Lehetséges-e igazi fejlődés Isten nélkül? – a Caritas in veritate bemutatása

A körlevél a pápa eredeti szándéka szerint VI. Pál 1967-es Populorum progressio kezdetű enciklikájának negyvenedik évfordulójára íródott, amely a maga idejében a fejlődésről alapozott meg egy olyan szemléletet, amelyre II. János Pál pápa is épített a 90-es években írt körleveleiben.

A Caritas in veritate egyrészt szerves folytatása a Populorum progressiónak, mivel a nemzetek fejlődésének kérdését kiterjeszti az egyes ember és az egész emberiség integrált, teljes körűen értelmezett fejlődésére. Emögött a hajtóerő az igazságban értelmezett szeretet, amely nem valami szentimentális érzelem, hanem az ember – Istentől jövő – hivatásának végső tárgya. A „szeretet az igazságban” gondolatra a körlevél folyamatosan hivatkozik, ami megtermékenyíti a művet, rávilágítva a fejlődés fogalmát kísérő egyéb ideológiák hiányosságaira. A szeretet gondolata szerves folytatása XVI. Benedek Deus caritas est kezdetű, előző enciklikájának is, amely a szeretet teológiáját fejti ki, de csírájában szociális vonatkozások is találhatók benne. A Caritas in veritate szíve az emberiség fejlődésének elemzése, s az antropológiai kérdés itt radikálisan vetődik fel: fennmarad-e az emberi civilizáció alapvető vonatkozási pontok megtalálása és olyan alapvető kérdések, mint például az örökkévalóság megválaszolása, nélkül? Lehetséges-e igazi fejlődés Isten nélkül? A körlevél utolsó két pontja ad, bennfoglaltan ugyanakkor az egész enciklika explicit választ ezekre a kérdésekre.

A Caritas in veritate egyúttal radikálisan újat is hoz. Egyrészt a felvetett témák sokfélesége – a túlnépesedés kérdésétől a biotechnológiáig – és azok merész, szókimondó tárgyalása révén. Másrészt: az Egyház társadalmi tanítása ilyen tételesen, kimondottan a szeretetről mint a makrofolyamatok – társadalom, politika, gazdaság, környezet – lényegéről egy egész enciklika vezérfonalaként még nem szólt. Az erkölcsi imperatívuszt fogalmazta meg eddig tételesen, ugyanakkor a szeretet az eddigi enciklikákban bennfoglaltan olvasható ki, mint a tanítás legbelső lényege.

Az enciklika gyakorlati apropója a gazdasági világválság volt. A második fejezet a válság jelenségét, okait, megoldását tárgyalja. A kizárólagosan a profitmaximalizálás elve által hajtott gazdasági növekedés drámai problémákat okozott, melyet kulturális megújulással, az integrált, teljes emberi fejlődés megalapozásával lehet megoldani. A válság lehetőséget ad a tisztánlátásra, amelyben új vízió alakítható ki a jövőre nézve.

Az Egyház társadalmi tanítása interdiszciplináris megközelítést foglal magában: szintézist kér a hit, a metafizika, a teológia és a tudományterületek között. A fejlődés zavara az e téren való szegmentációból adódik a pápa szerint.

Az enciklika hosszasan foglalkozik a gazdaság témájával. A haszonelv alapján működő főáramú gazdaság kritikájaként a pápa megismétli elődei gondolatát, miszerint a gazdasági tevékenység végső célja a közjó, a profit csak eszköz más, értékelvű – pl. társadalmi – cél megvalósulásához a gazdaságban, s a piac tisztán nem létezik. A piac működésében részt kell vennie a szolidaritásnak, a kölcsönös bizalomnak, a morális, lelkiismereti és társadalmi felelősségnek. Az egyéni vállalkozókedv ugyanakkor a gazdaság keretein belül tud kibontakozni, amelynek pillérei: az állam, a piac és a civil társadalom. Az enciklika az üzleti vállalkozásokkal kapcsolatban a vállalatok társadalmi felelősségéről is beszél.

A környezet tárgyalásakor figyelemreméltó gondolat a kötelességeknek mint a jogok előfeltételeinek hangsúlyozása, s a környezet és ember kapcsolatának mint az ember önmagához való viszonya alakulásának ábrázolása. Említést kap a fenntartható fejlődés gondolata, s az energiaproblémával kapcsolatban a megújuló energiaforrások használatának ösztönzése. A környezeti krízis kapcsán a Caritas in veritate szeretné elősegíteni az életstílus komoly felülvizsgálatát, a fogyasztás kapcsán „új életstílusra” van szükség.

Az enciklika nem fél olyan „forró témák” tárgyalásától sem, mint a népességnövekedés kérdése. Hibásnak mondja ki azokat a nézeteket, melyek a népességnövekedést teszik meg a fejlődés kerékkötőjének; a születésellenes mentalitás térnyerése kapcsán beszél az élet tiszteletéről, elfogadásáról s az utolsó fejezet egészében a biotechnológiáról.

A bioetika az a terület a pápa szerint, ahol az integrált, teljes emberi fejlődés radikálisan megkérdőjelezhető. „Prométheusz elbizakodottságához” hasonlítja a magát a Teremtő szerepébe képzelő embert, aki az erkölcs, a szeretet, az értékek és az ész együttesének figyelmen kívül hagyásával cselekszik, pusztán a technológia figyelembevételével, ami irracionálissá teszi annak használatát.

Az enciklika visszatér a kiindulásához: „Isten nélkül nem tudja, merre menjen az ember, nem érti önmagát”, hiteles humanizmust nélküle nem tud létrehozni. A záró idézet fémjelzi ezt a gondolatot: „…a világ, az élet, a halál, a jelenvalók, az eljövendők minden a tiétek. Ti azonban Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené.” (1Kor 3,22-23)

Baritz Sarolta Laura OP/Magyar Kurír

(Az enciklika egyes témáinak részletesebb ismertetésére a későbbiekben még visszatérünk.)