Kívülről a könyvünkről – Balás Béla püspök írása a Bibliáról (7)

I. Isten szakadatlan szól hozzánk

Isten közeledése, nem az írásbeliséggel kezdődik. „Többféleképpen, különböző módon” történt az; de mit jelent, hogy „próféták útján” (Zsid 1,1), „angyalok által” (Zsid 2,2)? Mi a prófétai jel, az angyali szó? Amint a földgolyón szüntelenül keresztülzáporozik a szemnek láthatatlan gamma-sugárzás, úgy Isten szeretete is jelen van a világban. A mindenség nem „szekularizált” (Róm 1,20), legfeljebb a mi agyunk szikkadt. Fülünk van, de nem hallunk, szemünk van, de nem látunk (Mt 13,15), pedig a világ tele van „példabeszéddel” (Mt 13,35). A nicaraguai költő, Ernesto Cardenál, mielőtt nekikeseredve politizálni kezdett volna, még „látott”. Egy alkalommal így ír: „A meteorok írásvonala az égen és a csúszómászók nyoma a homokban, a vándormadarak tovahúzó röpte őszi éjszakákon… az évgyűrűk egy cédrus törzsében… mind-mind… üzenetet közvetítenek.” Hozzá hasonlóan a modern misztikusok: a német Guardini, a francia Foucauld, az olasz Carlo Caretto, az amerikai Merton és sokan mások is észrevették a nekünk szóló jeleket. A piarista egyetemi tanár és költő, Sík Sándor a „Mindennevű” című versében Nazianzi Szent Gergelyre utal vissza. Ha zörren az ablak – tudja, Isten sétálni hívja, amikor bejön a kutya, s mancsát a térdére teszi, akkor ő elszégyelli magát, mert még a kutya szeméből is Isten hűségét érzi. Az anglikánból katolizált Chesterton állítja, a világmindenség csendje: a betegszoba irgalmas csendje, mert „ha meghallanánk az angyalok kacagását, a kábító energia a földhöz vágna…”

Jézus – övéin – számon is kéri a jelekre való érzékenységet. Hiszen azok, mint a nyomjelző lövedékek, vezetik is az asszociációk sorozatát, az ész logikáját. A természet jelei összefüggnek az „idők jeleivel” (Mt 16,3). A jelek jele pedig, amit a karácsonyi angyal hirdetett (Lk 2,12), maga Jézus Krisztus. Benne artikulálódik Isten minden szeretete, rajta arcot ölt a világ értelme (Jn 3,16) Az ő eljövetele – az első – az emberi történelemnek bizonyos értelemben nem a közepe, hanem a startvonala. Ami odáig történt, az készülődés, ami azután jön, az a kicsomagolás, a „forgalmazás”. Gyerekeknek úgy magyarázom az Ószövetséget, hogy az óriási ajándékcsomag. Csupa titok. Múlnak az évszázadok, jönnek az adventi próféták, s elkezdődik a csomag bontása. Egyre jobban látszik, hogy mit rejtenek a borítások (2Kor 3,16); tisztul a Messiás-fogalom, szelídülnek a szokások, megerősödik a monogám házasság. Állandósul a várakozás, fokozódik a készülődés. Hegyre visz az ösvény, s Valaki jön velünk szembe. Jézusban találkozik ég és föld, Isten és Ember. Az egész Újszövetség nem más, mint ennek az ajándéknak a bemutatása, majd „felhasználása”. A katolikus dogmatika Jézus Krisztus személyének az elemzése. Õ akkorát hozott önmagában, hogy utána az első 400 évet betöltik a krisztológia és a mariológia fölfedezései. Nyomukban kivirágzik a kegyelemtan, majd megjelenik a szentségtan, kifejlődik a morális és az egyháztan. Ma már foglalkozunk a következményekkel is: az emberről, a társadalomról szóló tanításokkal. Máig érvényes Izajásnak Szent Pál által is idézett szava (1Kor 2,9): „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt.”

II. Isten megértett és leírt szava: a Biblia

a.) Szakemberek eljátszottak a gondolattal, mi változna abban az esetben, ha valamelyik kumráni barlangból előkerülne egy „ipari csoda”. Találnának egy eddig ismeretlen szerkezetet, amiről kiderülne: ókori videó. Eredeti kép- és hangfelvételeket tartalmaz a názáreti Jézusról. Az egyik egyetem laboratóriumában át tudnák tenni mai rendszerre, s látnánk-hallanánk „első kiadásban” a Hegyi beszédet, s minden továbbit, ami történt. Azt mondják – s bizony igazuk van –, az nem lenne akkora szenzáció, mint a kezünkben lévő Szentírás. Az ún. „eredeti”, a történelmi prototípus ugyanis éppúgy bizonytalanságban hagyna minket, mint az elsőket. Látnánk a mindenben hozzánk hasonlóvá vált (Fil 2,7) ács fiát (Mt 13,55), aki még ötvenesztendős sincs (Jn 8,57), aki felől még korának legnagyobb prófétája is csak kérdezősködött (Mt 11,3). Az eredeti képek igazából a régészeket, a nyelvtudósokat, a filmrendezőket örvendeztetnék meg.

A kezünkben lévő írott Biblia több mint csupasz látvány. Ez már a „megtalált” Jézus. Ez a felfedezett igazság, a Szentlélektől értelmezett esemény. Ez a leleplezett és beteljesedett Ószövetség. Ezért is becsülik nagyon. Jobb helyeken a főpapi ceremóniák élén viszik feltartott kézben. Égő gyertyák közt olvassák, és a felolvasás végén megcsókolják. A szentélyben díszes trónon őrzik, mint az Eucharisztiát. Az ősegyházban kisebb papi rendhez tartoztak, akiket lektorokká avattak. Csak ők nyúlhattak hozzá, és olvashattak az egyébként is „drága” példányokból. Aki pedig a szent iratokat az üldözések idején ijedtében kiszolgáltatta a hatóságoknak, az hittagadóvá vált. A többiek az ilyen embert „traditor”-nak bélyegezték, s messze kerülték…

b.) Eredeti kézirat nem maradt ránk. Az egyiptomi papíruszsás kiszáradt lapjaira, kézzel, primitív tintával írt szövegek hamar kifakultak. Ha nem téglába égették vagy rézre karcolták a betűket, akkor azok a növényi eredetű felületen elmosódtak. A tekercs formájú írás fakult, töredezett, s még mielőtt olvashatatlanná vált, le kellett másolni. Így érthető, hogy kb. 50 évenként készültek az újabb és újabb másolatok. A kezdetleges technika és a ritka alapanyagok miatt egy-egy példány ára felérhetett a mai méregdrága színes tévék árával. A használhatatlanná vált iratokat, mint a halottakat, tisztelték. Nem dobták ki. Úgynevezett „genizába”, tekercstemetőbe tették. Szerencsénkre a régészek, valahol Egyiptomban, rábukkantak egy ilyen furcsa „sírboltra”. A mai módszerekkel már azt is el lehetett érni, hogy ezek az évezredes, eddig holt sorok életre keltek, újból olvashatóvá váltak. Kiderült, szinte betű szerint egyeznek a mostani példányok szövegével.

Gerhard Kroll jezsuita, német tudós azt is megvizsgálta, hogy a különböző ókori kéziratok hogyan viszonyulnak egymáshoz. Hitvédelmi ereje van az eredményének. Összehasonlítható táblázata szerint a legtöbb filozófiai vagy irodalmi műnek másolata csak a X. századtól maradt ránk. Az Újszövetség első teljes szövegtanúja viszont már a IV. századtól épen maradt. Sőt, az eddigi legrégibb kézirat-töredéket (a János-evangélium egy részletével) Kr. u. 125-ből származtatják. A felfedezője nevéről keresztelték el „Ryland”-papirusznak. Ezeket a felbecsülhetetlen értékű dokumentumokat a világ különböző tudományos intézeteiben páncélszekrényekben őrzik. Már régen mikrofilmre vették, úgy, hogy a kutatók mindenhez hozzáférhetnek, egymás eredményeiről naprakészen tájékozottak. Az eredeti nyelvek rekonstrukciója, a fordítások pontosítása a világ szakembereinek szeme előtt történik. A szakma lelkiismerete vigyázza.

Ma már tragikomikus emlékké zsugorodik a '60-as évek egyházellenes harca. Közpénzeket pocsékoltak silány, szovjet brosúrákra, bibliaellenes fércművekre. Hírhedtté vált bizonyos Kriveljov nevű szerzőnek az „evangéliumi legendákról” összehordott műve. Esztergomban a biblikum órákat öreg professzorunk 5 percnyi Kriveljovval kezdte. Mit is mond az elvtárs? – s idézett egy döbbenetes ökörséget –, azután bemutatta, mit válaszol erre a szaktudomány. Dőltünk a nevetéstől. Túlságosan is nagy lett a siker, abba kellett hagyni ezt a rovatot, mert tanárunk állását kockáztatta. Természetesen mi a helyi könyvesboltban megvettük a „divatos” kis füzetkét, s magunk folytattuk a vizsgálódást.

Akkor vettem észre egy újabb alapigazságot. Minden állítás annyit ér, amennyire azt a hirdetője bizonyítani tudja. Döntő tehát, hogy milyen és mennyi forrásmunkára hivatkozik a szerző. Kriveljov a könyve végén kb. 10 forrást emlegetett. A tízből hat ismeretlen szovjet szerző, a többi pedig még a múlt században élt, régen elavult, megcáfolt nyugati racionalista volt. Mi a főiskolán akkoriban az öt kötetes Simon-Prado tankönyvből készültünk. Ennek a hatalmas műnek minden oldalán, szinte minden sorhoz, apró betűs lábjegyzet csatlakozott. Abszolút világos volt adatról adatra az állítás eredete. Ott volt a kutató neve, a könyvének a címe, a kiadás éve, helye, a lapszám, sőt a döntő szakaszoknál eredeti nyelven beidézve az igazoló szöveg. A kötetek elején pedig kb. tíz oldalnyi, témakörökbe rendezett, abc-sorrendben közölt forrásmunkák jegyzéke állt. Dőlt betűkkel még a másvallású szakemberek idevonatkozó munkáit is jelezték Ezek után, Kriveljovot és a spanyol szerzőpárost összehasonlítva egyértelmű volt, mi a „legenda”, és hol kezdődik a tudomány.

c.) A Biblia lapjain hatalmas kincs van a kezünkben. Válasz a lét alapkérdéseire, információ az egyén sorsáról, a világ értelméről. Jelentés a „túlpartról”, sőt, magának a Végtelen Istennek a névjegykártyája. Érhető tehát a régiek gondolkodó figyelmessége, amellyel egy betűcskét se, egy vesszőt se vesztettek az átszármazó örökségből. Érthető a maiak szomjúsága is. Ártatlanul börtönjárt papok mesélték, hogy alkalomadtán sikerült egy vékonyka Újszövetséget becsempészni valamelyik cellába. Az állandó motozás veszélye miatt nem merték eredeti formájában rejtegetni. Szétszedték lapokra és egymás közt csereberélték a széttépett Biblia részeit; Isten igéje ott keringett a „pokol tornácán”. Hihetetlen erőt adott egyiküknek például a sapkája bélésében őrzött Efezusi levél néhány fejezete. Kívülről tudta minden sorát. Százszor és százszor ízlelgette, fontolgatta, imádkozta.

A régi latin mondás szerint: „timeo hominem unius libri”, „félek az egykönyvű embertől”. Az ugyanis lehet rémisztően buta is, de ennek fordítottja is bekövetkezhet. Aki szinte eggyé válik egy könyvvel, például a Bibliával, az lehet elképesztően bölcs is. A kereszténynek ez utóbbi fajtához kellene tartoznia. Ha Isten szava számomra már nem pusztán a papíron van, hanem belém épül, akkor elérte a célját. A hitem életté válik. Ez azt jelenti, hogy amíg az iskolás hittanból legfeljebb langyos illemtan következik, addig a bibliás ember kitűnő érzékkel eltalálja, az adott körülmények közt, hogyan kell Jézust követnie. Az ilyen embernek ugyanis, mint a jó muzsikusnak, „belső hallása” van, élő Szentlélekre figyel, hűségét megtartva, könnyedén tud – ha kell – változni is. A változások soha nem ötletszerűek, nem a divathoz igazodnak, hiszen azoknak a partitúrája a kinyilatkoztatásban rejlik. Évezredek kottája a tudományok királynőjének mondott „dogmatikában” szólal meg. A „dallam”: a dogma. Ez persze nem a politikai „tabu”, hanem a vallási „irányfény”. A dogma háttere a biblikum, pontosabban: az abban rejlő élet. Más hasonlattal: a felismert hittétel olyan, mint a sugárzó érc, s mögötte az uránbánya, a biblikum. Az egésznek a mélyén pedig ott az Isten, aki által minden lett (Jn 1,3).

III. Isten szavát értsük helyesen!

a.) Diákéveim során szellemi étvágyam újabb és újabb kalandokba sodort. Chesterton „paradoxonjait” olvasgatva jöttem rá, nem kell félnünk semmiféle földi ellenféltől. Õ úgy vette észre a kereszténység igazát, hogy összeolvasott mindenféle hitellenes iratot. Azok belső ellentmondásai józanították ki. Rátalált az ellentétes irányokból támadók sorai nyomán az ostromlott Központra, a katolikus hitre.

Ez az élmény bátorított, amikor kézbevettem a hitehagyott papnak, Baranyai Árpádnak „A hitetlenség apológiája” című kötetét. Az illető hetet-havat összeírt, hogy önmaga aposztáziáját igazolja. Érdeklődve vetettem magam bele a fölhánytorgatott problémákba. Tudtam, ha felingerel egy kérdés, addig nem nyugszom, amíg azt nem tisztázom. A gondolkodással, az utánajárással csak nyerhetek. Így is történt. Baranyai állította, ha igazán elterjednek a népnyelvű bibliák, az lesz a vég. Szerinte a katolikus egyház halálos veszte: a saját Bibliája. Azt rögtön észrevettem, hogy a gondolat nem új. Száz évvel azelőtt az akkori, úgynevezett modernisták, meg azóta jó néhány szekta, szembeállítják a Biblia Jézusát az Egyház Jézusával. Az viszont tényleg elgondolkodtatott, hogy egyházunk mennyire óvatos. A XX. századi katolikus bibliamozgalom, vagy a II. Vatikáni Zsinat liturgikus reformja (a kötelező népnyelv tekintetében) bizony, alaposan lemaradt Husz János reformjától.

b.) Az eleinte megmosolygott okvetetlenkedést lassan kezdtem megérteni. No, nem a hitetlen pap módjára, hanem az egyház javára. A nagyon régi, más kultúrában keletkezett iratokat valóban félre lehet magyarázni. Az anyaszentegyház, mint jó anya, ettől féltette gyermekeit. Iskolapélda a tévedésre: az utolsó vacsora terméből feljegyzett párbeszéd félrehallása. Jézus feltűnően komoly és ijesztő dolgokról beszélt. Ekkor a hősködő apostolok közbevetették: „Itt van két kard”; talán a házigazdáék faldíszei lehettek, még a Makkabeus-korból megőrizve. A Mester azonban csak annyit mondott: „Elég!” (Lk 22,38). Mióta a világ világ, minden épeszű olvasó úgy értette ezt, hogy „elég ebből az ostobaságból, indulunk a Getszemáni kertbe”. A középkor elején azonban a „két kardra” államfilozófiát alapítottak. Azt állították, két kard: vagyis a pápa meg a császár elég a világ kormányzásához, harmadikra már nincs szükség. Kínosabb, amikor valaki úgy ferdíti el Jézus szándékát, hogy pl.: a vacsora közben önmagára mutatott, amikor ezt mondta: „ez az én testem”, s az ételre gondolt, mondván: „vegyétek és egyétek…”. Köztudott, hogy az immár több száz irányra szétszakadt kisegyházak mindegyike ugyanarra a Bibliára hivatkozik, csak azt másként értelmezve. Az ókori manicheusok a házasságot vetették el, a középkori katharok a kastélyok kincseit szórták máglyára, manapság meg kollektív öngyilkosságokat követnek el…, s mindezt Bibliára alapozva. Bizony, ez már nem tréfa. Még azt az ártatlan játékot sem veszem szívesen, amikor jeles napokon kisközösségekben igekártyákat húznak, s az így véletlen folytán hozzájuk került szentírási idézetben Isten akaratát vélik felismerni. Nem olyan könnyű megtalálni Isten akaratát.

c.) Ha a Biblia egy-egy mondatát kiszakítom az összefüggéséből, növekszik a szubjektív, az egyéni értelmezés, sok esetben a félreértelmezés lehetősége. Igaz ugyan, hogy Isten Szentlelkét nem kötik a mi szabályaink, miként a szél, „ott fúj, ahol akar” (Jn 3,8). Mondhatja Ágostonnak, hogy „vedd és olvasd”, – s ő ekkor oly pontosan rátalál a Római levél 13. fejezetének a 13. versére („Éljünk tisztességesen…, ne lakmározásban és részegeskedésben…”), mintha az csakis neki íródott volna. Az is igaz azonban, hogy felfogóképességemet befolyásolhatja az időjárás-változás, rejtett betegség, gonosz propaganda, hiányos műveltség és még sok más. Könnyen áldozatává válhatok ilyen esetekben akármelyik szekta elszánt ügynökének.

A Szentírásnak nemcsak egy mondatát, de még egy egész könyvét se ragadhatom ki a környezetéből. A búskomor Prédikátor alapján nem állíthatom, igaza van a pesszimista Schopenhauernek: ezen a bolygón nem lehet élni. Még jó, hogy kiábrándult huszadik századi nyomoroncok eddig nem figyeltek fel ezekre az unalmat szuggeráló, a kétségbeesést sugalló mondatokra, hogy „minden hiábavaló…, fölkel a nap, de úgyis lenyugszik…, semmi értelme az egésznek…”. Akik közel jártak a szellem pályájának ehhez a széléhez, mint pl. az ateista egzisztencialisták, azokról mondják is, hogy a fasizmusnak, a világháborúknak a szálláscsinálói.

A Bibliában szerencsére más is van. Van nekünk csodálatos Kolosszei levelünk, káprázatos távlatokat nyitó „Jelenéseink”, s az a sokat emlegetett János-idézetünk, miszerint „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda…” (3,16). A Bibliát „sztereóban” kell hallanunk, eseményeit „szélesvásznon” kell látnunk. A Biblia nem valami szeszélyes idézetgyűjtemény. A mai technikával egybefűzött Könyv, igazából egy egész Könyvtár, amelynek egységes a rendszere. Hasonlítják hatalmas asztal körül tanyázó, 72 tagú társasághoz. Az egyes szerzők beszélgetnek, néha egymásnak nemet is mondanak, de végül közös a zárónyilatkozatuk. Ez érthető is, hiszen az asztaltársaság vendéglátója, az egésznek a fő szervezője – a sugalmazó Szentlélek. A napi liturgia az ünnepeknek megfelelően fel-felerősít szólóhangokat. Így bekövetkezhet néhanapján, hogy búsong Jeremiás, vagy átkozódik Izajás, de ugyanabban az egyházi évben (!) az angyalok is énekelnek Lukács evangéliumában, és a pünkösdi szelek is zúgnak az Apostolok cselekedeteiben. Isten szava, helyesen olvasva, egységes pedagógiával az Életre nevel. Döntő szempont tehát, amit Jézus a szamariai asszonynak magyarázott: „Lélek az Isten: akik imádják, lélekben és igazságban kell imádniuk” (Jn 4,24). Nem lehet az Írást – fundamentalista módon – betű szerint olvasni, mert „a betű öl, a Lélek pedig éltet” (2Kor 3,6).

