Labancz Zsolt: Az iskola nem csak tudásátadó intézmény

Meglepetésként érte, hogy tartományfőnöknek választották?

A piarista rendben minden rendtartomány négy évente tart káptalant, amely az adott rendtartomány legfőbb tanácskozó testülete. A káptalanra való felkészülés folyamatában a rendi jog szerint minden örökfogadalmas piarista három nevet jelölhet, hogy  kiket javasol tartományfőnöknek, és ezekből áll össze egy hat fős lista. Ezt jóváhagyja a rend római központja, s azután ebből a listából választhat a tartományi káptalan. Ebben a hat főben tehát én is benne voltam, úgyhogy nem derült égből jövő villámcsapásként ért a megválasztásom. A káptalan előtt, körülbelül három héttel már tudtunk a jelölésről, úgyhogy felkészültem, hogy ha esetleg engem választanak, jó lélekkel tudjam vállalni.

Milyen feladatai voltak megválasztása után?

A tartományfőnök megválasztása után nincs átmeneti idő, az új tartományfőnök közvetlenül a megválasztása után átveszi a káptalan levezetését, és minden munkát megörököl elődjétől. Eddig 12 órában, félállásban tanítottam, mivel a rendi növendékekkel is én foglalkoztam. Most azonban lecsökkent az óraszámom az iskolában, csak négy órát tartok végzős osztályoknak. A tartományfőnökség ugyanis teljes embert kíván. Rögtön az első tartományfőnöki munkanapomon volt egy tárgyalásunk az egyik iskolánkkal kapcsolatban, és a tartományi vezetéssel is összeültünk, hogy felmérjük az előttünk álló feladatokat. A legsürgetőbb a Mikszáth téri rendház átköltözése a Duna-parti épületbe, valamint ebben az időszakban esedékes az úgymevezett dispozíciók, a rendtársak áthelyezésének az átgondolása is. A Duna-parti épület (amelynek egyik részében a Sapientia is működik) még nagyon új, a Budapesti Piarista Gimnázium május 9-én kezd el majd átköltözni ide. A Mikszáth téri épületet a kárpótlás keretében visszakapták a Sacre Cour-nővérek, és most tulajdonképp béreljük azt, nyáron pedig ki kell költöznünk.

Milyen helyzetben van a piarista rend itthon és a világban?

Összesen 1500 örökfogadalmas piarista van világszerte, minden kontinensen, mindenhol nagyon különböző helyzetben. Európán belül is változatos a helyzet, mert például Spanyolországban és Olaszországban csökken a rendtagok száma, Lengyelországban pedig erősödünk. Indiában rengeteg hivatás van, Afrikában is sok a fiatal piarista. A jelöltek és a képzésben lévő rendtagok száma az egész rendben háromszáz fő körül mozog. Itthon 59 örökfogadalmas van és 11-en vannak a rendi képzés különböző fázisaiban. A jelöltség Szegeden van, a noviciátus Vácon, az egyszerű fogadalmasok, azaz studensek pedig Pesten vannak, a Kalazantinumban. A 11 rendi növendék magyar viszonylatban soknak számít, hálásak lehetünk értük.

Ők piarista diákok voltak?

Amikor én beléptem a rendbe, akkor még szinte mindannyian piarista iskolából érkeztünk. Ma a növendékeink fele kerül ki a saját iskoláinkból, a többiek különböző utak révén kerültek kapcsolatba velünk.

Hogy tudnak hatvanan fenntartani egy ekkora oktatási hálózatot?

Van hét közoktatási intézményünk, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolának pedig egyharmad részben vagyunk a fenntartói, Sátoraljaújhelyen van még egy középiskolai kollégiumunk, összesen kb. 3600 fiatal tartozik hozzánk. Az iskolák fenntartói feladatait a tartományfőnökség látja el. Hogy mi, szerzetesek hogyan bírjuk ezt? Van pár nagyobb közösségünk, például a budapesti, ahol 13-an vagyunk, vagy a kecskeméti és a váci. A többi közösségünk 3-4 fős. Komoly kihívás a rendtársak számára a tanítás mellett „animálni”, „lelkesíteni” az iskolát, piarista szellemben működtetni az intézményeinket.

Mi ez a piarista szellem?

Nem is olyan egyszerű ezt megfogalmazni, hiszen belenevelődtünk egy piarista iskolába, és ha benne vagyunk, nagyon jól tudjuk, hogy „igen, ez az”. Érdekes kérdés, hogy ezt mennyire lehet megragadni szavakkal. A legfontosabb számunkra az, hogy diákjaink személyisége fokozatosan kibontakozzék. Nem tekinthetjük őket csupán a tudás, az információk befogadóinak, az iskola nem csak tudásátadó intézmény. Teljes emberként kell látnunk a diákjainkat, akiknek Istennel is kapcsolatuk van. Úgyszintén szem előtt tartjuk a közösségi életre való nevelést. Alapítónktól, Kalazanci Szent Józseftől örököltük a pietas et literae szellemiségét, a hívő élet és a tudomány egyensúlyának és párosának megélését, a mindkettőre való odafigyelést.

