„Különböző karizmákkal egyetlen ügyért dolgoztak”

Az apostolok idejére visszanyúló hagyomány szerint Péter és Pál e helyhez közel találkoztak utoljára mártírhaláluk előtt. Átölelték és megáldották egymást. A bazilika kapuján mindkettőjük alakja látható, mártírhaláluk jelenetének ábrázolásában. A keresztény hagyomány tehát már a kezdetektől egymástól elválaszthatatlannak tekintette Pétert és Pált, még akkor is, ha küldetésük különböző volt: Péter elsőként vallotta meg a Krisztusban való hitet, Pál pedig azt az ajándékot kapta meg, hogy e hit gazdagságát feltárja. Péter alapította meg a választott népből származó első keresztény közösséget, Pál a pogányok apostola lett. Különböző karizmákkal egyetlen ügyért dolgoztak: Krisztus egyházát építették.

A pápa Szent Ágostont írását idézi: „Egyetlen napot szentelünk a két szent ünnepének. De ők maguk is egyek voltak. Bár nem egy napon lettek mártírok, mégis egyek voltak. Péter halt meg először, aztán következett Pál…” (Disc. 295, 7.8)

A Péter és Pál küldetése közötti kapcsolatnak Rómában már az első évszázadokban sajátos jelentősége volt. Mint ahogy a mítoszban szereplő Romulus és Remus testvérpárhoz kötődik Róma városának születése, úgy Pétert és Pált a Római Egyház alapítóinak tekintették.

Bár emberileg különbözőek voltak, és jóllehet, kapcsolatuk nem volt feszültségektől mentes, Péter és Pál egy új város alapítójaként mutatkoznak meg előttünk. Õk kézzelfogható jelei annak, hogy – Jézus evangéliuma által – hogyan válhatunk új és hiteles módon testvérekké.

Ezen a napon a Szentatya Pál alakjára tekint, akinek ereklyéit ebben a bazilikában őrzik. A Rómaiakhoz írt levélben olvasható, hogy úgy mutatkozik be a római közösségnek, mint Krisztus szolgája, aki meghívás által lett apostol (1,1). A szolga kifejezés görög megfelelője – doulos – a Jézushoz való teljes és feltétel nélküli tartozást jelzi, míg a szó héber fordítása – ebed – azokra a nagy szolgákra utal, akiket Isten fontos és sajátos küldetésre választott ki és hívott meg.

Pál tudatában van, hogy ő meghívás által lett apostol, vagyis nem önjelöléssel, nem is emberi megbízás útján, hanem kizárólag Isten meghívása által.

Tevékenységének sikerei nem tulajdoníthatók kiváló szónoki képességnek – nem rendelkezett ugyanis ezzel a tehetséggel – vagy tökéletes missziós stratégiáknak. Apostolkodásának sikere legfőképpen abból adódott, hogy teljesen Krisztusnak adta magát, és személyes odaadottsággal hirdette az evangéliumot. Nem félt a kockázattól, a nehézségektől, az üldöztetéstől.

Ebből fontos tanítást vonhatunk le minden keresztény számára: Az Egyház tevékenysége olyan mértékben hihető és hatékony, amilyen mértékben tagjai készek személyesen fizetni Krisztushoz való hűségükért, minden helyzetben. Ahol nincs meg ez a készség, elhalványul az a döntő igazság, amelytől maga az Egyház is függ.

A Szentatya minden hívőt bátorít: ahogy kezdetben, Krisztusnak ma is szüksége van olyan apostolokra, akik készek feláldozni önmagukat. Szüksége van olyan tanúságtévőkre és apostolokra, mint Szent Pál: a damaszkuszi úton történt esemény után habozás nélkül Jézus oldalára állt, és gondolkodás nélkül követte őt. Krisztusért élt és dolgozott, érte szenvedett és halt meg. Mennyire aktuális ma is ez a példa!

Kép: www.lacabalesta.it,
www.scultura-italiana.com