Lénárd Ödön: Kiskirály

A három bölccsel ellentétben nem volt túl okos, „igazi kiskirály volt”, de ősi jóslat szólt arról, hogy ő is hírt fog adni a Béke Fejedelmének születéséről. Ezért amikor feltűnik az égen a Csillag, elindul a nyomába, de már útja elején olyan események történnek vele, amelyek eltérítik eredeti céljától. Rengeteg szenvedés, csalódottság és viszontagság után végül megöregedve, megfáradva, Jézus halálakor, a kereszt tövében talál rá a Megváltóra.

Alighogy a Kiskirály elhagyja biztonságot nyújtó birodalmát, szembesül a kinti világ anyagias gondolkozásával. A szállást kínáló szerájgazda rendkívül készséges a három napkeleti bölccsel, hiszen látja rajtuk, hogy gazdagok, a szegényes külsejű Kiskirályról viszont nem feltételezi, hogy ki tudná fizetni az előkelő szállást. Ezért leereszkedő nagyvonalúsággal közli vele: „Ha már a három úr versengő arannyal megfizet, velük szívesen látlak én is vendégül.”

A Kiskirály azonban a szegény, de tisztességes emberek büszke öntudatával feleli, hogy képes önmagáról gondoskodni, senkire nem szorul. A Kiskirály szíve tele van irgalommal: viszonylagos szegénysége ellentétben áll lelke nagyságával. Találkozik a koldusasszonnyal, aki áldott állapotban van, mindenórás. Amikor a barlangban – asszociálhatunk Jézus születésére – megszüli a gyermekét, a Kiskirály a saját vásznába bugyolálja az újszülöttet. A koldusasszonynak semmije sincsen, se vagyona, se rangja, „de végtelen nagy az országa belül”, mélyen, vagyis a szívében. Eszünkbe juthatnak Jézus szavai: „A mennyek országa köztetek van.”

Közben a napkeleti bölcsek már eltávoztak. A Kiskirály is tovább indul, de előtte még gondoskodik a Koldusasszonyról és újszülött gyermekéről, fizetség fejében a szerájgazdára bízza őket. A Kiskirály szétosztja mindazt, amit ajándéknak szánt a Nagy Királynak, vásznat, szőrmét, drágaköveket, mézet. Az irgalmas szamaritánus történetére (Lk 10,25–37) emlékeztet, amikor a sátán rablók által összevert és kifosztott személy alakjába bújva fekszik az országúton, és jajgatva kéri, hogy a Kiskirály segítsen rajta. Tudja, hogy a Kiskirály a Csillagot követi, de ő elrendezett már mindent, hogy eltérítse eredeti útjáról, s közli is ezt szolgálóival, a Mámorral, a Játékkal és az Erőszakkal: „Irgalmasságra csábítom, hogy rá ne érjen még tovább futkosni bárgyú csillagok után.”

A Kifosztott a sátán mindenkori ravaszságával figyelmezteti a Kiskirályt, hogy mit vár el tőle az Ég: „Te meg vagy huzatva! A Megváltás? Ez csak egy szó, míg engem itt és most valóban is meg kéne száz bajomból váltanod! S a széles ég azért ügyel, hogy bárhol látsz egy ily esett szegényt, tudd is mindjárt a dolgodat.”

A sátán nevéhez méltóan – „A hazugság atyja” (Jn 8,44) – viselkedik és Jézusnak az irgalmasság fontosságára figyelmeztető szavaira hivatkozik: „Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok…, amikor megtettétek ezt egynek a legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek!” (Mt 25,45).

A Kiskirály lelkiismerete nem engedi, hogy magára hagyja az út szélén fekvő Kifosztottat, ellátja a sebeit, prémes bundába öltözteti, ám emiatt végleg elveszti a Csillag útjának követését. Ettől kezdve a Kiskirály útja más, mint amit eredetileg eltervezett, de mindvégig megmarad benne és kiteljesedik a másokért élés vágya, az, hogy egyéni érdekeit háttérbe szorítja, s áldozatot hoz, ha mások megmentéséről, vagy megsegítéséről van szó.

A Kiskirály ellenpontja a történetben a sátán, aki – amint azt már fentebb jeleztük – különböző alakokban jelenik meg. „Valami emberentúli, a Jó-Rossz feletti szuverénül elnéző és félelmetesen hideg erő árad belőle.” Semmiféle irgalom nincs benne. A sátán szoros szövetségben van a Diktátorral, aki dicsőíti a világban uralkodó zűrzavart. Tökéletes az összhang közöttük, együtt rombolnak és pusztítanak. Kapcsolatuk szigorúan üzletszerű, a minél nagyobb haszon jegyében kötnek egymással szövetséget. Ahogy a 10. képben, amikor a sátán hajósgazda, a Diktátor megfogalmazza: „Az önkény mindig tejtestvére volt az ördögnek, s egymással szívesen fogunk ma is kezet, Az üzlet mindkettőnknek jól fekszik, úgy vélem én.” A sátán tipikus technokrataként válaszolja: „De hitvány árunak nincsen helyük! Se vénember, se kisgyerek, se pólyás vagy rokkant – még jóbarátságból sem vennék át ilyet.” A Diktátor készségesen kiszolgálja a sátánt, hogy terveit megvalósítsa, rengeteget segít neki mindebben, s a gonosz ezért sokra becsüli: „Világok háborúja: álmaim legszebbike! Ó, mennyi szenny, míg készülődnek rá, és mennyi pompás gyötrelem, halál meg rombolás, amíg puffog a tűzijátékuk! De aztán jön az ízesebb gyönyör: megtér a félhalott roncsos hada, és önmagával mérgezi meg házát, gyermekét. Ki dúvaddá lett fronton és a front mögött, azt mind feltolom főkolompossá, kiütve mind, hacsak bírom, ki látna is, s a kátyúból ki is gázolna.”

Az Istentől elfordult, vele nem törődő emberrel a sátán bármit megtehet, tetszése szerint irányíthatja, anélkül, hogy ő ezt észrevenné. A sátán hatalma azonban egyúttal korlátozott is, mert egy bizonyos, szűk körön belül nem közelítheti meg az egyént. Így a Kiskirályt sem, vagyis az ember legbelső, isteni magja fölött a gonosznak nincs hatalma. Ez a bennünk lévő, Teremtőtől belénk kódolt lélek, hiszen Isten Lelke már a teremtés kezdetének pillanatában ott lebegett a vizek felett (Ter 1,2).  

Lénárd Ödön misztériumdrámája tele van bibliai és keresztény elemekkel. A Kiskirály születésekor harc zajlik az emberi lelkekért az angyalok és a démonok között. Ez általános, minden egyes újszülöttért harcolnak a jó és a rossz erői. Az alvilági kórus harsogja: „Az ember ellenében új harcunk indul, hogy ember tépje szét az emberit, és erre kész janicsár a gazdátlan juh mind.” Az újszülött csecsemő őrzőangyala azonban szembeszáll velük: „Csak vissza, vissza véletek, az Úr nevében én lefoglalom magunknak ezt a gyermeket.”

A három fő angyalt – Gábrielt, Mihályt és Rafaelt – a Fény jelképezi. A Fényről Jézus Krisztus juthat eszünkbe: „Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött” (Jn 1,9). Gondolhatunk a színeváltozásra is, amikor Jézus Jakabbal, Jánossal és Péterrel felment egy magas hegyre, „és színében elváltozott előttük. Ragyogott az arca, mint a nap, a ruhái pedig fehérek lettek, mint a napsugár” (Mt 17,2).

A Kiskirály a bűneinkért önmagát önként feláldozó Jézust jelképezi, hiszen így szól a közönséghez: „S én két vállamra felvettem a bűneim, s a bűnötök” (22.o.). A zsoltárra emlékeztet a „forrásvízre szomjas szarvasok” említése (Zsolt 42,2). Az angyalok részéről elhangzik Jézus születésének a megjövendölése: „… az Úr maga ad majd nektek jelet. Íme, a szűz fogan, és fiút szül, s nevét Emmánuelnek fogja hívni” (Iz 7,14).

A Kiskirály a Szeretet-himnusz szellemében segít másokon: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik fel, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem feltételezi a rosszat…, mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. A szeretet soha meg nem szűnik” (1Kor 13,4–8). A Kiskirály soha nem az érdemet nézi, hanem az irgalomra szoruló lelket, függetlenül attól, hogy megérdemli-e a segítséget vagy sem.

A Kiskirályt mindvégig foglalkoztató kérdés, hogy mennyire maradt hűséges eredeti küldetéséhez, miután elvesztette szem elől a Csillagot. Amikor kiszabadul harmincéves rabságából, megöregedve és megfáradva a rengeteg viszontagságtól, amin keresztül ment, Jeruzsálemben találkozik a Koldusasszonnyal, s elmondja neki, hogy azt remélte: „A Megváltásnak véltem segíthetni, ha elkapok egy süllyedő kezet, az országával nem kímélt meg senki, s a Nagy Király – ki tudja, hol lehet! Magam valóban Kiskirály is voltam, s jótetteimmel lettem koldussá, s futnom kellett azoktól és onnan, kikért leszálltam száz pokol alá!” Ám a Kiskirály nem bánt meg semmit, hiszen mindig az irgalmas szamaritánus lelkiségéhez hűen cselekedett: „No, szép is lenne a Megváltás, ha úgy mennék el annak nevében a jerikói út elesettje mellett is, mint egykor ment a pap, s a levita! Ki látja, hogy testvére szükséget szenved, de szívét tőle mégis elzárja, hogy élhet abban Istene tovább?”

A Kiskirály sorsáról a szőlősgazdáról szóló példázat juthat az eszünkbe, amikor a szőlősgazda ugyannyi bért fizetett azoknak is, akik csak délután kezdték el a munkát, mint akik reggeltől késő estig dolgoztak (Mt 20,1–6).

Amikor a Koldusasszony és a Kiskirály beszélgetnek, a háttérből elhangzik: „Kit kerestek?” „A názáreti Jézust.” János evangéliumában (18,1–5) szerepel ez a kérdés-felelet Jézus és a templomőrség katonái között, akik azért mentek a Getszemáni-kertbe, hogy elfogják. „Én vagyok az” – válaszolta nekik.

Jézus magánya totális a keresztúton. A koldusasszony fogalmazza ezt meg, utalva a kereszt hordozását tőle parancsra átvevő Cirenei Simonra: „Az egyetlen, ki mellette van, s ki elsegíti addig, hol majd meghalhat, egy senki idegen!… Se hűek, hívek, hadsereg, se tüntetők, se fogcsikorgatók, csak ő, csak ő van ott, szál egymagában, egyedül.”

A Kiskirály ifjúkorától kezdve Jézust kereste, és itt talál rá, a kereszt alatt. Ahhoz már nincs ereje, hogy vigye a keresztet, teste megfáradt, de valójában egész életében kereszthordozó volt. A minden korban az igazságért küzdő embert jelképezi, aki egy isteni terv részeként, hatalmas kitérőkkel, rengeteg szenvedés árán, de végül csak megtalálja az égi Csillag által jelzett Megváltót, mégpedig a kereszt tövében, miután ő is végigjárta a maga keresztútját. Egész életében másokért élt, s bár Jézussal földi életében nem találkozott, megvalósította az intelmét: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt” (Mt 16,24-25). (Szent István Társulat, 2001.)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír