A megmaradás szépprózája – Évamesék szépiában

A József Attila-díjas költőnő a modernkori filozófiai áramlatokban éppúgy otthonosan mozog, mint az irodalomtörténetben, a nyelvészetben vagy akár a zenében és a művészettörténetben: a kultúrának talán nincs is olyan területe, amely ne érdekelné. Ám mindezek kevésbé fontosak ahhoz mérten, ahogy Petrőczi az élethez viszonyul. Ember- és istenkereső természete nem csupán egyes írásain, de egész életművén átparázslik.

Petrőcziről régóta tudom, hogy lírája a szellemi elragadtatás poétikája. Szavaival olykor megsuhogtatja az elszomorodni készülő angyalok szárnyait, s nyilvánvalóvá teszi azt, hogy az igazi tudás mindig valódi szeretet, s az igazi szeretet mindig valódi tudás is egyben. Kézenfekvő evidencia nála, hogy „a költészet messze túlnő a versek világán”. Talán éppen ezért olyan egyértelmű az is, hogy prózai írásai is a költői magasságok irányába mutatnak.

Az Évamesék szépiában szerzője a mindennapi csodák történetének tárgyilagos, hű krónikása, aki nem meghökkenteni, hanem láttatni és a dolgok lényegét illetően megláttatni akar. Így lesz a múlt behomályosuló tapasztalatait a jelenkor kihívásaihoz kapcsoló miniatűrök nagy mestere, s a történeteit átszövő teológiai és morálfilozófiai vívódások olvasása közben nyugodtan konstatálhatjuk: alighanem igazuk van azoknak, akik Petrőczit a rövid prózai formák egyik megújítójaként is számon tartják irodalmunkban, a jelenkori istenes költészet elhivatott művelése mellett.

A „kutyás főhadnagy” – és a száz éve született Muki című vers-esszéje formafrissítő ténykedésének egyik eklatáns példája, ugyanakkor példa arra is, hogy milyen útbaigazító elevenséggel vannak jelen írásaiban krónikaírói klímateremtő, a letűnt időt elevenné idéző megnyilvánulásai. Megragadó itt az a leheletfinom „szöveg-foltvarrás” is, ahogyan a narrációba beépíti édesanyjának az életmentő farkaskutyáról szóló levelét. De még eredetibb a több rövid szálon futtatott és egyetlen versbe ömlő folytatás, amelyben kibomlik az I. világháború számtalan ütközetében részt vevő, kitüntetéseivel soha nem dicsekvő hős és lovagias anyai nagyapa alakja, aki 1919-es esküvőjekor beleegyezik abba, hogy menyasszonya – akinek első vőlegénye a fronton hősi halált halt – a megözvegyült szerelem és mátkaság emlékét megtisztelve „ne fehér pompát, csak egy szerény, sötétkék kosztümöt és kék fátyolos kalapkát viseljen”. A vers-esszé elején megemlített vadászgyűrű a tűnődést lezáró Kopott vésetű című versben ismét előkerül: „Kopott vésetű, / holtig-hordott / zászlóalj-gyűrűd / az én kezemtől / most ismét meleg.”

A Ráday Könyvtárban, az Évamesék szépiában adventi könyvbemutatóján láthattam ennek a gyűrűnek a csillogását. Mint kivételes talizmán, ott ragyogott a szerző ujján, jelezve, hogy nem csupán emlék, hanem sokkal több annál: az ősök értékeinek tudatos vállalása. Ezt a tudatosságot csak tovább fokozza az a mesterségbeli sajátosság, hogy Petrőczi tolla alól úgy gördülnek elő a múlt történései, hogy az elmúlás repeszszilánk-szavai nem tépdesik meg az élet folytonosságát, mondatait végigkíséri a zsoltáros mindenen túli éneke: „Mert jó az ÚR, örökké tart szeretete, / és hűsége nemzedékről nemzedékre” (Zsolt 100,5). A családi diaképekkel illusztrált könyvbemutatón Csörsz Rumen István régizenész, irodalomtörténész lantjátéka és szólóéneke – különösen néhány megzenésített Petrőczi-vers előadásával – csak dúsította a Petrőczi-valóságok „évamesés” légkörét.

Tíz esztendő rendkívüli termését tartalmazza a Katica-Könyv-Műhely gondozásában megjelent, Ladócsy László rajzaival illusztrált, rövid idő alatt sok premiert megélt prózakötet, amelyben a magánlegendáriumon kívül olyan írások is olvashatók, mint a Lázár Ervint megörökítő portré (Ervinhalálautca), a nagy reformátorok alakját fölidéző töprengések („Ki fekszik itt a jászolban?”, Szenci Molnár Albert Szótárának karácsonyi címszavai, Luther-fuszekli) és a szerző által „novelettáknak” becézett, rövid novellák. Műhelytitkokkal, gyermekkori történetekkel és ábrándokkal szembesülünk, s azzal, ahogy a veszély vércsevijjogása alatt egy ellenzéki, értelmiségi, meghurcolt családból származó kislány egyre szélesebb körben kifejezésre juttatja, ő bizony minden nehézség és minden rossz dolog ellenére nagy feladatokra vágyik, és nagy életre készül. Hitre és emberi tisztességre kiéhezve vajon sikerülhetett-e ez egy olyan korban, amikor a politika a legsokkoltatóbb eszközökkel igyekezett elzülleszteni és elsilányítani minden igaz értéket? Ha elolvassuk Petrőczi könyvét, illetve eddigi gazdag életművét, választ kapunk erre. Miként arra is, hogy ebben a mai megosztott korban hogyan közelítsünk az 1956-os forradalomhoz (1956 – gyerekszemmel) és ezáltal egész magyarságunkhoz. Kőbe vésni való szavak: „1956 hősei többek között azért is harcoltak, hogy mi, az utánuk jövők és a mi utódaink ugyancsak megértsék: számunkra és számukra ezt a rögös, de mégis szép utat, ezt az embert próbáló, de elhagyhatatlan, egyetlen hazát készítette a Teremtő!”

(Petrőczi Éva: Évamesék szépiában, Katica-Könyv-Műhely, Budapest, 2017)

Fazekas István/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2018. január 21-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.