára adó kisközösség „elemzett”, „analizált”, és főleg idézett, no meg a szekták is elemükben voltak. Gyanússá vált, hátha mindannyian úgy járunk, mint az etióp udvarnok az Apostolok cselekedeteiben (ApCsel 8,31). Nincs köztünk, aki az iratokat helyesen magyarázza.
Mócsy páter válaszát máig nem felejtem. Azt mondta: a Bibliát hármas egységben kell olvasni. Egységben a főszerzővel, Istennel – tehát imádságosan, nyitott szívvel, tettre készen. Egységben kell lennünk az emberi szerzővel, aki Isten indítására írt – tehát ismerni kell a „szakmát”. Tudni kell válaszolni a klasszikus kérdésekre, vagyis az előttünk álló szöveget ki írta, mikor, kinek, miért, mivel, hogyan stb. Végül egységben kell maradnunk a „tulajdonossal”, az Egyházzal. Ismernünk kell annak hivatalos értelmezését, a szakemberek egységes álláspontját.
Áldott emlékét őrzöm, miként rendtársai, tanítványai, lelki gyermekei.