A koppanások fénybe halnak

látok
     hallok
          beszélek
                 járok
és nem vagyok idióta sem
     én
          pont én
                 miért pont én nem
lehetnék õ nyugodtan
és mégsem
          nem elõztek meg tablettával
          nem kapartak el
          és nem fojtott meg a köldökzsinór
          nem lettem angolkóros sem ragyás
idõben kaptam Sabin-cseppeket
itt vagyok
    pont itt
          és így
                 és most
                         pont így
                               és pont most
és éppen itt
vagyok
sátrat vert bennem az élet valameddig
hogy kinyíljon néhány virág
     egy ilyen életben
          az egy élet virágai
mint valami szereposztás olyan ez
     már hányan megírták
     játszunk egy darabban
          közösen az egy darabban
          játszunk
          és én vagyok a te látásod
          és te vagy az én vakságom
          és mindnyájan egymásnak
               gyengéi és ereje
a hangok lassan elkopognak
majd újak jönnek halkan
merre járhat másik énem a tétova vakkal
fogva a botot nem tudom
de azok a koppanások visszhangzanak mindnyájunkban
felfogom
fájó szemem nyílik a vakkal és hallok beszélek
bennem annyian
õrzöm a kincset és élem míg virágzik a bizalom
s a koppanások egyszer végleg fénybe halnak.

Sajgó Szabolcs

Képek: Magyar Kurír