Leo Scheffczyk: Nyitottság és határok

Leo Scheffczyk bíboros írása az intercommunió (vagyis a nem katolikus személyek „szentáldozása") témájában igazítja el az érdeklődőket, összefoglalva a Katolikus Egyház tanítását e kérdésben.

A Der Tagespost c. lapban megjelent írást Erdő Péter bíboros fordításában közöljük.

Az az Egyházban itt-ott felbukkanó kívánság, hogy vezessék be a „nyitott szentáldozást” vagy az „interkommúniót”, újra megjelent, mégpedig mesterségesen erőltetett formában, abból az alkalomból, hogy II. János Pál temetési miséjén a taizéi Roger testvér szentáldozáshoz járult. Éppezért ennek a konkrét „esetnek” a tárgyalása egyelőre csak ismereteink jelenleg lehetséges szintje szerint helyénvaló.

1) A Oltáriszentség fent említett kiszolgáltatását semmiképp sem szabad ökumenikus gesztusnak felfogni, vagy a nem katolikus keresztények szentáldozására vonatkozó jelenlegi korlátozások feloldásának tekinteni. Egy ilyen gesztus teljességgel ellentmondana a teológiai tanításnak és annak az összhangnak, amiben a Hittani Kongregáció akkori prefektusa volt az Egyház útmutatásaival. A főcelebráns azonban bizalommal hagyatkozva a megfelelő liturgikus szervek szakszerű előkészítő munkájára, akik egyes személyeket az oltárnál való áldozásra kiválasztottak, abban a meggyőződésben lehetett, hogy az illető áldozó katolikus, vagy katolikussá lett.

Ha ezen a téren tévedés történt volna, az nem a főcelebráns részéről fordult elő. Õ mint XVI. Benedek pápa, hivatalának átvétele alkalmából tartott első ünnepélyes szentmiséjén, az áldoztatás megkezdése előtt – jellemző módon – kihirdettette, hogy csak lelkileg megfelelően előkészült katolikus keresztények járuljanak az Úr asztalához. Nem volna tárgyszerűtlen, ha összefüggést látnánk a temetési misén történtek és a hivatalba lépés utáni szentmise szokatlan figyelmeztetése között.

2) Ami ebben az összefüggésben a nem katolikusok Eucharisztiához bocsátásának tilalma jogi jellegének gyakran feltett kérdését illeti, vagyis azt, hogy e tilalom isteni jog vagy tisztán egyházi jog alapján áll-e fenn, máris kizárhatjuk, hogy itt pusztán egyházi jogi rendelkezésről lenne szó, melyet az Egyház vissza is vonhatna. A kérdés megválaszolása során ajánlatos arra a valódi és legmélyebb kérdésre visszatérni, amely abban a követelményben áll, hogy az eucharisztikus áldozat szentségét megengedett és méltó, vagyis gyümölcsöző módon vegyük magunkhoz. Az Egyház kötelességének megfelelően újra és újra sürgetően mutatott rá a szentáldozás méltó vételének szükségességére, a méltatlan áldozást pedig szentségtörésnek minősítette. A Trentói Zsinat az áldozótól azt követeli, hogy „szent” legyen, vagyis a kegyelem állapotában legyen, de indítsa fel az alázatosságot, az imádást, a reményt, nem utolsó sorban pedig az igaz hit megvallását is. A szentségek ugyanis összességükben, de különösen az Eucharisztia, az Egyház hitének megtestesülései.

Ennek a megtestesülésnek a megtörténtében a szentség felvevőjének hitével teljesen részt kell vennie, hogy üdvösség iránti vágya beteljen. Ennek a hitnek e felindításától az Egyház nem tekinthet el, ha nem akar bűnrészes lenni a szentség méltatlan vételében. Az igaz hit megvallása követelményének szükségessége ezért a szentség lényegén alapszik. Amennyiben ez a követelmény a Krisztustól alapított szentség lényegének megfelel, a tőle való eltekintés a krisztusi jel lényegi állagának feladása lenne. Ezért viszont a nem katolikus hiten lévők távoltartása az Eucharisztiától isteni jogi parancs. A régi Codex Iuris Canonicinek volt erre egy rövid formulája, amely szerint az összes nem katolikus keresztények, függetlenül attól, hogy jóhiszeműek voltak-e vagy sem, ki vannak zárva az Eucharisztia vételéből (vö. 731. kán.).

3) Mégis, az Egyház mint az isteni hitletétemény őrzője, szabályokat adhat ki annak alkalmazására is, melyek különösen figyelembe veszik a kivételes helyzeteket. Ezt megtette a gyónás, a betegek kenete és az Eucharisztia vonatkozásában a Zsinat előtti Egyház is, amikor a vétlenül tévedésben lévő, jóhiszemű nem katolikusoknak halálveszélyben, komoly vágyukra tekintettel kiszolgáltatta az illető szentségeket, sajátosan az Eucharisztiát is. Ezt a szentáldozáshoz bocsátást természetesen egyértelmű feltételekhez kötötte, amelyek biztosították a kivétel összhangját az isteni törvénnyel. Ezek közé tartozott a halálveszély fennállása a szentség nem katolikus felvevője számára, továbbá a lelki felkészültség, mindenekelőtt azonban a hitvallás letétele és bennfoglaltan a hitbeli tévedések elvetése. A kérelmezőknek, a fennálló körülmények figyelembevételével, külsőleg is az Egyházhoz tartozónak kellett vallaniuk magukat.

A Zsinat utáni Egyház, mint látható, ezeket a határokat kissé tágította, de elvileg nem szüntette meg. Ez mindenekelőtt a rendkívüli kivétel rögzítésére vonatkozik, vagyis a halálveszély esetére, amelyet csak kevéssé bővítettek egy „hasonlóan súlyos szükség” fennállásának hozzáfűzésével. Ezt a szükséghelyzetet azonban a megyéspüspöknek vagy a püspöki konferenciának kell ilyennek nyilvánítania. Az 1983-as CIC ide vonatkozó 844. kánonjának 4. §-a szerint, melyhez értelemszerűen további tanítóhivatali dokumentumok kapcsolódnak, ebben az összefüggésben még egy új feltételt is bevezettek. Ez arra vonatkozik, hogy az említett nem katolikus keresztények, akik a szentséget komolyan kérik, „saját közösségük kiszolgáltatóját nem kereshetik fel”.

Az Egyház itt az ökumenére tekintettel nyilván az érintett nem katolikus egyházi közösség jogi illetékességét akarta elismerni, ez azonban dogmatikailag kérdéses, amennyiben az érintett keresztény, aki a „katolikus Eucharisztiát” szeretné magához venni, ugyanebben az összefüggésben nem fordulhat az evangélikus lelkészhez, aki végül is ezt a szentséget nem képes kiszolgáltatni. Jellemző, hogy a Katolikus Egyház Katekizmusában ez utóbbi feltétel már nem szerepel.

Egy bizonyos újítás a szentáldozás megengedett kiszolgáltatása és méltó vétele feltételeinek felsorolásában az evangélikus keresztények hitvallásának „az ezen szentségekkel kapcsolatos” katolikus hitre való korlátozása. Az Eucharisztiát illetően ez azt jelenti, hogy csak az Eucharisztiában való teljes katolikus hit a követelmény. A hagyományos tanítás itt általánosabban fogalmazott, és az Egyház egész hitének megvallását követelte (bennfoglaltan a tévedésektől való elfordulással együtt). Így biztos lehetett a támadhatatlan következetesség felől, hiszen egyedül az Eucharisztia hitére korlátozni a kérdést valóban bizonyos nehézségeket okoz. A hit tulajdonsága ugyanis az egyetemesség és a teljesség, a hitet nem lehet felparcellázni. A hit tárgya nem egymással össze nem függő egyedi gondolatok sokasága, hanem az isteni kinyilatkoztatás egésze, amelyet már egyetlen igazság kiesése is csorbítana.

Gyakorlatilag is megindokolható, hogy az Eucharisztiára vágyó nem katolikus egyáltalán nem kerülheti meg, hogy a szentség gyümölcsöző vétele végett más hitigazságokat is elfogadjon, nem csupán az Eucharisztia tanát: ezek például az egyházi rend apostoli utódlása, a kereszt eseményének áldozati jellege, az Istenember, Jézus Krisztus titka, test szerinti feltámadása, de még más hittételek is egészen a Szentháromságig. Természetesen halálveszélyben az áldozást kérő nem katolikustól ezt a hitvallást nem mindig lehet kifejezetten megkívánni. A hagyományos tanítás ebben egyértelműbb és egyben realistább volt, mert úgynevezett „implicit (bennfoglalt) hitet” kívánt, mely azonos az Egyház hitének elvi elismerésével. Mindenesetre lehetetlennek tűnik, hogy azt a szentséget, amely „az egész keresztény élet csúcsa és forrása”, úgy vehesse valaki gyümölcsözően magához, hogy nem tesz vallomást emellett az Egyház mellett a maga egészében. Feltételezhetjük azonban, hogy ezt az újabb megfogalmazások sem akarják kizárni, és hogy figyelmüket csak gyakorlatilag akarják a szentségben való hitre mint első követelményre irányítani.

Másrészt nem téveszthetjük szem elől, hogy az ilyen megfogalmazások alkalmat adtak a szentség nem katolikusok által való gyümölcsöző felvételéhez szükséges követelmények további csökkentésére, és arra, hogy egy olyan minimummal elégedjenek meg, amely már azzal az indoklással is beéri, hogy „Végül is mindnyájunknak ugyanaz az Urunk”, vagy hogy „Az evangélikus testvérek és nővérek is hisznek Krisztus eucharisztikus jelenlétében”. Ami azonban a gyakorlatban még inkább hozzájárult a nivellálódáshoz, az ennek a kivételes szabálynak az elválasztása volt az egyedül (indoknak) elismert halálveszély esetétől (kissé kiterjesztve a fogság és az üldözés esetére), és mindig lehetséges ökumenikus gyakorlatként való bevezetése.

