Krisztus a szív békéjét kínálja felekezeteinknek is

Miközben keresztény felekezeteink látható és láthatatlan benső egységéért imádkozunk, közösségünk át fog alakulni, meg fog változni, Krisztushoz lesz hasonlóvá. Az egységért mondott imádságainkat, lelki erőfeszítéseinket mindenkor alázattal, gyengeségeinknek tudatában, áldozatos lélekkel végezzük, Isten kegyelmi munkáját elfogadva – hangzott el az ökumenikus alkalmakon.

Az imanyolcad istentiszteletein Márfi Gyula érsek is együtt imádkozott az ökumenikus közösségekkel, ahol Takáts István, a Padányi Gimnázium lelki igazgatója, Isó Dorottya evangélikus, Závodi Zsuzsanna református, Niederhoffer Zoltán református lelkész, Medveczky Miklós főkáplán szolgáltak, az ötödik napon pedig Szemerei János,  a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület új püspöke hirdette Isten igéjét a veszprémi Szent István ferences templomban a várban, János evangéliuma alapján: „Jézus közéjük lépett és ezt mondta: Békesség veletek!”

Igehirdetésében a püspök arról beszélt, hogy az emberek életében mennyire erős a béke utáni vágy. Egy régi filmet idézett, amely a II. világégés idején játszódott, amikor fehér zászlóval hozták a hírt a frontra a katonáknak, hogy a háború befejeződött. Mikor meghallották, kiugrottak a lövészárkokból, s a fortvonal túloldalán harcoló, korábban ellenségnek tartott katonákkal összeölelkeztek zokogva az örömtől. Ez a megrázó erejű jelenet nyilvánvalóvá tette, hogy a katonákat fegyverfogásra, olyan emberekkel szembeni harcra kötelezték, akiket nem is ismertek, akik csak azért voltak ellenségek, mert egy másik néphez, egy másik szövetséghez tartoztak. Ösztönösen tört föl a harcmezőn a béke vágya! A példa különböző élethelyzeteinkben is megnyilvánul sokszor, mutatott rá a püspök, amikor egymással ellentétben álló felek, feszülten farkasszemet néznek egymással, de nem hozza senki a fehér zászlót, a jó hírt, hogy béke van, vége a háborúnak, nem érkezik a várvavárt kiengesztelődés. Mert az emberek szeretnék letenni a  fegyvert, de nem tudják, hogyan, nem tudják, ki kezdje el, és senki nem meri megcselekedni elsőnek. Ezért folyamatos harckészültségben vannak. Hatalmas ellentmondás feszül az emberek folyamatos békevágya és harckészültsége között az egész világon, a családokon belül is olykor s egyházaink között is, vallotta. Mert a békéről az embernek egészen más elképzelése van, mint az Istennek. Az ember úgy gondolja, az a béke módja, ha az erősebb diktálja a békét a gyengébbnek. S ez a legkisebb társadalmi sejttől a világközösségekig érvényes. Pedig a békediktátumok soha nem hoznak igazi békességet, sőt újabb és újabb feszültségeket generálnak. Jézus azt mondja a békéről: ‘Nem úgy adom, ahogy a világ adja’. A Ő békéje ugyanis a szív békéje, amikor ember és ember, ember és Isten között a megbékélés csodája létrejön. Mert az ember is állandóan harcol Istennel, szabadságával élve nem hallgat az Úr szavára, lelkiismerete hangjaira, s a maga kiszabta, elképzelte úton jár, elszakítva magát az élet forrásától. De Isten Jézus Krisztusban utánunk jön mindig, zárta gondolatait a püspök, és ráébreszt hiányosságainkra, békességet kínál, az ő megbocsátó, felemelő, testvéri békéjét, a szeretet békességét. Rajtunk múlik tehát, hogy az áhított békét elfogadjuk-e tőle közösségeinkben, felekezeteink között is.

Toldi Éva/Magyar Kurír