…Kránitz Mihály professzort indiai élményeiről

– Január folyamán tíz magyar pap háromhetes látogatást tett a hatalmas indiai szubkontinensen. Milyen cél vezette az egyházi csoportot?
– Tulajdonképpen kilenc magyar pap volt abban a csoportban, amely húsz napra a Pápai Missziós Művek magyarországi igazgatójának, Benvin Sebastian Madassery indiai származású verbita szerzetesnek a vezetésével egy zarándokútra vállalkozott a távoli Indiában. Én már másodszor utaztam Indiába, először két éve a Pázmány Péter Katolikus Egyetem képviseletében vehettem részt a mumbai egyetem egy konferenciáján, mely a különböző kultúrákról szólt. A mostani utazás már régóta érlelődött, főleg az indiai verbita atyák Magyarországra kerülésével és azzal a lehetőséggel, hogy nemcsak turista-, hanem zarándokutat járhattunk végig az indiai keresztény közösségek felkeresésével. Messziségével és varázslatosságával India sok magyar utazót megigézett, kezdve Kőrösi Csoma Sándortól, aki Dardzsilingben van eltemetve, Germanus Gyulán át, aki a Tagore meghívására Szantiniketánban az 1930-as években iszlám történelmet tanított, egészen Baktay Ervinig az ELTE tanáráig, akinek kutatásait az indiai kormány is elismerte. Mi keresztényként és katolikusként kerestük fel ezt az izgalmas vidéket, és valójában a kereszténység kezdetei, a Szent Tamás apostol által evangelizált terület érdekelt minket a legjobban.

– India az ellentétek országa. Egyszerre van jelen nélkülözés és gazdagság, nyomorúságos kunyhó és felhőkarcoló. Az ősi vallási hagyományok, ahogy a híradásokból értesülünk, színessé és változatossá teszik a mindennapi életet. Mi ragadta meg igazán a csoportot, amit az új ismereteken túl haza tudtak hozni?
– Nagyon röviden: India szépsége. A vallási és kulturális örökség emlékeivel lépten-nyomon találkoztunk. A hindu, iszlám és keresztény művészi alkotások sokszor a kellemes időjárásnak köszönhetően dacoltak a pusztulással és több évszázad távlatából őrizték meg az utókornak a felbecsülhetetlen történeti emlékeket. Ilyen volt az Újdelhi közelében lévő hatalmas torony, a Qutab minar, mely a müezzinek számára épült és 72,5 méteres magasságával India legmagasabb tornya. 1199-ben vetették meg alapjait, vörös homokkőből készült, és számos körerkély tagolja. Megemlíteném a Mumbai közelében, az Elephanta szigeten található barlangtemplomokat, melynek kőszobrait a Kr. u. IV–VIII. század között faragták, és azért rongálódtak meg, mert a portugálok lőgyakorlat célpontjául használták őket. 1987-ben az UNESCO a Világörökség címet adományozta a barlangoknak. Mindannyiunk számára újdonságnak számított Újdelhitől 200 kilométerre, Agrában a Tádzs Mahal mauzóleum, mely igazi építészeti remekmű. A XVII. század közepén Sahdzsahán uralkodó a tizennegyedik gyermeke szülésekor elhunyt feleségének, Mumtaz Mahalnak állított emléket ezzel a könnycsepp alakú sírhellyel. A modern kor egyik kimagasló építészeti remekműveként csodálhattuk meg a Lótusz-templomot Delhiben, majd a portugál kultúra emlékeit Goában és az élő katolikus hagyományt Keralában, melyet „Kis Vatikánnak” is neveznek. A nagyvárosok valóban zsúfoltak. A látogató először a közlekedési káosszal, az utcai szeméttel találkozik, de mindezen túl átragyog az emberek magatartása, járása, tekintete, erős egyénisége. Jártunk eldugott falvakban is, ahol nagyon szerény körülmények között élnek emberek, és valószínűleg nincs kitörési lehetőségük ebből, mégsem boldogtalanok, inkább elfogadják helyzetüket és alkalmazkodnak az adottságokhoz, melyeken természetesen javítani kell. Talán ez a mi felelősségünk, akik mindezt láttuk. Ezt valójában akkor éreztük, amikor falusi iskolákat látogattunk meg és találkoztunk diákokkal, tanárokkal és az iskolát fenntartó szerzetesnővérekkel és atyákkal. Még mélyebben érintett meg bennünket egy lepra-telep felkeresése, a gyógyult leprások éneke, a gondozó nővérek szeretete.