A piaristák alapvetően fiúiskolákat tartanak fenn, viszont az utóbbi években több iskolát is koedukáltak.

Mosonmagyaróvár már régóta koedukált iskolaként működik, váci iskolánkat éppen tíz éve koedukáltuk, Kecskemétet pedig idén. Ez nem jelenti azt, hogy feladnánk a fiúiskolák fontosságát. Pest és Szeged fiúiskola maradt. A fiúiskola ugyanis hordoz egy olyan fajta sajátosságot, ami elvész egy koedukált iskolában. De ez fordítva is igaz, egyszóval mindkettőnek megvannak az előnyei és a hátrányai, mindkettőnek megvan a létjogosultsága, felesleges kijátszani a kettőt egymás ellen. A koedukáció melletti döntésnél figyelembe vettük például, hogy mennyi a jelentkező; Kecskeméten pedig van általános iskolánk, és szerettük volna, ha az oda járó lányok nálunk is tovább folytathatnák a tanulmányaikat.

Milyen előnyei vannak egy fiúiskolának?

Egészen mostanáig tanítottam hetedikes, nyolcadikos fiúkat is, és azt láttam náluk, hogy nagyon jól érzik magukat együtt, nem érzik, hogy lányok is kellenének közéjük. Ilyen korban a fiúk egymással találják meg a hangot. Később, ahogy érnek, 14-16 éves korban nagy szükségük van lányokra, hogy megnyíljanak a másik nem felé, felfedezzék a velük való kapcsolatot. Ilyenkor neheztelnek is az iskolára, amiért nincsenek lányok. A végzősök viszont arról számolnak be, hogy végülis milyen jó, hogy az osztályuk fiúközösség, ahol olyan erős baráti szálak szövődtek, amilyen erősek valószínű nem szövődtek volna, ha vannak lányok is, mert akkor jobban figyelnek a lányokra, az ő „kegyeiket” keresik.

Az „egynemű” iskoláknak azt szokták felróni, hogy az onnan kikerült diákok sokkal félénkebbek, esetlenebbek lesznek a másik nemmel való kapcsolatukban. Esetleg átcsapnak az ellenkezőjébe, és nő- vagy éppen férfifalásba kezdenek.

Igen, ezek reális veszélyek. A fiúk például lehet, hogy ügyetlenebbek lesznek első egyetemi éveik alatt a lányokkal való kapcsolattartásban, de ezután behozzák a lemaradásukat, ez a hátrány aligha szól egy életre. Egyébként a piarista gimnáziumokban létezik a testvérosztály intézménye, amikor egy-egy osztály testvérosztályt választ magának egy-egy lányiskolából.

A rendszerváltás után minden rend kicsit kereste a helyét. Hogy látja, már egyenesbe állt a hajójuk?

Akkor kiléptünk abból a zárt világból, amit a két iskolánk, Pest és Kecskemét jelentett, és nagy expanzióba kezdtünk. Az új helyeink is megszilárdultak azáltal, hogy új iskolák mellett közösségek alakultak ki, még ha csak néhány fősek is. Eleinte még szinte misszionáriusként ment egy-egy piarista az adott helyre. Ezután úgy láttuk, szerencsésebb, ha kis közösségeket hozunk létre, és azok lesznek a hordozói egy-egy intézménynek.

A piarista iskolákat többnyire valamiféle elitképzőnek szokták tartani. Elégedett az iskoláik elismerésével?

Az a kép, hogy elitképzést nyújtunk, még ’89 előttről származik. Amikor azt halljuk, hogy elitképzés, akkor ezt a megnevezést elsősorban az intellektuális képzésre értelmezik. Azonban a piaristák korábban sem gondolták azt, hogy csupán arra lenne szükség, hogy szellemileg jó alapokat adjunk, például az egyetemi felvételhez. Mindegyik iskolának kicsit más a jellege attól függően, hogy milyen társadalmi környezetbe ágyazódik be. Azt hiszem, hogy a piarista iskola alapvetően mégis mindenhol a minőség jelét hordozza, azaz megbízható. Amikor a szülők a piarista iskolát választják gyermeküknek, sokszor biztonságos helyet keresnek. Ez persze nem jelenti azt, hogy ez valamiféle rózsaszín világ lenne, hiszen sok kihívással küzdünk. Van, ahol nagyon sok hátrányos helyzetű diákunk van. Ki kell találnunk, hogyan tudjuk segíteni őket. Vannak, aki tanulmányi hátránnyal küzdenek, diszlexiások, diszgráfiások. Másrészt korábban a diákjaink többsége vallásos háttérrel rendelkezett, most ezt egyre kevésbé mondhatjuk, és így nagy kihívás az evangelizáció. A káptalanon meg is fogalmazódott, hogy ezen kifejezetten gondolkodjunk, keressük a megoldásokat.

A szakmunkásképzőket sokan lenézik, a piaristák azonban bemerészkedtek erre a területre, Gödön fenntartanak egy ilyen intézményt.

Kőművest, ácsot, lakatost, kőfaragót, asztalost, díszműlakatost képzünk Gödön. Korábban ez számunkra ismeretlen terület volt. Gödi iskolánkban a legnagyobb a hátrányos helyzetű fiatalok száma. Erre azonban az ottani tantestületben megszületett a válasz is, kialakították-kiépítették a mentorrendszert, ami mára már egyre inkább elismerést kiváltó modellként működik más iskolák számára is: hogy miként foglalkozunk a diákokkal, kísérünk mindenkit személyesen gyermekvédelmi és mentálhigiénés szakember, valamint az osztályfőnök bevonásával. Ráadásul a társadalom fontos igényére is válasz az iskola, tudniillik hogy megbízható, jó szakembereket neveljünk, amit mi keresztény lelkiségben igyekszünk megtenni.

Milyen feladatok állnak a piarista iskolák előtt?

A tartományi káptalanon, amikor a jövőt terveztük, több területen fogalmaztunk meg elhatározásokat. Szeretnénk például kidolgozni, hogy miként tudjuk jobban megbecsülni kollégáink munkáját, s miként tudjuk ezt jobban kifejezni. Ennek van anyagi oldala is, hiszen köztudott, hogy a magyar társadalomban a pedagógusok nincsenek megbecsülve anyagilag. Nagyon alacsony a fizetésük ahhoz képest, hogy mennyire alapvető és fontos munkát végeznek. A másik probléma az óraszámban való leterheltség. Emögött az az emberkép áll, amely csak tudást akar átadni a diákoknak. Azonban ha a tanár feladatának tartjuk, hogy személyesen is segítse a diákokat, alkosson közösséget, adjon segítséget a szabadidő értékes eltöltésében, akkor ez vállalhatatlan 22-24 heti tanóra és ilyen alacsony fizetés mellett. Az osztályfőnököknek még nagyobb feladata van, gondoljunk csak a családlátogatásokra. Jó lenne, ha az ő feladataikat is tudnánk segíteni, például óraszámcsökkentéssel. Ha ezeken a területeken előre tudunk lépni, az az egész oktatási rendszer számára modellül szolgálhatna.

Az egyházi iskolákban előfordul, hogy a tanári pluszfeladatokat keresztényi szeretetből kell elvállalni.

Ez veszélyes. Világos keretek közt kell mozogni: ha az anyagiak nem tisztázottak, félő, hogy kizsákmányolásról lesz szó, ami méltatlan lenne az egyházhoz. Persze ha egy világi tanár hivatásának érzi a munkáját, akkor biztos, hogy sok mindenre mond szívesen igent, viszont ezt nem szabad kihasználni. A mai szerzetesi gondolkodásban előtérbe került a karizma fogalma. Szerzetesi értelemben ez azt jelenti, hogy egy rendalapító kapott valamilyen sajátos ajándékot Istentől, meghívást, sajátos szolgálati területet. Ez nálunk az ifjúsággal való foglalkozás, de nem csak a tanítás, bár kétségkívül ennek egyik legfontosabb terepe az iskola. Ezt a karizmát viszont rengeteg világi ember is megkapja, ide tartozik valószínűleg a tanárok többsége, de öregdiákok is akár. Szeretnénk a piarista közösségek, iskolák körül tágabb közösségeket kialakítani azokból, akik valamilyen módon kötődnek hozzánk. Emellett pedig mindenképp szeretnénk bekapcsolódni a cigánypasztoráció, a cigányok oktatásának feladatába is.

Labancz Zsolt SchP, a piarista rend új tartományfőnöke 1974-ben született Kecskeméten, és itt volt piarista diák 1989-1993 között. A rendben 2000-ben tett örökfogadalmat, majd hittan-latin szakos tanárként kezdett dolgozni. 2005 óta ő a piarista szerzetesnövendékek magisztere is. A tartományfőnöki feladatok ellátásában Urbán Józsefet követi, aki nyolc évig vezette a rendtartományt.

Szilvay Gergely/Magyar Kurír