IV. Isten segít szavának értelmezésében!

a.) Nem is lenne semmi problémánk Isten szavával, ha vegytiszta szellemek lennénk egy áteredő bűn nélküli álomvilágban. A gond akkor jelentkezik, amikor az Egyház emberi képviselői eljátsszák a becsületüket. A hívő ilyenkor megzavarodik. Van, aki dühöngeni kezd, mondván: »Csapják be az öreganyjukat!« Van, aki kiutat keres a csapdából. A XVI. századi hitújítók »sola scriptura« vagyis »egyedül az írás«-ra figyelő alapelve »vándormotívum« az egyháztörténelemben. Régen is, ma is, botrányok árnyékában, fel-felbukkan a heves vágy: »Vissza az alapokhoz!« »Le kell fúrni a legmélyebb rétegig, a négy evangélium Jézusáig, ott a legtisztább a kinyilatkoztatás forrása!« Számomra jórészben érthető, sőt, megható korunk szektásainak lelkesedése… A szomjúság a víz létének bizonyítéka. Csak az a kérdés, hogyan lehet a vízre, az »élő vízre« (Jn 7,38) rátalálni. Más a perzselő hőség délibábjában a káprázat, és más a valóság.

Gál professzor úr, az idős hittudós mondta egy alkalommal, ha valaki visszafúr az evangéliumokig, akkor túlfúrt. A történelmi Jézus életében még nem történt meg minden. Még nem halt meg, nem küldte el a Szentlelket. Jézus egész földi élete az Egyház előkészítése. A máig ható folyamatok, a ma is használható hagyományok eredetét kutatva az igazán izgalmas korszak az első század második fele.

b.) A fiatal Jézus a Lélek újdonságával lépett fel, s lenyűgözte hallgatóit (Róm 7,6). Nem írt a Bibliába egy sort se. Nem bízott a papírban, ő emberekkel foglalkozott, a szívekbe írt, és a folytatást is így tervezte. Figyeljük csak adatainkat! Nagycsütörtökön úgy búcsúzik, hogy „még sok mondanivalóm volna, nem vagytok rá azonban elég erősek” (Jn 16,12). A János-evangélium utolsó mondata így hangzik: „Jézus még sok mást is tett. De ha valaki mind le akarná írni…, az egész világ sem tudná befogadni.” (Jn 21,25). Később a Péter-levél meg beszámol már az újabb problémákról.

Vannak a szent szövegekben nehezen érthető részek, „amelyeket a tanulatlanok és a hitben ingadozók vesztükre ferdítenek el…” (2Pét 3,16). Miről van tehát szó? Jézus, aki nem lazsált, éjt nappallá téve tanított, a fáradtságtól még a viharban is aludt, nem tudott elmondani mindent. Ami keveset elmondott a végtelen titkokról, azt meg mi alig írtuk le, s még a maradékot is elhibázzuk. Döbbenetes a kórlapunk. Ezekszerint füstbe ment terv lenne Isten álma, hogy elérkezzék hozzánk az ő országa? Szerencsénkre nem erről van szó. Jézus tudta, mire számíthat. Látta előre a hamisított iratokat (az apokrifeket), az egzaltált gnosztikusokat, akik csűrik-csavarják a betűket, a mai világ házalóit, akik privatizálják a vallást. Amikor Amerikában jártam, vasárnap délelőttönként, jobb dolgom nem lévén, a tévében kalandoztam csatornáról csatornára. Istentisztelet itt is, ott is. Sportcsarnokból, székesegyházból, hallelujázó kórusok, nekihevült szónokok és Biblia, Biblia, Biblia – minden mennyiségben, minden minőségben, egymásnak homlokegyenest ellentétesen értelmezve. No, ez az, amit biztosan nem akart Jézus. Amikor a betániai vacsorától az utolsó vacsoráig húzta az időt, az nem a »lapzárta« elodázása volt.

Még az utolsó köztünk töltött teljes napján, nagycsütörtök délelőtt is virágnyelven beszélt a „vizeskorsót vivő férfiről…”, nem adta meg a vacsora lakáscímét, szemlátomást most már minden óra, minden perc drága lett számára. Az utolsó simításokat végezte a jövendő talapzatán. Ekkor véste a döntő vonásokat, nem valami iratra, hanem a maga köré gyűjtött Közösség idegeibe, szíve mélyébe. Kimondom végre a szót: Jézus Egyházat alapított, és nem Bibliát ír. Az első nemzedéknek csak „Ószövetsége” volt, no meg Jézusa. Az a Jézus viszont nem fakult emlékké. Az ígért Szentlélek valóban eljött, megértetett mindent (Jn 14,26), és elvezette őket a teljes igazságra (Jn 16,13). Így született meg az Egyház (Csel 2,46). Ez a közösség 17 évvel a feltámadás és az első pünkösd után elkezdte leírni a köztük végbement eseményeket, először levelekben (1Tessz stb.), majd evangéliumokban. Előbb éltek, aztán írtak (Lk 1,1). Ez biztosabb és emberibb megoldás volt, mintha az Úr egy Központi Irodát működtetett volna. Az Egyház nem lobogókból, ingatlanokból meg süvegekből áll. Az Egyház a megkeresztelt Jézus-követők jól szervezett társasága. Bibliás nyelvre fordítva, arról van szó, hogy Péter baráti köre napról napra összejárt. Esténként végezték a „vacsorát”, ahogy az Úrtól tanulták. Emlékeztek, beszélgettek, tanúságot tettek… „Hogy is volt akkor, amikor a magokat rágicsáltuk?« »Hát amikor a hegyre mentünk”, „meg amikor majd' a vízbe fúltunk…?” „Mit is mondott akkor? Miért is mondta…?” „Most kezdjük érteni!” Itt köztük nem lehetett csalni. Rögtön kiigazították volna egymást. Hatalmasan működött a „társadalmi kontroll”, és diadalmasan kísérte őket a Szentlélek garanciája. Az, aki az elsőket tanította, a későbbieket sem hagyta magára, hiszen megígérte: „aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16). Ma így mondjuk: aki titeket hallgat, az nem tévedhet hit és erkölcs dolgában. Mindez azért van, mert „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökre” (Zsid 13,8).

c.) Igen ám, de ezek után úgy tűnik, ördögi körbe jutottunk. Az Egyház a maga tekintélyét visszavezeti Jézusra, akit viszont a Bibliából ismerünk. Ugyanakkor azt is állítjuk, hogy az Egyház előbb volt, mint a Biblia. Ez nem a „tyúk vagy a tojás” elsőbbségének a kérdése? Talán egy hasonlat segít a tisztázásban. Élt egyszer egy híres feltaláló. Veszélyes műtétre készülődött, kórházba kellett mennie. Mielőtt bevonult volna, végrendelkezett. Természetesen nem a papucsáról vagy a macskájáról, hanem komoly dolgokról. Az eddigi eredményeiről, a kutatás irányáról, az intézet vezetéséről… A műtét sikerült. Visszatért az intenzív osztályról, hamarosan felépült, s újból belépett régi dolgozószobájába. Mit tett vajon? Kivette a fiókjából s végrendeletét és betüzelte, mondván, ez már nem kell, mert itt vagyok én? Egészen biztosan ilyesmi eszébe se jutott. Amit egyszer ugyanis leírtunk nagy gonddal, azt később is használhatjuk. Egyetlen tanár sem tüzeli el a múlt évi jegyzeteit, a zeneszerző sem égeti a régi kottáit… Mindenki él a múltjából… Fordítva: ha a végrendelet beszélni tudna, szemtelenkedne-e a gazdájával? Mondaná-e neki, minek jött vissza? Nincs rá szükség, hiszen minden nagyon jól le van már írva. Eszébe se jutna ilyesmi, elvégre az irat gazdája mégiscsak jobban tudja, mit miért írt le.

Kilépve a hasonlatból, az Egyház és a Biblia viszonyában is ez a helyzet. Az Egyház nem pusztán valami porosodó „tradíció”. Az Egyház a bennünk tovább élő Krisztus (1Kor 12,27). Valaki így mondta: az Egyház és a Biblia ugyanaz, csak az Egyház kicsit nagyobb, amint az autóbuszkerék külső pereme is nagyobb, mint a belső… A II. Vatikáni Zsinaton úgy beszéltek erről a titokról, hogy a Biblia az Egyház lelkitükre. Köteles sűrűn belenézni. A szentmiséinkben naponta olvassuk, papjaink mint imádságot mondják. A zsolozsma tulajdonképpen alkalmazott Biblia. A hittudományos szakkönyveinkben néha található úgynevezett „kvalifikációs” táblázat. Ez arról szól, a hittételeinknek van bizonyossági – s így fontossági – sorrendje. Amennyire kinyilatkoztatott az az igazság, annyira kötelező. Van olyan tanításunk, ami betű szerint csak félig, vagy csak kikövetkeztethetően van a Bibliában, illetve az Egyház tanításában. Eszerint alakul a tudományos „rangja” egy-egy kijelentésnek. Ez a minősítés adja a kötelezés fokát, illetve a tétel tagadójának vétkét, s annak a büntetését. Valahol itt rejlik a szétszakadt keresztény egyházak egymás felé közeledésének lehetősége is. A hitigazságoknak – az előbb említett szempontok szerint – hierarchiája van. Valószínűleg a régóta remélt, és előbb-utóbb beköszöntő unió magvát az egymásra találó szíveken kívül a legfontosabb hitelvek egysége adja. Ez esetben ami a lényeges tanítások koncentrikus körein kívül található, az fakultatív. Ott a másként gondolkodás nem bontó akadály, csak „rítus”-különbség.

