Loyolai Szent Ignác – 2009. július 31.

Nem annak szánta. Nem védekező, hanem missziós renddé lett. Kétségtelen, hogy a 16. század első felében robbanásszerűen hatott az új hitvallások terjedése, és a jezsuita rend feladata az is volt, hogy a katolikus sorokat rendezze. De nem a vallásháború miatt, azokba legfeljebb belerángattak közülük néhányat, hanem azért, hogy fedezzék fel az egész világon, miként lehet a helyi körülmények között a legjobban ráébreszteni az embereket Krisztus nagyszerűségére; a helyi vallásos elemeket úgy szedni sorba, hogy ahhoz egyfajta foglalatként rendelkezésre álljon a krisztusi főparancs.

Ki tudja, hogy a jövőben még „hány falut és várost” kell majd ellátnia egy-egy papnak. Ha számszerűen nézzük, és egyfajta feladatmegoldásként kezeljük ezt a helyzetet, akkor egyenes az út idegösszeroppanáshoz. Nézzük Jézus életét: semmi különleges terve volt, „csak” imádkozott és tanított, meg gyógyított. Ezzel nem mondom, hogy rúgjunk fel bármiféle területiségi szempontot, hiszen ez kezdetektől megvan, de ezt a határt ne úgy fogjuk fel, mint aktuális királyságot, hanem inkább aktuális karámot, vagy hálót, amelyen belül nézzünk szét. Értékeljünk, beszélgessünk, vagy szervezzünk közösséget, ha már megérett rá a helyzet, vagy engedjük, hogy mások tegyék ugyanezt. Annyiféle formája van az éhes juhok táplálásának.

Sánta János