– Már másfél éve szomorú híreket hallunk Indiából, ahol keresztényeket üldöznek el otthonaikból, házaikat, templomaikat gyújtják fel és sokakat meg is öltek. Nem féltek erre a területre merészkedni?
– A keresztényüldözés elszigetelt, de nagyon fájdalmas jelenség, melynek inkább politikai háttere van, mintsem a vallások közötti feszültség. India nagyobb része más példát szolgáltat erre. Elsősorban a kelet-indiai Orissza államot sújtja ez majdnem két éve, és valóban szörnyű híreket lehet hallani. Szinte meglepő, hogy ezt a keresztények, a szenvedő Krisztusra gondolva, nagy türelemmel élik át. Itt is igaz lesz a régi mondás, hogy „a keresztények vére új magvetés”. Áldozatuk nem lesz hiábavaló, ahogy nem volt az Rani Mária klarissza nővér vértanúsága sem, akit 1995-ben ötvenkét késszúrással öltek meg az Indore nevű városhoz közeli Udainagar település mellett a helyi buszjáraton, és az 1946-ban, a betegséget és a szenvedést kitartással vállaló Alfonza nővér élete sem, akit tavaly októberben avattak szentté Rómában. Ez nagy vigasztalással töltötte el az orissai katolikusokat. Félelemérzetünk nem volt sehol, vezetőnk Sebastian atya azonban később bevallotta, hogy főleg Mumbaiban, ahol tavaly a Tádzs Mahal szállodánál véres események voltak, végig aggódott, nehogy európai kinézetünk miatt atrocitás érjen minket. Az őrangyalok azonban „dolgoztak”.

– Indiáról sokaknak a rendkívüli népsűrűség és a szegénység jut eszébe, az alsóbb néposztályok nyomorúságos élete. Valóban katasztrofális a helyzet? Mit tapasztaltak ezen a területen?
– Igen, a dalitok vagyis az érinthetetlenek a népesség mintegy 16%-át alkotják, s bár az alkotmány 1947-ben megszüntette a kasztrendszert, az mégis tovább él. Olyannyira, hogy más kasztból nem is nagyon lehet nősülni. Ráadásul, gyakran házasságközvetítők „hozzák össze” a párokat. Az indiai társadalom nagyon tagolt és sokkal hagyományőrzőbb, mint a nyugati társadalmak. Ezért is keresik fel érdeklődéssel az európaiak, mert valami olyannal találkoznak, ami után vágyakoznak: tiszta, őszinte beszélgetések, baráti, emberi kapcsolatok. A különböző vallások többségében békésen élnek egymás mellett, de sajnos éppen a legszegényebbeket könnyen lehet manipulálni, félrevezetni, és ennek lettek áldozatai az orissai keresztények. Utunk azt is kifejezte, hogy szolidárisak vagyunk velük. A szegénység azonban egyre csökken. Nekem volt összehasonlítási alapom, így elmondhatom, hogy akár két év alatt is nagyon sok minden fejlődött az országban. Nem rongyokban járnak az emberek, sok helyütt új utak vannak, művelik a földeket és a turizmus is virágzik. Természetesen vannak égbekiáltó különbségek a mindenütt jelen lévő koldusok és a mumbai szállodák luxusa között. A fejlődés irányát azonban nem lehet megfordítani. Éppen ezt mozdítják elő a keresztény missziós atyák és nővérek, akik India minden pontján jelen vannak: falusi iskolákban, a felnőttképzésben, a nemzeti karitász segítségnyújtásaiban, Teréz anya befogadó otthonaiban és a szegénynegyedekben egyaránt.