A lényeg tehát az, hogy sem a Bibliát, sem az Egyházat nem szemlélhetjük statikusan. Egyik sem készen pottyant az égből. A középkorban kiéleződött feszültségeket az újkor számos felfedezése segít feloldani. A mai, mélyebb és tudományosabb látásunk már „historikus” és „pneumatikus” Számunkra az Egyház nem múzeum, s a Biblia nem kövület. Az időszámításunk kezdetén megjelent Élet (Jn 1,4) élve maradt, köztünk maradt, bennünk… és a kezünkben…, egységben.

V. Isten szavát hirdetnünk kell!

a.) 1956 októberében az akkori Kossuth Rádió egyik emlékezetes adásában beismerte: „hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon.” A történelmünk folyamán apokaliptikus méreteket öltött a világ megtévesztése (Jel 13,14). Napjainkra már nemzedékek nőttek fel teljes értékzavarban (2Tessz 2,2–12). Számunkra tehát nagyon is időszerű Szent Pál biztatása: „…hirdesd az igét! Állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan…” (2Tim 4,2). Természetesen az tud eredményesen előállni és megszólalni, aki nem pusztán csatornája valamiféle információnak, hanem – Szent Bernát hasonlatával – gyűjtőmedencéje, túlcsorduló ciszternája az istenélménynek. Az ilyennek szinte szétpattan a szája. Nem hallgathat arról, amit átélt (ApCsel 4,20).

b.) A bibliaapostolkodás egyik legbeváltabb módja az állandó időpontra meghirdetett bibliaóra. Bátorítok mindenkit, kezdje el. Hihetetlen sikere lesz. Isten népe kiéhezett. Idős nénik hálálkodtak, csak azt nem értették, hogy' élhettek meg 60–70 évet úgy, hogy erről eddig nem hallottak. Volt, ahol a felnőtteknek hirdetett alkalomra a nagy fiatalok is beszivárogtak. Hétről hétre növekedett a szellemi étvágy, s vele a létszám.

A foglalkozásokat tartsuk barátságos, fűthető, jól világított helyiségben. Álljon elöl egy ízlésesen terített asztalka, Bibliával, hangulatlámpával. Legyen kéznél tábla, kréta, falitérkép. Időben hirdessük, a szemüvegét senki se feledje otthon. Tartsunk készenlétben több tucatnyi „kölcsön”-példányt, hogy mindenkinek a kezében lehessen a „főszereplő”, és mindannyian együtt dolgozhassunk. Rögtön a kezdetben tisztázzuk, ne hozzanak magukkal képes bibliákat, monumentális díszkiadásokat. Ne törődjenek a lapszámokkal. Értsék, mi különbség van a katolikus és a protestáns kiadás közt, mi az emberi bevezető, hol kezdődik a szent szöveg, mire jó a lábjegyzet. Talán a leghálásabb forma, ha minden összejövetelen, bizonyos rendben, mindenről szó esik. Ez azért is sikeres, mert a kezdő is figyel, a haladó is elmélyül. Több korosztályt szólítunk meg igen színes, érdekes mondanivalóval. Nagyobb helyeken, igényesebb közösség esetén akár két csoportra is oszthatjuk a résztvevőket. A kezdőknek jutna több bevezető és változatosság, a gyakorlottabbak kaphatnák a speciális olvasási-kutatási programokat, számos elmélyítő csenddel, imával.

A kezdők esetében egy bibliás este így alakulhatna: 15 perc általános bevezető, 15 percben egy konkrét könyv ismertetése, 20 perc egzegézis, vagyis lassú, sorról sorra haladó szövegértelmezés, végül 10 perc játékos feladat-megbeszélés, illetve kiértékelés.

c.) Az általános bevezetésnél nyugodtan feltételezhetjük, hogy a „báránykáink” a mostani nagy magyar „legelőről” jöttek. Ez azt jelenti: ha esetleg tudnak is valami keveset, azt is rosszul tudják. A megbeszéléseinket, oktatásainkat soha sem a nulláról kell kezdenünk, hanem mindig a mínuszból. Ellenszenveket, előítéleteket oszlatunk, miközben felkeltjük a csendes kíváncsiságot, majd a lobogó érdeklődést. Az egyszerű polgár néha akkor kap észbe egy szellemi értékkel szembesülve, ha felfogja, az mibe is kerül neki. A kumráni barlangok szenzációs leleteit, abszolút kívülállók esetén, meg lehet közelíteni ilyen profánul is: az 1947-ben megtalált kétezer éves tekercset a beduin gyerek eladta „öt pénzért”, a tudós megvette a régiségkereskedőtől ötszázért, tőle a Régészeti Intézet megszerezte ötezerért, majd továbbadta a pátriárkának – mondjuk ötvenezerért, végül az izraeli állam 1954-ben a 7 és fél méteres Izajás-tekercsért fizetett állítólag kétszázötvenezer dollárt. Nekik megért ennyit. Nekünk meg még mérhetetlenül többet is, hiszen Izajást tartjuk az Ószövetség evangélistájának. Jézusról jövendölt, aki nem 30 ezüstöt (Mt 26,15), hanem az egész világnál is többet (Mt 16,26) ért.

Ez a kincs most a kezünkben van. Ha meg még azt is összeszámlálnánk, hány írót, festőt, zeneszerzőt ihlettek alkotásra az örök értékű történetek, a mély értelmű gondolatok, elvesznénk az adatok tengerében. Ma már a teljes Szentírás, vagy annak részlete földünk valamennyi nyelvén olvasható. A különböző kiadásokat a frankfurti nemzetközi könyvvásáron sok éve óriási érdeklődés kíséri. Azt mondják, a vele foglalkozó szaktudomány ötven éve szakadatlan forradalomban izzik. Amióta alkalmazzák a légi fényképezést, azóta felgyorsultak a régészeti kutatások. Nagy magasságból feltűnően árulkodik a gyep elszíneződése, ha alatta romok rejlenek. Rég elfelejtett városokra bukkantak, teherautó-számra találtak írásos leleteket. Néhol előkerültek egész cserép-könyvtárak, szótárakkal együtt. Van „holt” nyelv, amelynek ma már több mint húszféle tájszólását ismerjük. A kutatások pontosabb fordításokat eredményeznek. Így jutunk közelebb a kinyilatkoztató Isten szándékához. A szótárak ehhez nem lettek volna elegendők. Azok egy-egy kifejezésnek néha tízféle jelentését is leközlik. Az adott szövegben viszont egy szónak a pontos értelmét, s így a számunkra érkező üzenetet, csakis az összes szempont egybevetésével találjuk meg. Ebben segítenek a bibliaórák.

A speciális bevezető már a gyakorló bibliaolvasásra készít fel. A kezdő csoportok többnyire a Lukács-evangéliumot választják. Itt igen sok hittan, liturgiában sűrűn előforduló kulcsfogalom található. Ez az „anyás” evangélium, ez az „irgalmasság” evangéliuma. Szerencsénkre ma már a szentírás-foglalkozások vezetője számára igen sok forrásmunka áll rendelkezésre. A tapasztalat igazolja az ókori tudós, Szent Jeromos mondását. Olyan folyammal állunk szemben, amelynek a szélén a kismadár is iszik, s a közepén az elefánt is úszik. Kimeríthetetlenül ontja a szent szöveg az egyre mélyebb és mélyebb gondolatokat. A nyíltszívű, érzékeny bibliaapostol soha nem érzi magát eléggé felkészültnek. A munkáját képtelen befejezni, csak félbeszakítja…, aztán elmondja mindenkinek, milyen nagy dolgot művelt az Isten (Lk 8,39).

Az egyes könyvek összehasonlításával, a szerzők egyéniségének, céljainak vizsgálatával, a műfajok felismerésével, a kortörténeti támpontokkal megerősítve – a sorról sorra való olvasás, az ún. egzegézis, már kész gyönyörűség. Ez az a bizonyos Szent Jeromos-féle „mélyvíz”. Lehet „inni” is, „fürödni” is, „úszni” is, kit mire indít a Lélek.

Érdemes a résztvevőkkel nemcsak együtt olvasni a szöveget, hanem az olvasottakkal tovább is foglalkoztatni őket. Örülnek, ha kapnak otthoni feladatokat. Ügyes kérdésekkel rá lehet irányítani a figyelmüket új összefüggésekre. Neveljük rá őket, legyen munkafüzetük, és abba jegyzeteljenek. Így írásban is megválaszolhatják, amit kikutattak a Bibliából. Az elmélyülő munka során lassan kialakul az egyházközség „kemény magja”. Megújul a templom népének az áhítata. Az atyák azt veszik észre, hogy a gyónók őszintébbek, az áldozók buzgóbbak. Szemlátomást a szektások megritkulnak, jelentkeznek az új megtérők, és a meglévők nem kopnak le. „Jelek” lesznek, hiszen „közel van a nyár” (Lk 21,30). Áldani fogjuk az órát, amikor elfogadva az Úr hívását, belevágtunk ebbe a munkába (Lk 10,17).