…Kránitz Mihályt a 100 éves Ökumenikus Imahétről

–  Milyen jelentősége van az idei Ökumenikus Imahétnek?
– Idén emlékezünk a keresztények egységéért végzett imahét alapításának 100. évfordulójára. Bár maga a kereszténység még nem egységes, az érte végzett imádság az ökumené elsőrendű kérdése lett. Jól tudjuk, hogy ez a vágy egyidős a kereszténységgel, és Krisztus végakaratára vezethető vissza. A János-evangélium 17. fejezetében az utolsó vacsora alkalmával Jézus ezt kéri Atyjától: „Legyenek mindnyájan egy, amint te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy legyenek ők is bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.” Ezen a szentírási idézeten alapul az ökumenikus mozgalom. Sajnos a keresztények az emberi gyengeségből fakadóan nem mindig tudtak eleget tenni ennek a kérésnek, s már az első századokban mutatkoztak szakadások. Ezek sajnos később kiteljesedtek. Ezek közül a két legismertebb 1054-ben a kelet–nyugati, 1517-ben pedig a nyugati egyházszakadás volt. Ezek mind a mai napig sebek az egyház testén. Az ökumenikus imahét világszerte elterjedt esemény, amelyet évente rendeznek meg, általában január 18. és 25. között. Ritkábban emlékeznek meg pünkösdkor a keresztények egységéről imádság formájában, vagy a déli féltekén júliusban. Ezt is figyelembe vehetjük, de a keresztények hangsúlyozzák, hogy az egységkeresés magának a keresztény életnek a velejárója. Ezért az imádság egyúttal a lelki ökumenizmus alapvető tényezője lett, amely a Krisztus által alapított egyház látható megnyilvánulását tartja szem előtt. Tehát itt különböző felfogások érvényesülnek: a katolikus elgondolás, amely beszél a látható egyházról, és természetesen a szentek közösségéről és a protestáns felfogás, amely korábban csak a communio sanctorumban képzelte el az egyházat, vagyis a tökéletes egyházat. Viszont egyre gyakoribb az elgondolás, hogy szükséges és fontos az egyháznak a látható struktúrája is.

Visszatérve a századik évfordulóra, az imamozgalmat az anglikán Spencer Jones és Paul Wattson kezdeményezte, akik Szent Péter székfoglalása és Szent Pál megtérése ünnepei közé eső napokra meghirdették a keresztények egységéért végzett imahetet. Kezdetben ezt egységnyolcadnak, oktávának is nevezték, majd a katolikussá lett Wattson, a Megbékélés Társasága alapítója, a New York állambeli Hudson-öbölben, Graymoorban indította el ezt az imamozgalmat 1908-ban. A mostani imahétnek a jelmondata a „Szüntelenül imádkozzatok!”, és az anyagát – készülve a századik évfordulóra – éppen a graymoori közösség állította össze. Az immár százéves mozgalom történetébe 1935-től kapcsolódtak be a katolikusok, nevezetesen Paul Couturier lyoni egyházmegyés pap, aki az ortodox menekültekkel már megfelelő kapcsolatot épített ki, és ott ismerte fel a keresztények egységének szükségességét. 1937-ben cikkekben fogalmazta meg, hogy a látható egységet a megtestesülés követeli meg, és maga a szeretet lényege is az egység felé halad. Gondoljunk bele, hogy egy család is akkor egységes, ha a tagok szeretik egymást. Azonban Couturier nem annyira az egység gyakorlati problémáját kívánta megoldani, mint inkább ennek a titkát megérteni. Vagyis, hogy mi az igazi egység, amit Jézus kért az utolsó vacsorán, hogy „legyenek mindnyájan egy”? A keresztények egységéért végzett imádság alapja tulajdonképpen Jézus imája, amit gyakorolnunk kell. Ehhez társul az alázat és a bűnbánat, s ez a három kifejezés – ima, alázat és bűnbánat – teszi valójában lehetővé, hogy valamennyi felekezet (hiszen a kereszténység nagyon sok egyházi közösséget is képvisel) azonos irányt vegyen, és a keresztények egységéért végzett egyetemes imahét ezt szeretné elősegíteni.

– Tehát ezek szerint Észak-Amerikában, Graymoorban született meg az ökumenikus hét imafüzete. Hogyan készül a magyar változata?
– Az imafüzet nagyon egyszerű kiadvány, mindössze 68 oldalas. Jómagam mintegy tíz éve vagyok benne abban a bizottságban, amely a már meglévő imaanyagot lektorálja. Általában a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa lefordíttatja valakivel a szöveget, és mi lektorok, a különböző egyházakból, megkapjuk ezt a nyers változatot. Emellett megvan az eredeti, ezt már egy évvel korábban a kezünkbe adja az az említett közösség vagy ország, amely ezt kidolgozza. Õk ezt az anyagot eljuttatják az Egyházak Ökumenikus Tanácsához és a megfelelő vatikáni szervekhez, és csak ezután kerül a nemzeti és helyi egyházakhoz, helyi közösségekhez. Mint minden évnek, úgy minden füzetnek is van mottója. Ehhez a mottóhoz társul egy kifejtés, majd az imahét nyolc napjához egy ajánlott liturgia, amelyben szentírási igék, magyarázat és egy imádság szerepel. Így épül fel ez a nyolc nap. Ezeket az ökumenikus módon megírt füzeteket mind a protestáns, mind a katolikus templomokban alkalmazhatják a hívek, hiszen ilyenkor nagyon ajánlatos, hogy meghívjunk például egy katolikus plébánia területén lévő, más egyházakhoz tartozó keresztényeket is. Õk otthon érezhetik magukat, amikor ugyanezt az imafüzetet veszik a kezükbe, és ennek segítségével követhetik az ökumenikus összejövetelek menetét. Így valósulhat meg igazán egy egységes imádság. Ebben leírták általánosságban az istentisztelet rendjét is, melynek menete egy szentírási ige, a magyarázat és az imádság. Emellett van egy kezdő, bevonuló ének, egy vezető, aki a liturgiát irányítja (ez lehet egy lelkész, egy pap, vagy a hívő közösség képviselője). Fontosak a felolvasók is, hiszen ilyenkor a szentírási szövegeknek egy különös rezonanciája van. Szívbe markoló lehet, amikor a katolikus templomban egy evangélikus, egy református vagy egy ortodox olvassa fel ugyanazt a szentírási helyet. Természetesen a gyülekezet is részét alkotja ennek az egységes közösségnek, amely válaszai által párbeszédet folytathat az imádságot, a liturgiát vezetővel. Ezután történhetnek különböző szimbolikus cselekedetek, például gyertya meggyújtása, a hitvallás, a Miatyánk közös elimádkozása és a végén áldás a valamennyi jelen lévő egyház képviselője részéről. Nagyon fontos, hogy a helyi egyházak vezetői, lelkészei, szolgálattevői éljenek is ezekkel a lehetőségekkel. Jézus szándékát kell megvalósítanunk, és imádkoznunk az egységért, mert ez a lelki ökumenizmus, amelyet nem csak ezen az egy héten, hanem bármikor gyakorolhatunk.

– Ilyen nagy események, imahetek, nemzetközi imádságok esetén mindig feltehetjük a kérdést, hogy hazánkban hogyan áll az ökumené helyzete. Hallunk olykor szép kezdeményezésekről, de nehézségekről is, olykor kifejezetten feszült pontokról is, mint például a nyári hittani kongregációs nyilatkozatra adott válasz, amikor Róma az egyház természetéről öt kérdésre öt választ fogalmazott meg, s ezt a protestánsok neheztelve fogadták.
– Válaszolva a nyári dokumentum által felvetett kérdésekre, azt mindig figyelembe kell venni, hogy miért történt ez a megnyilatkozás. Ennek a dokumentumnak a neve (Responsa, vagyis Válaszok) utal az írás jellegére: a feltett öt kérdésre ad öt választ. A nyilatkozat elsősorban a tradicionalista Marcel Lefebvre nevével fémjelzett közösségnek adott válasz volt. Ez a közösség azt feltételezte, hogy Róma a II. Vatikáni Zsinattal eltávolodott a korábbi egyházi tanítástól. A dokumentum pontosan erre ad választ: Róma nem távolodott el a korábbi tanítástól, sőt éppen azt az ekkléziológiát akarta elmélyíteni, magyarázni. A dokumentum ezután pontosítja, hogy mi is az egyház, mit jelentett a II. Vatikáni Zsinaton, továbbá mit jelent a szubzisztencia fogalma, a létezés (mert a zsinat így definiálja, hogy a Krisztus által alapított egyház a katolikus egyházban áll fenn), illetve miért ott áll fenn. Ez azonban nem zárja ki a többi, a reformációból származó egyházi közösségnek az üdvösséget eredményező voltát és áldásos tevékenységét, de hangsúlyozza, hogy a Jézus Krisztus által létrehozott egyház, annak minden teljes eleme a katolikus egyházban található. Itt sajnos nagyon sok félreértés van, mert jelen esetben a katolikus egyház nem a protestáns egyházfelfogást veszi górcső alá, nem azt elemzi és kritizálja, hanem választ ad egy meglévő problémára. Valószínű, hogy sem a protestáns testvéreink, sem maga Luther nem abban a felfogásban gondolta el az egyházat, amelyben mi katolikusok felfogjuk, tehát ez nem is lehetett sértés rájuk nézve. Visszatérve az alapkérdésre, a magyar ökumenizmus állomásaira, hadd utaljak arra, hogy Magyarországon is – hasonlóan a nagyvilág keresztény egységtörekvéseihez – a XIX. század végére helyezhető el az egységtörekvés, amely protestáns területen indult el. Egyrészt reformátusok és evangélikusok több módon összefogtak a közös úrvacsora eredményeképpen, de hadd utaljak a Szivárványhíd elnevezésű mozgalomra, mely Pannonhalma és Debrecen között épített ki egy nagyon értékes kapcsolatot már 1898-tól egészen 1943-ig, tehát majdnem a II. világháború befejezéséig. Szintén 1943-ban megalakult a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa, öt évvel megelőzve ezzel az Egyházak Ökumenikus Tanácsának a létrejöttét. A kommunizmus alatt a magyar ökumenikus tanács visszafogottan tudott csak létezni, mivel ellenőrzés alatt állt, de nemzetközi szinten képviselte a magyar ökumenét, jóllehet a katolikus egyház nem tagja ennek a tanácsnak. Ám gondoljunk arra, hogy például Vajta Vilmos evangélikus részt vett a II. Vatikáni Zsinaton és az azt követő időszakban Harmati Béla és Hafenscher Károly evangélikus teológusok képviselték a nemzetközi párbeszédben az evangélikus egyházat és ezt a tanácsot. De lépjünk tovább az 1989–1990-es évek eseményeire, amikor már megszűnt ez a politikai nyomás, és egy igazi kiengesztelődés valósult meg a magyarországi egyházak között. Ennek első állomás II. János Pál pápa látogatása volt 1991. augusztus 18-án Debrecenben, ahol megkoszorúzta a gályarabok emlékművét. Ezt követte 1993-ban a magyarországi egyházak esztergomi látogatása, amikor Kőrösi Márk oltáránál imádkoztak a megbékélésért. (Kőrösi Márk az 1619-ben meghalt jezsuita kassai vértanúk egyike volt). Ezt követte 1996-ban Csepregen egy újabb kiengesztelődés (itt 1621-ben több száz evangélikus vértanú révén tudott csak érvényt szerezni a Collalto vezette császári hadosztály). Mind a debreceni, mind az esztergomi, mind pedig a csepregi összejövetel a bűnbánat lelkületével történt, azzal a céllal, hogy a múltat zárjuk le, és egymástól bocsánatot kérve, a Teremtő előtt is kiengesztelődést tanúsítva, már egy megújult lélekkel próbáljunk figyelni a jövőre.

1989-től kezdve megújult a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Ökumenikus Bizottsága is, majd a Hittudományi Karon bevezették az Ökumenizmus című tantárgyat. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia képviseleti szinten részt vett a nagy európai ökumenikus gyűléseken: Basel (1989), Graz (1997) és Nagyszeben (2007). Említést érdemel a külföldi magyarság egységtörekvése is. Három nagy ökumenikus találkozót szerveztek 1971 és 1984 között, amely később a Pax Romana fórum szervezésében Magyarországon folytatódott. Létrejött a Miatyánk és a Hiszekegy ökumenikus fordítása, kidolgoztak ökumenikus esketési és temetési szertartásokat. Más eseményeknek is a tanúi lehettünk: például 2000-ben a konstantinápolyi ortodox pátriárka itt Magyarországon, Budapesten fogadta be mártírológiumába, vagyis az ortodox szentek listájára a mi Szent István királyunkat. Ez történt 2007. augusztus 20-án is, az orosz ortodoxiával kapcsolatban. Tehát már két ortodox egyház vallja magáénak a Szent István-i példaképet. Ilyen értelemben a magyar ökumenében az egyházak nagyon sok közös megegyezésre jutottak, és lépések történtek a múlt sebeinek a gyógyításában, egység született a liturgikus ökumenikus szövegek kezelésében, kiadásában, és az imahét füzeteinek közös fordításában is.

Az együttes munkában még utalni szeretnék az 1999-es Közös Nyilatkozat magyarországi ökumenikus fordítására (ez a nyilatkozat a katolikus–evangélikus megegyezés eredménye), valamint a Charta Oecumenicának, a 2001-ben kiadott európai szövegnek a szintén közös fordítására. A Charta Oecumenicát Magyarország Hollandia után másodikként írta alá a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának központjában 2002. október 1-jén. Ennek az aláírásában nyolc egyház vett részt: a katolikus, református, evangélikus, baptista, metodista, és három magyarországi ortodox egyház – itt szintén olyan együttműködés valósult meg, amely előmozdította a magyar ökumenét.

– Végezetül hadd kérdezzük meg, mi lesz a magyar ökumenizmus útjának a jövője? Merre kell továbblépnünk? Hol vannak nyitott kérdések? Hol van még szükség fejlődésre, elmélyülésre?
– A nagyobb összefogás mindig előttünk áll. A Charta Oecumenica megmutatta, hogy az európai egyházak össze tudnak fogni. Az ökumenikus nagygyűlések – Basel, Graz és Nagyszeben – szintén ezt valósították meg. A nagygyűlések nyilatkozatai esetében szükséges, hogy ezek a helyi egyházak szintjén, tehát ne csak akadémikus vagy pedig egyházi vezetői szinten fogalmazódjanak meg, hanem a hívek között is. Szükséges, hogy ők is megéljék ezt az ökumenét, ezt az egységet. Az első, amit hangsúlyozni kell, hogy az imádság ne csak az imahétre korlátozódjon. Pontosítani kell, mit tanítunk egymás egyházairól az egyházi iskolákban vagy a hitoktatásban. Át kell néznünk a saját történelemkönyveinket, hittankönyveinket, hogy pozitív módon mutassuk be a másik egyházat, és keressük a kapcsolódási pontokat. A társadalomban nagyon sok kihívás jelentkezik, amelyek esetében közösen kell fellépnünk. Ilyen például – csak két szempontot említek – a házasság és a család épsége, illetve védelme. A másik pedig, amelyet XVI. Benedek pápa is már nagyon sok területen hangsúlyozott (legutóbb a 2005-ös, Deus caritas est kezdetű enciklikájában, amely az Istenről és a szeretetről szól), a szeretetszolgálatban való összefogás. A társadalomban mindig vannak szegények, rászorulók, szenvedők, s ezen a ponton az egyházak szintén összefoghatnak, és hitelességüket, az evangélium reményét csillanthatják fel a keresők előtt, mivel Európa és Magyarország is szekularizálódik, és a mai emberek a gyakorlati materializmus igézetében élve gyakran elfeledkeznek azokról az alapvető kérdésekről, amelyek az emberhez leginkább méltók. A keresztény egyházak összefogásával fel tudjuk mutatni Krisztust, aki az egész világ, Európa és a magyarországi egyházak reménysége is.

Neumayer Katalin/Magyar Kurír

Kép: www.kkaa.hu