Legyetek hát készen!

Advent első vasárnapján részletet hallunk Jézus eszkatologikus beszédéből. Tanítása során a Megváltó ritkán beszélt a végidő dolgairól, s ennek megvolt az oka. Az evangélium célja ugyanis nem az, hogy valamiféle misztikus ismeretet közöljön, vagy feltárjon olyan titkokat, amelyek kielégítik az emberi kíváncsiságot. Jézus nem árulja el, milyen a beteljesült ország, az üdvösség, azt azonban a lelkünkre köti: „Igyekezzetek a szűk kapun bejutni” (Lk 13,24).

Mit érne egy olyan evangélium, amely közli velünk, mi vár ránk az út végén, csak éppen magát az utat nem ismerteti meg velünk? Van-e bármi értelme a végső dolgokról szólni, ha előbb nem tanultuk meg, hogyan éljük meg itt és most az életet, amely felkészülés az Úr második eljövetelére? Ezt a szempontot el kell sajátítanunk, mert e nélkül fürkészhetjük az Isten-rejtelmet, csak éppen részünk nem lesz benne.

Az eszkatologikus beszéd figyelmeztet: „Legyetek hát készen” (Lk 24,44). Az idő, amelyet itt, a földön ajándékba kapunk, várakozás az Úr adventjére, a készület és készenlét ideje. A cél az, hogy úgy éljünk, úgy fogadjuk be és váltsuk tettekre a kegyelmet, hogy azok közé tartozzunk, akiket felvesznek a mezőről, a malomból. Ennek az útja pedig az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek gyakorlása, ahogyan azt a most vasárnapi szakasz után Jézus ki is fejti (vö. Mt 25,31–46).

Itt tehát semmi esetre sem valamiféle passzív várakozásról, vak fatalizmusról, az ismeretlen sorsnak való kiszolgáltatottságról van szó. Az, ami elrejtettnek, bizonytalannak tűnik, valójában nem más, mint a hűséges keresztény élet belső hajtóereje: az állandó és nem szűnő éberség, virrasztás, törekvés indítólökése. Erről a lelki viszonyulásról beszél Szent Pál, amikor azt mondja: „Ne fáradjunk bele tenni a jót, mert ha kitartunk, annak idején aratni is fogunk” (Gal 6,9).

Mindez megadja adventünk alaphangját, de ugyanakkor „programját” is: minden itt magában hordozza Isten országának a lehetőségét, minden most magában rejti az örökkévalóság ígéretét. Legkisebb tettünk, legértéktelenebbnek látszó pillanatunk is tágasságra tesz szert: lehet, hogy innen és mostantól fogva nyílik meg előttünk a létezés végső horizontja, az a távlat, amely mindent értelmessé és értékessé tesz.

Persze ugyanez azt is jelenti, hogy mulasztásaink, elmaradásaink, megbicsaklásaink és vétkeink is túlmutatnak a maguk konkrétságán. Az ember tágasabb önnön léténél, tere és ideje a végtelenség és az örökkévalóság előszobája. Életünk advent, hatalmas, csodálatos és felelősségteljes készület ideje.

Török Csaba