Krzysztof Zanussi: A mi Urunk testvére

Először jezsuita szerzetes lesz, majd a ferences harmadrenden belül Albert testvér néven megalapítja a szegények szolgálatára rendelt Testvérek Közösségét. 1916 karácsonyán hal meg. II. János Pál pápa 1983-ben boldoggá, 1989-ben pedig szentté avatja.

Zanussi filmje egy színházi előadás keretén belül dolgozza fel Karol Wojtyla drámáját. A színészek az előadásra készülődve idézik fel Adam Chmielowski életének főbb mozzanatait, s játsszák el a történetet.

Karol Wojtyla drámája három lehetséges életutat mutat be. Az egyik az ugyancsak festőművész, Max – Adam barátja – által követett út. Max az arisztokratikus művészet képviselője, aki vallja, hogy minden ember személyesen felel a sorsáért, sőt, a közösségért is: „A felelősség egyedi. Ha ez összejön, akkor a társadalom sok értékes egyedből áll, és maga is értékes lesz… Ha ezt elveti, akkor egyre több és több szegényházzal, menhellyel találkozhatunk, és ez kétségkívül társadalomellenes, olyan közeg, ami melegágya a züllött alakoknak és naplopóknak.” Max szerint értékeket kell teremteni, „a forrásokból, amit az életben találunk, és ezekből az értékekből meg kell próbálnunk építkezni. Mivel ezeket a forrásokat elsősorban önmagunkban találjuk, hermetikusan el kell zárkózni a világ elől, különben elvesztegeti mindazt, ami van, és ez valóban káros volna a társadalomra.”

Adam maga is nagyon sokáig így gondolkozott, ám egyszer csak úgy érezte, nem maradhat tovább közömbös mások szegénysége, nyomorúsága iránt. Ezért ekkor már nyíltan hangoztatja: „Nem szabad eltűrni, hogy emberek sokasága zsúfolódjon össze a menhelyeken, állati sorban tengődve, nem ismervén semmiféle érzést, kivéve az éhséget és a rettegést. Nem! Nem!”

Adamra két élmény hat a reveláció erejével, s formálja át alapvetően az egész életét, személyiségét. Az egyik, hogy elkezdi festeni az Ecce Homót. Az evangéliumból tudjuk, hogy amikor Pilátus parancsára a katonák kicsúfolták, megverték Jézust, fejére töviskoronát tettek, s bíborköpenyt terítettek rá, majd a római helytartó elé vezették, ő az összegyűlt tömeg előtt Jézusra mutatva így kiáltott fel: „Íme, az ember!” (Jn 19,1-5).

A másik élmény, ami Adamot éri, amikor egy viharos éjszakán egyik barátjával mulatságról hazafelé tartva az ítéletídő elől egy kapualjba menekülnek. Adam a falhoz ér, amely megnyílik, s mögötte feltárul a társadalom legalsó rétegéhez tartozó szenvedők nyomorúsága. A film komor, sötét képekkel érzékelteti a kényelmes jólétben élők számára elképzelhetetlen szegénységet, nyomort. A hajléktalan létbe kényszerült, a társadalom peremére szorult, kilátástalan helyzetbe került szenvedőkben forr a gyűlölet a társadalom felsőbb köreihez tartozók, s egyáltalán, mindenki iránt, aki nem tartozik közéjük. Egy Viktor nevű alak valamennyiükön túltesz, elvakult gyűlölettel acsarkodik Adamra, és a többiek, engedelmeskedve a követelésének, elzavarják Adamot, aki szédeleg, szinte nincs magánál, annyira megdöbben az eléje táruló nyomorúságtól, a földi pokol bugyraitól, melyet eddig elképzelni sem tudott.

Adamot ettől kezdve egyetlen kérdés foglalkoztatja, hogy művészként mennyire felelős a társadalom elesettjeiért, mi az, amit tehet értük? Szemben Max-szal, Adam hisz a művészet emberi lelket átalakító erejében. A művészi alkotás transzcendencia, az igazán jelentős műben megjelenik Krisztus lelke. Egy belső hang, a lélekben jelen lévő Isten kényszeríti Adamot arra, hogy alapvetően változtassa meg az egész életét, radikálisan szakítson mindennel, ami addig fontos volt számára. Ennél a pontnál nyilvánvaló a személyes élmény hatása, a párhuzam Adam Chmielowski és Karol Wojtyla sorsa között, hiszen a későbbi pápa is lemondott a színházról, amikor meghallotta Isten hívását, és igent mondott a papi szolgálatra, noha rendkívüli tehetség volt, akik látták játszani, a jövő nagy színészeként és rendezőjeként emlegették.

A két művész, Adam és Max életútja tehát egy bizonyos pontos túl elválik egymástól. Max a tiszta művészet erejében hisz, abban, hogy az értékek létrehozásával jobbá lehet tenni a világot, Adam viszont lemond a művészetről, hogy a cselekvő szeretet gyakorlásával életét teljes mértékben a társadalom legszegényebbjeinek áldozza. A film bemutat egy harmadik utat is, ez pedig az Ismeretlen útja.

Az Ismeretlen a forradalmi harc szükségességét hirdeti, bizonyára nem véletlen, hogy külsejében, öltözetében Leninre hasonlít. Tipikus forradalmár, megingathatatlanul hisz abban, hogy a társadalmi viszonyok megváltozásával – a gazdagok előjogainak megszüntetésével, vagyonuk elvételével, illetve az elesettek, a szegények felemelésével – minden a helyére kerül, s létrejön a tökéletes társadalom. Adam viszont Jézust idézve az irgalmasság fontosságára figyelmezteti az Ismeretlent: „A szegények mindenkor veletek lesznek, de én egyáltalán nem mindig” (Jn 12,8). Az Ismeretlenről azonban ez lepereg, mert félreérti mindazt, amit Adam mond, számára az irgalmasság egyenlő néhány zloty odadobásával, amelynek ellenében „jogot szerzünk a tulajdonhoz. Milliókat fektetünk bankokba, erdőkbe, rétekbe, kötvényekbe, részvényekbe… és aztán csak elvesszük a bevételt, miközben mások állati módra élnek, tíz-tizenkét, tizenhat órát robotolnak néhány nyomorult garasért, amiből tényleg nem lehet megélni… A kétes remény nem old meg semmit.”

Akárcsak Adam és Max, Adam és az Ismeretlen között is áthidalhatatlan az ellentét. Amikor kiderül, hogy az éjszakai menedékhelyen az Ismeretlent ugyanolyan ellenszenvvel fogadják, mint Adamot, és őt is elzavarják, ő azzal magyarázza ezt, hogy a megalázottak tömegei még nem elég érettek arra, hogy megértsék mindazt, amit mond nekik a társadalmi felszabadulás szükségességéről. Adam azonban felismeri, hogy az emberek többsége „egyszerűen csak birtokolni akar. Elvenni, ami kell neki.” Ez pedig csupán annyit jelent, hogy egyszerű tulajdoncsere zajlik le, a társadalom különbző rétegei között, a fent lévők alulra kerülnek, a lentiek pedig felülre, de önmagában ettől nem jön létre minőségi változás, a problémák más formában ugyan, de újra termelődnek. Márpedig az emberiség joga „nem a többet birtokolni, hanem a többnek lenni” –, ahogy azt Karol Wojtyla később, pápaként többször is megfogalmazta.

Adam hisz abban, hogy az „… embernek minden jóban részesülnie kell, a legnagyobbat is beleértve. Ám itt a harag már csődöt mond. Itt irgalomra van szükség.”

Adam a krisztusi irgalomra gondol, amely nem tesz különbséget ember és ember között, mindenkire kiterjed. Fokról fokra, iszonyú gyötrődések révén jut el odáig, hogy sikereinek csúcsán meghozza az áldozatot, lemond a művészetről, és a szalonok csillogó világa helyett a szegények nyomorúságos otthonát választja, teljes mértékben nekik szenteli életét.

Adam nem ismeri a megalkuvást, sem önmagával, sem a szegényekkel szemben. Figyelmezteti őket: nem elég, ha ő segít rajtuk – vagy bárki más természetesen –, ugyanilyen fontos, sőt, mindennél fontosabb, hogy a változást, a lelkükben lezajló változást ők is akarják. Törekedjenek a jóra, a szépre. Szelíden, de határozottan beszél hozzájuk. Megígéri, hogy talál majd nekik munkát, „Ha tényleg többre vágytok.” Adam egyúttal az emberi méltóság fontosságára is figyelmeztet: „Ha tényleg többre vágytok. A mostaninál sokkal többre. Te, te és te! Ha másképp akartok élni. Most rögtön. Ez a fontos, ez az, ami számít. A lényeg az, hogy ti is akarjátok! Hogy ne tekintsétek magatokat szerencsétlennek, akik semmihez nem tudnak fogni. Igen, ez a legfontosabb.” Adam úgy akarja megváltani magát, hogy megalakítja a Testvérek Közösségét, egyetemes értelemben, „Mert itt az emberről van szó. Koldusokról, csavargókról, a város aljáról. Akik emberek… Legyünk tehát testvérek. Barátok a bajban… Legyünk mind testvérek. Egy a lényeg, az ember.”

Adamnak a saját szerzetesközösségében is lesznek ellenfelei. A közösség gyarapszik, de mint mindenütt, az idő múlásával itt is felüti a fejét az elégedetlenkedés. Az egyik idősebb testvér, Antoni szembeszáll Adammal. Elege van a szegénységből és a kéregetésből. Adam elismeri, mindent elvett a testvéreitől, hogy a közösség hatékonyabban szolgálhassa a szegényeket, és cserébe rengeteget követel tőlük, jármot vetett mindenkire, nem tudja, volt-e joga ehhez, de mindez Krisztusért történt, „… a lelketekben az ő számára kerestem támogatást, ott, ahol az átkos teher gyűlölete átalakul az ő szeretetévé.” S a testvérek közelebb kerültek Jézushoz, „… és a bukásotok keresztté változott, a rabságotok pedig szabadsággá. Isten Fia a teljes szabadság. Nyoma sincs benne szolgaságnak.” Eszünkbe juthatnak Jézus szavai: „Az igazság szabaddá tesz benneteket” (Jn 8,32). Antonit azonban ez nem nyugtatja meg, lelkébe mintha véglegesen befészkelte volna magát az elégedetlenség, a lázadás démona. Indulata nem csökken, sőt: „Mit érünk vele? Mit ér, ha ő a teljes szabadság? Õ csak valaha volt!” Antoniban nincs hit, számára Jézus kereszthalálával véget ért minden, nem hisz a feltámadásban, a mindig velünk lévő Krisztusban, szemben Adammal, aki vallja: „Õ most is itt van.” Adam számára Krisztus mindig itt van velünk, vigyáz és figyel ránk, folyamatosan megszólít bennünket, de mi sajnos gyakran nem veszünk erről tudomást. Ez a helyzet Antoni esetében is. Adam így fogalmazza ezt meg: „Õ most is van, és most is utat talál a lelkekbe, és ott újrateremti önmagát, de látom, még nem jutott elég mélyre.”

A film végén bekövetkezik a harag felszínre törése. A munkások fellázadnak az embertelen bánásmód ellen. Míg a munkások lázadása zajlik, az Ismeretlen két társával egy kávéházban üldögél, nem avatkozik bele az eseményekbe, kivárja, hogy mi lesz a megmozdulás vége. Ez a levert munkáslázadás mintegy utalás a XX. század véres forradalmaira, amelynek következtében, a szocialista világrendszer létrejöttével több mint százmillió ember pusztult el. Adamot a harag kitörése nem lepi meg, nagyon régóta tudja, hogy ennek így kellett történnie. Hatalmasnak és igazságosnak nevezi a haragot, „… a harag robban, kiváltképp, ha ilyen nagy és eltart még, mivelhogy jogos. Én tudom, testvéreim, bizonyosan tudom, hogy a nagyobb szabadságot választottam.”

A nagyobb szabadságot, vagyis a krisztusi szeretetre és irgalomra épülő szabadságot. A közvetlen kapcsolatot az élet elesettjeivel szemben, a lélektől lélekig terjedő kapcsolatot. A legnagyobb szabadság, ha az ember Fiú lesz, Isten Fia – sugallja Adam, aki mindennap közvetlenül gyakorolja az irgalmat az élet elesettjeivel szemben, meglátva bennük a szenvedő Jézus arcát.

Zanussi filmjének záróakkordjaként érzékelteti, hogy A mi Urunk testvérét alig harmincévesen megíró Karol Wojtyla és a későbbi II. János Pál között nincs szakadék, a szegényekhez, kiszolgáltatottakhoz ugyanazzal az irgalmas szívvel viszonyult a fiatal pap, mint évtizedekkel később a világegyház feje, Szent Péter utódja. A film végén az Adamot megformáló színész, az elidegenítő technikát alkalmazandó felolvas II. János Pál pápa szentbeszédéből, amit Adam Chmielowski szenttéavatásakor mondott el. Ebben a közjó fontosságára figyelmeztet, hogy ezt meg kell teremteni, ennek megteremtése és gyarapítása „… a legfőbb érdek, és egyben mindenkié. Hiszen valójában mindnyájan felelünk mindenkiért és mindenért.”

Krzysztof Zanussi filmje hűségesen követi Karol Wojtyla színművét, amelynek során bemutatja, hogy milyen drámai küzdelmek révén jutott el Adam Chmielowski, a híres és sikeres festő ahhoz, hogy művészetét feladva életét a szegények, az elesettek teljes szolgálatába állítsa. Az ábrázolás mentes minden hamis romantizálástól és illúziótól. Ez a küzdelem, folyamatos, kemény küzdelem, az emberiség valódi felszabadításáért, amelynek önmagunkból kell kiindulnia.

A mi Urunk testvére
(lengyel film, 1996., 119 perc)
Rendező: Krzysztof Zanussi
Karol Wojtyla azonos című drámájából a forgatókönyvet írta: Mario Di Nardo, Krzysztof Zanussi
Főbb szereplők:
Scott Wilson: Adam Chmielowski
Piotr Adamczyk: Hubert
Jerzy Nowak: Anthony
Andrej Rudensky: Stanislaw
Grazyna Szapolowska: Helen
Christoph Waltz: Max

Bodnár Dániel/Magyar Kurír