Közelebbről szemlélve kitűnik, hogy ezt a nem katolikusoknak való szentség-kiszolgáltatás tilalma alóli kivételt a halál határesetéből és az örök üdvösségért való ezzel összefüggő aggodalomból vezették le és alakították ki. Így ez tárgyilag mindig összekapcsolódik azzal a feltételezéssel, hogy az ilyen kiszolgáltatás nem ismételhető meg tetszés szerinti gyakorisággal anélkül, hogy az Egyháznak a szentség evangélikus felvevőjétől komoly következtetések levonását kelljen követelnie felekezeti hovatartozását illetően. Ez végül is összefügg azzal, hogy aki így veszi magához az Eucharisztiát, az bennfoglaltan hitvallást tesz az Eucharisztiát kiszolgáltató Egyház mellett. Ennek a rendkívüli szabálynak az ismételt igénybevétele mindenesetre belső ellentmondást hordozna. Nem áldozhat az ember az egyik Egyházban, miközben egy másik egyházi közösséghez tartozónak vallja magát.

Manapság azonban gyakran éppen ez történik ott, ahol egyedül a Krisztus valódi eucharisztikus jelenléte iránti „nagy vágyódás” alapján evangélikus keresztényeket engednek vagy akár meg is hívnak az Eucharisztiához. Szélsőséges esetben ebből adódik az a paradoxon, amit egy levélíró éppenséggel javasolt, hogy evangélikus keresztények (állítólag) tudva saját úrvacsorájuk fogyatékosságáról, ehhez ragaszkodnak, de a valóban jelenlévő Úr iránti „nagy vágyakozásukban” ezen kívül a katolikus szentséghez is járulnak. Ez az úgynevezett „felekezetileg váltakozó” áldozás a valóságban nem más, mint minden objektív Eucharisztia-hit feladása egy keresztény eklekticizmus és szinkretizmus kedvéért, melynek az az eredménye, hogy végül mindketten a „harmadik felekezetben” kötnek ki.

4) A zavaros helyzetet még kényesebbé teszi, ha az ilyen ökumenikusan nyitott szentáldozás képviselői úgy gondolják, hogy egyházi és pápai dokumentumokra is hivatkozhatnak. Ezekből azonban az általuk kívánt álláspont nem következik. Mert igaz ugyan, hogy II. János Pál pápa „Ecclesia de Eucharistia” kezdetű enciklikájában (2003) először nem a kivételes helyzet jellegből indul ki, amikor ennek a szentségnek „különleges körülmények közt” való kiszolgáltatásáról beszél és kijelenti, hogy itt „súlyos lelki szükségnek” kell fennállnia, mégpedig az érintett „örök üdvössége szempontjából” (nr. 45). Tehát olyan rendkívüli helyzetről van szó, amelyben üdvösség vagy kárhozat a kérdés. A pápa ugyan nem beszél a halálról, de pasztorálteológiai szempontból megnevezi az üdvösség teológiájára vonatkozó magvát annak, amiről a keresztény ember számára szó van a halál pillanatában. Ezzel pedig elhatárolja ezt a helyzetet az egyházi és lelki élet mindennapos szituációitól. Ezért egy magyarázó sem teheti meg, hogy a pápa által később említett (nr. 46) „sóvárgó vágyat a szentségek felvételére” és az áldozó részéről kifejezett kérést jámbor óhajnak értelmezze, amely az emberben minden pillanatban feltámadhat. Az üdvösség valódi szükséghelyzetéből fakadó kívánságnak kell ennek lennie a kegyelem iránt, amelyet a keresztény ilyen helyzetben senki mástól nem várhat, csak az Egyház papjától, ami megint csak az egész Egyház elismerését is feltételezi. Éppenséggel a halálveszély és (igen kevés) hasonló veszély egyedülálló helyzete az, amelyben az örök üdvösség elnyerése vagy elvesztése a tét.

Ennek felel meg a pápa kívánalma is ezekre a „korlátozott, egyedi esetekre” nézve (nr. 46). Eszerint összességükben kell teljesíteni az Egyház által megnevezett feltételeket és nem csupán egyet vagy egyeseket közülük. Csak így kerülhető el az „interkommúnió gyakorlása, amely lehetetlen marad mindaddig, amíg az egyházi közösség látható kötelékei teljesen meg nem valósulnak” (nr. 45). A „Redemptionis Sacramentum” kezdetű instrukció (2004) még egyszer megerősítette, hogy az Eucharisztia megengedett és gyümölcsöző vételének említett feltételeit „nem szabad egymástól elválasztani” (nr. 85).

Ha ezzel összehasonlítjuk azt a gyakorlatot, amely manapság sok katolikus közösségben kialakult, akkor az igazság és a valóság közti különbség rémisztőnek hathat. Az egyetemes Egyház ezen a téren lelkipásztori nyitottságot mutat, amely azonban az igazságnak megfelelően tanbeli lehatárolással kapcsolódik össze. A részegyházak azonban olyan nyitottság felé fejlődnek, mely már nem ismer határokat. Itt több dolgot „helyre kell majd igazítaniuk” az igazság ökumenizmusa értelmében és a lelkek valódi üdvössége érdekében.