Lactantius: Isteni tanítások

Lactantius művében rendkívül alaposan elemzi az ókori népek többistenhitét, a görög és római filozófusok, költők ez irányú munkásságát, összehasonlítja mindezeket a Szentírással, s jut el az alapvető megállapításra: a világot egyetlen, örökkévaló Isten kormányozza, aki mindent létrehozott, hatalma korlátlan. Isten „örök értelem, minden tekintetben tökéletes és teljes erővel bír. Ha pedig ez igaz, úgy szükségképpen egy Isten létezik. Az abszolút hatalom és erő tartja fenn önnön erejét.” Ebből a végtelen hatalomból „semmi sem vehető el”, az tökéletes, „amelyhez semmi sem tehető hozzá… Isten tehát egy, mert nem létezhet semmi más, ami vele azonos hatalommal bír.”  Isten „romolhatatlan és örök”, ezért logikus, hogy az isteni hatalom „oszthatatlan.” Az emberben akkor tökéletes a bölcsesség, ha felismeri, hogy egy az Isten, Ő teremtette a világmindenséget, semmi és senki sem létezhet, ami ne Tőle eredne.

Az emberiséget minden korban kiemelten izgatta a jó mellett a gonosz megléte a világban. Lactantius külön fejezetet szentel ennek a kérdésnek, és a keresztény tanítástól eltérően a gnoszticizmushoz hasonló, dualista nézeteket vall. Szerinte Isten, „aki a leggondosabb tervező és a legleleményesebb alkotó”, mielőtt megalkotta volna a világot, kezdetben létrehozta a jót és a rosszat. Mivelhogy Ő maga volt a teljes, maradéktalan jó forrása, „és marad is mindörökre, hogy belőle származzék a jó, mint valami folyam, és messze kiáradjon, világra hozott egy önmagához hasonló Szellemet, amely Isten erényeivel lett felruházva… Azután, azáltal, akit korábban nemzett, létrehozott egy másik, romlandó természetűt, aki olyan volt, hogy benne az isteni eredetű jellem nem maradt meg.” Ez a teremtmény pedig önmaga irigységéből, saját szabad akaratából átállt a jó oldalról a rosszra. S hogy ez a lázadó Szellem kire irigykedett? „Ama elődjére…, aki az Atyaisten számára elfogadott és kedvenc volt.” Lactantius számára mindez azt bizonyítja, hogy e világban minden rossz forrása az irigység.  Ez a rossz Szellem maga a sátán, a diabolos, vagyis a vádoló, „mivel olyan bűnökért vádol minket Istennél, amelyekre ő maga csábít.”

A gonoszság és igazságtalanság folyamatos meglétét a világban azzal magyarázza a szerző, hogy az egyetlen Isten követése és imádása helyett az emberek hamis isteneket tisztelnek, „és azért súlyosbodnak napról napra mindenféle bajok az emberi történelemben, mert Istent, e világ alkotóját és kormányzóját elhagyták, mert Isten akarata ellenére istentelen vallásokat fogadtak el…” Lactantius vallja, hogy minden rossz eredője a hamis istenek igazságtalan és szentségtörő tisztelete, az emberek ezért teszik kölcsönösen tönkre egymást. Azok ugyanis, akik Istent, „mindannyiunk közös atyját, mint tékozló és lázadó fiúk, megtagadták, azok a másik ember iránti kegyességet sem tudták megőrizni.”

Pedig azért van az élőlények közül egyedül nekünk egyenes testtartásunk, hogy legfőbb javunkat az égi magasságba, az egyetlen igaz Istenbe vetett hittel keressük, s azért kaptuk egyedüli lényként a vallást, hogy megtudjuk belőle: „az emberi szellem nem halandó, Istenre vágyakozik, és megismeri Istent, aki halhatatlan.” Lactantius összekapcsolja a tudást és az erényt. A tudás révén megismerhetjük, miképpen és hová kell eljutnunk, az erény pedig iránytűként mutatja, hogyan jussunk el oda. „Egyik a másik nélkül semmit sem ér, mert a tudásból származik az erény, az erényből pedig a legfőbb jó.” A legfőbb jó pedig a legmagasabb helyen van, az égben, maga a mindenható Isten, akitől a lélek származik. Boldogok akkor lehetünk, ha a gyönyörök hajszolása helyett „az erénynek szolgálva mindenféle nyomorúság és küzdelem közepette élünk, mert ezek edzik és erősítik az erényt.” Ez pedig egyet jelent az Istentől megszabott sorsunk vállalásával, a vállunkra helyezett kereszt hordozásával. Lactantius figyelmeztet: Jézus Krisztus, legyőzve a halált, megszerezte nekünk az életet. „Nem adatik tehát az embernek semmi más remény a halhatatlanság elnyerésére, csak az, ha hisz benne, és magára vállalja a kereszt hordozását és a szenvedést.”