– Az evangélium és az egyház meglehetősen korán eljutott erre a távoli országba. Milyen Indiában a keresztények élete, akiknek létszáma csekély az egymilliárd lakost számláló országban?
– Kevesen tudják, hogy már Jézus feltámadása után, 52-ben indiai földön volt Tamás apostol, Jézus tanítványa. Dél-Indiában, Ó-Kochinban jártunk olyan zsinagógában, amely azzal büszkélkedett, hogy elődjeik Salamon király óta kapcsolatokat tartanak a Közel-Kelettel. Ilyen múlt után könnyű elképzelnünk, hogy a zsidó származású, Krisztus-követővé lett Tamás apostolnak nem volt nehéz elindulni ebbe a messzi hazába. Egyébként kinti tartózkodásunk alatt sikerült beszereznem egy 400 oldalas friss könyvet, mely Szent Tamásról, India apostoláról és az ő tevékenységének történeti kutatásáról szól. A kereszténység korai megérkezése Indiába dokumentálva van. Mindazonáltal a keresztények aránya csak 2% fölött van India összlakosságához képest. A többség a déli Kerala államban található. Először törzsi vezetők és családjaik keresztelkedtek meg, akiknek leszármazottait „tamás-keresztényeknek” nevezik, ilyen Sebastian atya is, aki elvezetett minket az indiai keresztény gyökerekhez. Szír közvetítéssel is jöttek keresztények, és már korán kialakult a malabár-malankár rítus. Xavéri Szent Ferenc a XVI. század közepén érkezett Indiába egy hosszabb missziós út során, és rengeteg embert megkeresztelt. Vele együtt jött a „római-barokk” kultúra is, melyet Goában megcsodálhattunk. Nagy lelki élmény volt a sírjánál bemutatott közös szentmise a Bom Jesus templomban. A hinduizmus és az iszlám erős jelenléte nem teszi lehetővé a „térítést”, csak az evangéliumról való tanúságtételt. A csekély szám ellenére mégis az indiai oktatás több mint 20%-a keresztény kézben van. Mi több, Keralán kívül a keresztény iskolákba országszerte általában hinduk és muzulmánok járnak. A keresztények között nagyon fontos a családi ima. Ez az, ami megtartja a hívőt a családjában és az Egyházban. Meg is kérdezte tőlem egy jezsuita atya, hogy nálunk van-e családi ima esténként. Szomorúan kellett elmondanom, hogy nálunk és egész Európában a család válságban van.

– Ahogy a világ minden országában, Magyarországon is találkozhatunk indiaiakkal. Mit tud adni a világnak egy indiai, esetleg egy indiai keresztény, és mit tanulhat tőlük egy érdeklődő magyar, aki esetleg még hívő is?
– Bárhol a világban éljen is a keresztény, a többi keresztény is a testvére. A kulturális különbségek pedig éppen azt a gazdagságot jelentik, amellyel a különböző földrészeken élők az evangéliumot megélik. A II. Vatikáni Zsinat által is szorgalmazott inkulturáció itt valóság. Az Indiát felkereső magyar a saját kultúráját igyekszik bemutatni több ezer éves indiai barátjának és mint hívő beszélni Szent Istvánról, Szent Erzsébetről, – akinek képét Goában két templomban is felfedeztük. Indiában nagyon fontosak a családi és a baráti kapcsolatok. Az indiai ember – legyen az hindu, muszlim, vagy keresztény – alapjában véve barátságos, érdeklődő. Egyenes járásuk, hosszú lábuk, nagy barna szemük, nyílt tekintetük, tudatos életük önálló, tartalmas és mély személyiséget kölcsönöz nekik. Más a kapcsolatuk a természettel, a növény- és állatvilággal, körültekintőek, és emberi viszonyaikban is rendkívül figyelmesek. Mi európaiak általában rohanunk az idő után, ők azonban inkább uralkodnak rajta nyugalmukkal. Egyszerűen megfogalmazva: jó rájuk nézni. És már ez elgondolkodtat, vagyis kérdéseket tesz fel önmagunknak, hogy mi mennyire élünk egyszerűen, boldogan és Isten jelenlétében.

Magyar Kurír