Korzenszky Richárd ünnepi interjúja a Magyar Nemzetben

A Magyar Nemzet (Tanúságtevők kellenek a mai világnak 1., 5. o.) mai, ünnepi számában Korzenszky Richárd tihanyi perjel, bencés szerkezetes nyilatkozik, akinek meggyőződése, hogy „minden korban mostani idő van, kinek-kinek a konkrét kihívásokra kellett megadnia az igen konkrét feleleteket. Sosem volt könnyű a nagy korkérdésekre válaszokat adni. De ugyan ki gondolhatja azt magáról, hogy egyedül ő képes oktatni a világot? Tihany mindig is jelen volt, mindig is jelen van. Jelen van az épületével, öreg halászok mesélik, a radar nélküli években az egyetlen biztos igazodási pont nagy viharok és ködök idején az apátsági templom kettős tornya volt. A feladat e helyen nem volt más régen, nem lehet más most sem, mint a megélt keresztény értékek segítségével, közvetve vagy közvetlenül, irányt mutatni az embereknek. Nem tanítókra van szükség, nem is tanításokra. Észérvekkel meggyőzni az embereket nem lehet. Tanúságtevék kellenek ma a világnak, olyan emberek, akinek az életéből messzire sugárzik, hogy számukra fontos az, amit hirdetnek. Szent Ambrus, Nagy Szent Gergely, a Biblia-fordító Szent Jeromos és Szent Ágoston, a négy egyházatya, akiknek a szobra ott látható a tihanyi barokk templom szószékén, élték a tanításukat, azért lett szent belőlük. Számunkra az a nagy kérdés, készek vagyunk-e úgy élni, ahogyan a szószékről hirdetjük.”

Az egyházak nem a hatalmat, hanem a szolgálat lehetőségét akarják

Korzenszky állítja: Tihanyban nem lehet kikerülni a politikai kérdéseket, „Tihany nemcsak a tihanyiaké, nemcsak a bencéseké, Tihany az egész magyarságé. Ezen a helyen bátran kell tudni arról, hogy mi szolgálja és mi nem szolgálja az életünket. Szólni kell arról, hogy rossz mindaz, ami elválaszt bennünket. Oda kell figyelnünk mindarra, ami erősíti a családokat, a nemzeti együvé tartozást.” A tihanyi perjel szerint 15 évvel ezelőtt az emberek „csodadoktorokat vártak. Azt gondolták, a keresztény egyházak intézményei pontos válaszokat adnak gondjaikra. Nem hívő emberek voltak ők, hanem éhes emberek, akik ráadásul nem vették tudomásul – ők sem, mások sem – , hogy a keresztény egyházaknak szinte kizárólag megnyomorított intézményeik voltak akkortájt. Ráadásul, amikor az egyházak megpróbálták tönkretett intézményhálózatukat, iskoláikat, kórházaikat, szeretetotthonaikat újjáépíteni, azon nyomban politikai csaták céltáblái lettek. A társadalom gyanakvóan nézett a keresztény egyházakra, a közélet főszereplői pedig (e tekintetben pártpolitikai hovatartozásuktól függetlenül hasonlítottak egymásra) nem is igen tudták, mit képviselnek az egyházak. Sejtésem szerint most sem igen tudják. A hatalmukat féltik az egyházaktól. Nem világos előttük, hogy amikor az egyházak intézményeiket kérik vissza, nem hatalmat akarnak, hanem a szolgálat lehetőségét. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy az egyháziak sem tudták elhelyezni magukat az új jogrendben, a szabadságban… A kommunizmus utolsó éveiben az egyházaik megtanultak kézilabdapályán futballozni, majd pedig ezt a kispályás csapatot szinte egyik pillanatról a másikra nagypályára tették át, fussanak rajta, ahogy tudnak. Többen nem lettek, sőt a kiscsapat is évről évre idősödött, gyöngült. Akik pedig a játékukat kívülről figyelik, sokszor már nem is szurkolók, hanem versenytársak. Az ellenfeleket látják az erőik végső megfeszítésével küzdő játékosokban, akiknek a teljesítményét az is behatárolja, hogy tisztában vannak vele, élő, egyenes adásban közvetítik a meccset ország-világ számára”

A keresztény embernek kötelező részt vennie a politikai életben

A bencés szerzetes leszögezte: „A vallás magánügy, a hívő ember élete közügy. Ki merem mondani: politikai ügy. Közösségben kikristályosodó véleményalkotásuk adott esetben pártpolitikai ügy is lehet. A katolikus egyháznak nem lehet pártja, papjai, szerzetesei számára a II. Vatikáni zsinat óta nem lehetséges politikai szerepvállalás. Ám a keresztény tanítás az egyháziaktól is megkívánja, hogy határozottan foglaljanak állást társadalmi kérdésekben is. Kórházak, iskolák ügyében, a határainkon túl élő magyarok ügyében is. Állást kell foglalnunk arról is, hogyan éljük meg nemzeti életünket, hogy izolált emberként éljük-e, vagy pedig közösségben. Mindez természetesen nem szószéki prédikáció témája, de az egyház egyetlen szolgálójától sem szabad elvitatni ezt az állampolgári jogát, és természetesen más kérdésekről is véleményt nyilvánítson… az a párt például az én számomra nem a jövőt képviseli, amely szerint az azonos neműek együttélése a különneműek házasságával jogilag egyenlő. A jövőt a gyermek képviseli, gyermek pedig nő és férfi életre szóló szövetségéből, szeretetéből, szerelméből származik. A párkapcsolatban élő, azonos nemű személyek kapcsolatát elítélni nincs jogom, ez az ő személyes ügyük. Közösségünk jövője azonban mindannyiunk számára közügy, nekem, mint katolikus szerzetesnek, papnak, aki tanár is voltam, kötelessége e közügy érdekében szavamat hallatnom. Már csak azért is, mert egyházam tanítása is ezt várja tőlem. A keresztény ember számára kötelező részt venni a politikai életben… A mai keresztényeknek a mai problémákra kell teljes életükkel választ adniuk… A vallásos ember elkötelezett életet kell, hogy éljen. Kinek elkötelezett a vallásos ember? Kivel áll kapcsolatban? Az élet forrásával.”

Magyar Kurír