Az ókori szerző az ószövetségi próféciák és az evangéliumok alapján tényként állapítja meg, hogy Jézus Krisztus földre jöttéig nem volt egyetlen olyan tökéletes bölcs sem, akiben a legmagasabb szintű tanítás és tudás, meg a legmagasabb szintű erény és az abszolút igazságosság harmóniában lett volna. A világ kezdete óta senki nem volt Krisztushoz hasonló, „aki egy személyben volt Isten és ember, s aki szavaival tanította a bölcsességet, ugyanakkor tanítását rögtön megerősítette erényével.” Isten azért küldte el fiát az emberekhez, hogy „visszatérítse őket istentelen és értelmetlen kultuszaiktól az igaz Isten megismerésére és tiszteletére, továbbá, hogy értelmüket az ostobaságtól a bölcsességhez, az igazságtalanságtól az igazságosság műveihez vezesse. Ezek Isten útjai, és Ő azt rendelte Jézusnak, hogy ezeken járjon, ezek a parancsai, amelyek megtartását meghagyta neki. Ő pedig megmutatta hűségét Istennek, mert azt tanította, hogy egy az Isten, s csak őt kell tisztelni…” Az ókori szerző emlékeztet rá: Jézus Krisztus megtestesülése előtt a pogány világ tudatlansága börtönébe zárva, sötétségben élt, lelki vakságban botorkált, nem ismerve az igaz Istent, ezért Jézus „megvilágosított minket, ő, aki végrendeletében örökbe fogadott, és megszabadított a gonosz kötelékeiből, és kihozott a bölcsesség világosságára, befogadott az égi királyság örökségébe.”

Könyvében Lactantius arra is kitér, hogy Jézus Krisztus miért vállalta a kereszthalált bűneinkért, hiszen Isten Fiaként elkerülhette volna a szenvedést, lehívhatta volna mennyei seregét. A szerző rámutat: egyrészt az ember nem rendelkezhet tökéletes tanítással, ha nem Isten is egy személyben, hogy égi tekintélyével írhassa elő az embereknek az engedelmesség szükségszerűségét, másrészt azonban Isten nem lehet ilyen tanító, ha nem ölti fel a halandó testet, hogy saját tanítását tetteivel töltse be, ráébresztve ezáltal a többi embert az engedelmesség szükségszerű voltára. Mindezek alapján egyértelmű, hogy „aki az élet vezére és az igazságosság tanítója, annak testi lénynek kell lennie;… másként nem lehetséges, hogy tanítása teljes és tökéletes legyen, hogy rendelkezzen gyökérrel és alappal, hogy az emberek között tartósan és szilárdan megmaradjon; mindez csakis úgy lehetséges, ha saját maga vállalja a test és a hús gyengeségét, így hordozza magában azt az erényt, melynek tanítója, hogy egyszerre tanítson szavaival és tetteivel; szükségszerű továbbá még, hogy alá legyen vetve a halálnak és minden szenvedésnek, minthogy az erény funkciója a szenvedés elviselésében és a halál vállalásában van.” A legmagasabb szintű tanítónak hordoznia kell mindezt, hogy arra taníthasson: ezek elhordozhatók. Ahogyan azt Jézus bebizonyította földi életével és kereszthalálával, megmutatta nekünk, emberi halandóknak a test legyőzésének útját. „Ez a teljes és minden részében tökéletes erény adja meg a győzteseknek a koszorút, a halhatatlanság jutalmát.”

A III-IV. században élt Lactantius Istenről szóló tanítása egy bámulatos műveltséggel és rendíthetetlen Krisztus-hittel rendelkező szerző műve, akit a négy kiemelkedő nyugati egyházatya egyike, Szent Jeromos méltán említett meg A kiváló férfiakról írt könyvében. (Kairosz Kiadó, 2012.)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír