Könyvrecenzió: Pio atya világa

Az első fejezetben Donato Calebrese teológus annak a hét évnek a spirituális hátterét vizsgálja, amelyet Pio atya ifjú szerzetesként szülőfalujában, Pietrelcinában töltött, 1909 és 1916 között. A teológus elemzéséből kiderül: Pio atya egész élete, már egészen kiskorától kezdve tele volt jelentős eseményekkel, időszakokkal, mind történeti és spirituális, mind pedig misztikus és prófétai értelemben. Pio atya is vallotta, hogy önmaga számára is rejtély. A valódi szentség fényessége azonban körülragyogta őt, gyermekkorától kezdve egészen halála napjáig. Donato Calabrese szerint Pio atya „egyszerű, visszahúzódó, alázatos, teljesen Istennek szentelt életet élő férfiú volt, akinek mindennapjait misztikus jelenségek fémjelezték. Sokféle ember volt ő: különleges képességekkel rendelkező gyógyító, aki eljárásaiban mindig egyszerű és diszkrét maradt. Krisztus ügyének megszállott prófétája, akit csakúgy, mint sok-sok elődjét, számtalanszor megszégyenítették, megalázták, sanyargatták és üldözték annak az egyháznak a képviselői is, amelyet ő még akkor is Anyjának ismert el, amikor az megfenyítette őt.”

Pio atya a stigmáit, Jézus szent sebeit is Pietrelcinában kapta meg, saját visszaemlékezései alapján 1910. szeptember 18-án, szemben több életrajzírójával, akik szerint ez a rendkívüli isteni kegyelem csak nyolc évvel később, már San Giovannui Rotondóban következett be. A fejezet szerzője felhívja a figyelmet, hogy bár Pio atya 58 éven keresztül viselte kezein, lábain és oldalán a szent stigmákat, mégis, az utolsó szentmiséjén, 1968 szeptember 22-én forgatott filmen mindenki láthatja, hogy az atya ostyát tartó jobb kezén a bőr már makulátlan hófehér, mintha e sok-sok év alatt mi sem történt volna, noha az emberi bőr természetes, vagy mesterségesen előidézett sérülésénél ez semmiképpen sem fordulhatott volna elő. Donato Calebrese elemzéséből kiderül: Pietrelcina kicsiny falujában Jézus felkészítette Pio atyát küldetésére, olyan misztikus élményekben részesítette, melyek nagyon sokat jelentettek számára, de ezeket a világ nyíltan nem láthatta. Később San Giovanni Rotondóban ennek éppen az ellenkezője történik majd: „csodák, gyógyulások, a szentség látható jelei itt nyilvánulnak meg az emberek láttára, és magányából Pio atya kénytelen kilépni a világ, a hívők ezreinek színe elé.”

A második fejezetben részleteket olvashatunk Pio atya lelkiatyjának, P. Agostinónak a lelkinaplójából. Az 1911-es év feljegyzései szerint az elragadtatások naponta két-három alkalommal is megtörténtek, alkalmanként egy-két óráig is tartottak, s Pio atya mindig mindenre emlékezett utána. Az elragadtatásokhoz rendszeresen társult a sátán megjelenése is, a legkülönbözőbb alakokban, csúnya fekete macskaként, gyönyörű meztelen lányok alakjában, de magára öltötte a gonosz X. Pius, a Szűzanya, Assisi Szent Ferenc alakját is. Amikor az ördög megjelent neki, Pio atya mindig egyetlen kérést intézett hozzá, amelyből felismerte: „Mondd: éljen Jézus!” Pio atya iszonyú küzdelmet folytatott az ördöggel minden egyes alkalommal, de Isten segítségével mindig sikerült győzedelmeskednie. Utána pedig megjelent neki Jézus, Mária, vagy saját őrangyala. A sátáni jelenések ötéves korától kínozták Pio atyát. A gonosz zaklatásai nem tartottak hosszú ideig, maximum negyedóráig, míg Jézus, Mária vagy az őrangyal vigasztaló jelenléte ezzel szemben egy órán keresztül is tartottak.

Agostino atya lelkinaplója szerint Pio atyát az idő múlásával egyre többen keresték fel San Rotondóban, világi papok és szerzetesek, parlamenti képviselők, ügyvédek, munkások, minden rendű és rangú emberek. Annak ellenére, hogy hírneve folyamatosan növekedett, nem vált önteltté, pontosan tudta, hogy mindezt Isten kegyelmének köszönheti. Ahogy P. Agostino visszaemlékszik, Pio atyának sok biztatásra volt szüksége ezekben az időkben, mindig mindenről tudni akarta, vajon jót gondol, vagy helyesen cselekszik-e. Agpstino atya szerint „Minden bizonnyal az Úr oltja ezt a bizonytalanságot a számára kedves lelkekbe, hogy tökéletes alázatosságban tartsa őket.”  

A harmadik fejezetben három katolikus pap – Attilio Negriolo, Nello Castello és Stefano M. Manelli – Pio atya lelkiségét vizsgálják. Saját írásainak tükrében és lelki gyermekeinek tanúságtételén keresztül kísérlik megérteni, hogy milyen minőségben, milyen eszközökkel és módokon igyekezett Pio atya eljuttatni a világnak azt a rendkívül összetett tanítást, amelyet Isten rábízott, és hogyan próbálta meg az Úr Pio atya alakján keresztül formálni, alakítani a rengeteg nehézséget, tragédiát átélt XX. századi embert. A három szerző kiemeli Szűz Mária különleges hatását Pio atya lelki életére: „Az Angyalok Királynője már gyermekkorától kezdve őrködött az atya felett, és más égi személyeket is bevont, titokzatos módon folyamatosan munkálkodott lelkében... Pio atya lelkében Szűz Mária az ő négy titokzatos minőségében nyilvánult meg: mint Szeplőtelen Szűz, mint Édesanya, mint a Fájdalmak Anyja, és mint a mennyekbe Felvett Királyné.” A szerzők állítják: Pio atya sátán felett aratott győzelme egyike azon csodáknak, amelyek Szűz Mária közbenjárására történtek a XX. század folyamán, amely amellett, hogy a gonosz mesterkedéseinek, tombolásának évszázada volt, a Szűzanya különleges pártfogását és támogatását is elhozta a világnak. Máriát Pio atya egyik írásában így nevezi: „Minden más műnél tökéletesebb remekmű. Ő a legtökéletesebb alkotás, amely mint Hajnalcsillag ragyog az emberiség felett, amely rá szegezi tekintetét.” Pio atya missziója az volt, hogy Mária segítségével, bátorításával és támogatásával minél több lelket vezessen el az örök üdvösségre.

A kötet negyedik fejeztében Andrea Tornielli Vatikán-szakértő Pio atya és Karol Wojtyla titokzatos spirituális kapcsolatát elemzi, szigorúan a tények alapján. Így például cáfolja azt a közkeletű vélekedést, hogy amikor a későbbi pápa 1948-ban ifjú papként felkereste az atyát San Rotondóban, ő megjövendölte volna neki, hogy katolikus egyházfővé választják, a vér pápája lesz, és uralkodása nem tart sokáig. Tornielli szerint az igazság ezzel szemben az, hogy kettőjük találkozása 1948-ban a húsvéti ünnepek alkalmával zajlott le, s csupán néhány percig beszélgettek. II. János Pál később úgy emlékezett vissza erre, hogy egyetlen dologról, Pio atya stigmáiról. Karol Wojtyla megkérdezte a szerzetest, vajon melyik stigma okozza neki a legtöbb fájdalmat. A fiatal pap úgy gondolta, hogy a legfájdalmasabb minden bizonnyal a szerzetes szívén viselt sebhely lehet, ám Pio atya azt válaszolta: „Nem, a legjobban az a seb fáj, amely a vállamon van, amelyikről senki sem tud és nem is áll semmiféle kezelés alatt.” A sebhely Pio atya jobb vállán volt, s ő vallotta, hogy Jézus Krisztus a keresztet csak ezen az oldalán hordozta. Andrea Tornielli tényként állapítja meg, hogy erről a sebhelyről Pio atya haláláig senki sem tudott, a szent életű szerzetes senkinek nem beszélt erről, csak a jövendő pápának. A Pio atya vállán lévő sebhelyet 1971-ben – tehát három évvel a halála után – fedezte fel egyik rendtársa, Modestino testvér, a nyilvánosság pedig 1987-ben szerzett tudomást róla. Tornielli arra is emlékeztet, hogy mind a mai napig létezik egy imádság, amely Jézus Krisztus vállának szent sebéhez szól.

Andrea Tornielli említést tesz arról is, hogy 1962-ben – a II. Vatikáni Zsinat idején – Karol Wojtyla, akkor már krakkói segédpüspök tudomást szerzett arról, hogy az egyetemi lelkészi éveiben lelkivezetése alatt álló hölgy, Wanda Wojtasik Poltawski pszichiáter, négygyermekes családanya gyógyíthatatlan rákbeteg. Wojtyla püspök levelet intézett Pio atyához, aki imádkozott a családanyáért, s ő csodálatos módon felgyógyult betegségéből. Karol Wojtyla még egy levelet írt Pio atyának, amelyben köszönetét fejezte ki az imáiért. Mindkét levelet Angelino Battisti, a pápai kancellária gépírója juttatta el Pio atyához. Később, amikor Pio atya érezte földi halálának a közeledtét, ő segített neki megsemmisíteni a magánlevelezését, de ezt a két levelet megőrizte. A levelek Pio atya boldoggá avatási eljárásának keretében kerültek nyilvánosságra. Ismeretes, hogy II. János Pál pápa 1999-ben boldoggá, 2002-ben pedig szentté avatta Pio atyát. A milliók által szeretett és tisztelt nép szentjének élettörténetét tehát az ugyancsak milliók szívében élő II. János Pál pápa koronázta meg az atya oltárra emelésével. Andrea Tornielli idéz a Reppubblica című olasz napilap kommentárjából: „A rossznyelvek azt mondják majd, Pio atya szentté avatásával a pápa saját magát is a szentek közé emelte, hiszen az utóbbi időben az ő személye is egyre jobban emlékeztet a szerető és szenvedő kapucinus atyára. Az igazság azonban az, hogy II. János Pál pápa, mielőtt elhagyna bennünket, utolsó erejével síkraszáll a jövő kereszténysége, a szeretet és a szenvedés kereszténysége mellett, a hatalom, a rend és a hierarchia puszta uralmával szemben.” Tornielli hozzáteszi: „A hívők tömege pedig, amely a Szent Péter teret elárasztva kiállt Pio atyáért és a pápáért, megértette a két szent életének üzenetét.”
A kötet első fejezetét jegyző Donato Calabrese pedig így összegzi Szent Pio atya életének tanulságát: „Ebből a törékeny és beteges barátból, ebből a szerény és alázatos szívű szerzetesből, ebből a betegség és egészség állandó feszültségében élő papból és szent életi kapucinus barátból, akit kis híján elvitt a tüdőbaj és a köhögés, Isten páratlan mesterművet alkotott: egy világhírű szentet, aki képes volt mindenekfelett szeretni és tökéletesen megélni a megfeszített Krisztust” (Etalon Kiadó, 2011.).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír